Színházi tónusok

- Pilinszky János mellett más művész is volt a családjában?

– János két atyai nagybátyja volt zenész, Pilinszky Zsigmond és Géza, de az ő művészetüket én már nem ismerhettem. Szüleim, Kovács Péter és Kovalovszky Márta a hatvanas évektől a székesfehérvári múzeumban rendeztek kiállításokat kortárs művészek alkotásaiból. Lényegében a múzeumban nőttem fel, ahol észrevétlenül tapasztaltam meg a művészetről való gondolkodást és azt is, miként függ össze a zene, a kép, az irodalom, a színház, a divat. Miközben engem legjobban a tánc érdekelt. Szüleim munkatársa és barátja volt a neves néptánckutató, Pesovár Ferenc, aki igazából elindított ezen az úton. A hetvenes évek elején ő vitte el a családot a Fővárosi Művelődési Házba a Sebő együttes táncházába. Én először csak egy dorombot kaptam tőle, amivel dorombolhattam a zenekar mellett, az senkit nem zavart. Amikor Fehérvárott is indult táncház, mondtam Francinak, hogy én már tudok táncolni. Nézte, ahogy csapkodom magamat, figurázom, majd foglalkozni kezdett velem.

– Mégis zenész lett.

– Kilencévesen kezdtem hegedülni, de amikor érettségi után jelentkeztem a pécsi főiskola ének-népművelés szakára, még a tánc volt az első, koreográfus akartam lenni. A kaposvári Zengő együtteshez is táncosként kerültem. A tánc mellett kezdtem népzenét játszani, így idővel muzsikusként is egyre több feladatot kaptam. Színházi zenészként a pécsi Bóbita Bábszínházban játszottam először, a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz pedig Bezerédi Zoltán hívta a Zengő együttest, amikor a Sárga csikót rendezte.

– Akkor ismerkedtek meg Mohácsi Jánossal. Anekdota szerint Terry Gilliam Brazil című filmje kapcsán kezdtek beszélgetni. A Thatcher-kormányzat idején készült mozit elvben a konzervatív eszmerendszer diktatúrába hajló túlkapásai ihlették. Más nézetek szerint kommunista rezsimek. Önök milyen aspektusból tárgyalták?

– Rémesen nyomasztó világával mindketten fontos alkotásnak tartottuk. De nem beszéltük túl a dolgot. Ahogyan a szóba kerülő közös munkát sem. János akkoriban készült a Megbombáztuk Kaposvárt című előadására, ahhoz kért fel zeneszerzőnek. Kérdeztem, milyen muzsikára gondol, mire azt mondta: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.” Ebből mindjárt sok mindent megértettem. Azóta is nagyon természetesen működünk együtt.

– Bizonyos megközelítések szerint azt lehetne mondani: Mohácsival társulva politikai zenész lett.

– Számomra az élet legnagyobb ajándéka a szabadság. Huszonéves voltam a rendszerváltás idején, s csak azt követően értettem meg, mire gondolt édesanyám, amikor a nyolcvanas években Amerikából hazatérve azt mondta, ott akkora a szabadság, hogy abba bele lehet pusztulni. A szabadság felelősséggel jár. De sok baj származhat abból, ha egy társadalomnak nem tanítják meg, miként kell felelősséget vállalnia, s nem is bíznak benne, hogy képes rá. A dolog lényegéről zenei példám is van. Sokat játszottam Márkos Alberttel, a szabad zenélés nagy kedvelőjével. Az első fellépésünk előtt abban maradtunk, a koncerten a dobos majd mindenkinek csönget, mikor kell belépnie. Témáról, hangnemről szó sem esett. Erős koncentrációt igényelt, de élveztem, hogy enyém a felelősség: mikor szólalok meg, mit és mennyit játszom, mikor maradok csöndben.

– Kaposvári gyökerű, Szakértők nevű zenekarának elődje, a Fekete Macska Bandája zsidó, orosz, cigány muzsikát játszott. A csapat alakulása az Erdőhöz, Ascher Tamás Osztrovszkij-rendezéséhez kötődik, az ő koncepciójához kellett egy ilyen banda. Sokszínű repertoárjukat a színházon túl hogyan fogadták?

– Többnyire szerették, de volt botrány is. Szarvas József hívott minket az őrségi Viszákra egy fesztiválra, ahol pár szám után felszóltak a publikumból: „Most már magyar zenét játsszatok!” Józsi mesélte, másnap a kocsmában firtatták: kik voltak ezek? Mondta, hogy kaposváriak vagyunk, jövünk majd jövőre is. Azt felelték: ide biztosan nem.

– Megélte a kaposvári színház nagy korszakának végét. Zenélt azon az estén is, amikor befejeződött a Nemzeti Színházban az Alföldi Róbert fémjelezte korszak. Nem koptatják a kedvét ezek az epizódok?

– Amikor nemrég lementem egy kaposvári bemutatóra, és azt láttam, hogy percekkel az előadás előtt is üres a színészbüfé, összeszorult a szívem. Anno a közös gondolkodás színtere volt. A Nemzeti második otthonom lett, ám az ottani záróestre már túl voltam a gyászmunkán: A velencei kalmár és az Egyszer élünk... utolsó előadásán. Ráadásul azon az estén olyan szakmai találkozásokban volt részem, amelyek újabb lehetőségeket sejtettek.

– A POSZT-on önt azt követően is díjakkal ismerték el, hogy a fesztivál megrendezését már két külön világnézethez sorolt színházi szervezet „intézi”.

– Autodidaktaként lettem színházi zeneszerző, ami azzal is járt, hogy igyekeztem alaposan megismerni a színház egészét. Egy feladat előtt ma is beszélgetek a díszlet- és jelmeztervezőkkel, kellékesekkel, világosítókkal. A színház akkor működik jól, ha alkalmazkodunk egymáshoz, no meg tanulunk is egymástól. Persze az is fontos, hogy olyan rendezőkkel dolgozhatok, akik szeretik a zenét és céljuk is van vele. Kritikai attitűd jellemzi őket, kérdéseket tesznek föl, ami lényeges eleme a józan színházi produkcióknak, engem is folyamatos gondolkodásra késztetnek, amiért végtelenül hálás vagyok. Talán érződik a zenésztársaimmal létrehozott munkákon: számomra az alkalmazkodás nem gát, hanem inspiráció.