Széthull darabokra

Voltak, akik felhördültek, voltak, aki helyeseltek, amikor L. Simon László bejelentette, hogy a kulturális intézmények vezetőit a jövőben nem pályázat, hanem kinevezés útján fogják megtalálni. Az előbbiek a demokratikus eljárásra és az esélyegyenlőségre mért végső csapásként értékelték a nyilatkozatot, az utóbbiak konstatálták, hogy a hatalom végre nyíltan játszik, nem kendőzi a manipulációt.

Régi téma, hogy legalább a kiemelt nemzeti intézményeknél ne legyen pályázat. Nemrég az előre megfontolt szándékkal a Nemzeti Színház élére juttatott Vidnyánszky Attila fogalmazta meg ebbeli óhaját, szokásos rebegő szerénységével. Mintha nem ő bábáskodott volna az előadó-művészeti törvény fölött, amely mindenhol kötelezővé tette a pályáztatást. Ez korábban a nemzeti intézményeknél – Magyar Állami Operaház, Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum – nem volt kötelező. Akkor még a közalkalmazotti törvény volt hatályban. Egy alkalommal élt is kinevezési jogával a miniszter, épp a Nemzeti Színház esetében. Lett nagy ribillió és visszavont kinevezés. Azután igazgató is került a Soroksári úti épületbe, akit pályázatnak köszönhettünk.

A kérdés ugyanis nem az, hogy pályázat vagy nem pályázat. Még csak az sem, hogy melyik esetben működik a kinevező felelőssége. Jótét lelkek szerint a pályázat arra kell, hogy a javaslattevő szakmai testület is vállaljon részt a felelősségből. De mi van, ha a kinevező – mint rendesen – a szakmai testület javaslatával ellentétesen dönt? Vagy ha úgy válogatja össze a szakmai testületet, hogy az eleve az általa preferált jelöltet támogassa? A színjáték talán kisebbíti a kinevező döntési felelősségét? Előfordult már valaha, hogy a kinevező vállalta a felelősséget a tévedéséért, a keletkezett szakmai, morális és anyagi csődért? Az újszínházat – ha egybeírva, akkor legyen kisbetű – évad közben kimentő 15 millió forint a csőd bevallása és a közpénz hűtlen kezelése. Ki a felelős? Ki fogja számon kérni? Kin?

Nem a pályázaton vagy a pályázat eltörlésén múlik, hogy a legrátermettebb vezető kerül-e egy kulturális intézmény élére, hanem azon, hogy a kinevezőnek szándékában áll-e a legrátermettebb vezetőt megtalálni, vagy politikai kitartottját, ideológiai szolgálattevőjét, üzleti kliensét, esetleg titkárnőjének fiát akarja a polcra ültetni. Ha az utóbbiak valamelyikét, akkor a pályázat eltörlése csak az útjában álló akadályok félretolását jelenti, és annak nyílt, „becsületes” bevallását, hogy céljának eléréséhez nincs szüksége parasztvakításra. Ha tényleg a nemzeti kultúra érdeke, a minőség és az érték lebeg a szeme előtt – kérem az olvasót, azonnal hagyja abba a nevetést –, akkor a tisztességesen lebonyolított pályázat (ejnye már, szúrni fog az oldala!) csak segítheti ebben, mert részint a pályázóktól, részint a bírálóktól részletes prezentációt kap, amely összegyűjti az információkat, és megkönnyíti számára a mérlegelést. De a pályáztatást meg is lehet spórolni, ha a kinevező fáradságos munkával maga szerzi be a munkásságuk révén jól ismert potenciális jelöltek „dossziéját” (kis országban nincsenek lappangó, pályázati úton feltűnő alkalmas ismeretlenek), és tetszése szerint kiválasztott szakmai tekintélyekkel konzultálva hozza meg egyszemélyi döntését. Így cselekszik egy tájékozottságára, széles látókörére, minőségérzékére hiú, felelős kultúrpolitikus döntnök, akinek nincs más szándéka, mint a kultúra felvirágoztatása, és küldetésként fogja föl, hogy ország-világ előtt bizonyítva lássa döntésének eredményességét.

Mészáros Tamás jegyezte meg a minap, hogy André Malraux és Jack Lang miniszterként nem haboztak minden további nélkül kinevezni a jelöltjeiket. No de ahhoz Malraux-nak és Langnak kell lenni – tette hozzá teljes joggal. Erről van szó. Nézzünk már körül!

A kinevezési etika minden oldalról, pályázattal vagy anélkül, tisztességet és tehetséget feltételez. Ki lehet nevezni valahová egy tehetséget, de tehetséggé kinevezni senkit sem lehet, bármennyire is ezt szeretnék nálunk azok, akik nem szakmai érdemeik, hanem politikai lojalitásuk és hatalmi helyzetük révén kerültek pozícióba.

Vannak, akik megelégszenek az így elért anyagi lehetőségekkel – ha a közgépesített milliárdokhoz képest nem volna pitiáner az a pár tíz- és százmillió, arra biztatnám a tényfeltáró újságírókat, nézzenek már körül egy-két közel eső színházi pénzmosodában –, mások viszont hírnévre vágynak, és ha nem kapják meg, a bíróságra szaladnak hivatalos papírért. A Nemzeti Színház egykori igazgatója, aki a nyárközéptől tanácsadó lesz ugyanott – annak idején a színészbüfé „nagy fröccsözéseire” volt büszke, másra nem is igen lehetett –, egészen a Legfelső Bíróságig futott hivatalos tehetségpapírért, és amikor nem kapta meg, az állampolgárokkal fizettette meg a vesztes perek költségeit. Most meg arról beszél, hogy „a színház szentségjáték”.

A szentségit! – mondanám, ha nem félnék a Nemzeti leendő kommunikációs igazgatójától, aki részint a kereszténység pajzsa, részint aktív pártpolitikusként foglal el szakmai pozíciót az ország első színházában. Figyelem, nem színházi szakemberként lett képviselő, hanem fordítva, képviselőből lesz színházi szakember. Azért ez valami!

Nem irigylem azokat a színészeket, akiket a kényszer marasztal az etikailag deficitesen induló Vidnyánszky-Nemzetiben. A színházi szakmának össze kellene szednie magát, hogy minél többüket kimentse, és átmentse a jobb társulatokba. (Egyébként a szakmai érdek is ezt kívánná, ha még lehet ilyesmiről beszélni.) A maradék szabad szellemet ott kell menteni, ahol még lehet. Vidnyánszky a pályázatában hirdette meg, hogy a köztévében csak „az általunk képviselt szellemiség jegyében” készülhet kulturális műsor. A monopólium minden területre kiterjed. A Thália Színház kizárólagos jogot szerzett az előadások tévéközvetítésére, tévedhetetlenül ki is választja vidékről és Pestről (illetve saját repertoárjáról) a rosszakat, de felvenné a Radnóti egyik produkcióját is, ha a színház hajlandó volna a Nagymező utca másik oldaláról (!) átköltöztetni azt az ő színpadára. (Nem kíváncsi rá senki, hogy ekkora dilettantizmus mögött mekkora haszonszerzési mohóság lappang?) Eközben a legjobb előadásokat nem rögzítik, azok idővel elenyésznek a semmiben.

A kulturális értékek – egyedül az udvari klientúrát kedvezményező – kontraszelekciója általános, a könyvkiadástól a Kossuth-díjak kiosztásáig. (Az utóbbit másfél hónap múlva alkalmunk lesz tapasztalni.) Regionális műsorok helyett műdalokat sugárzó rádiók, leépült filmgyártás, a kis vidéki múzeumok elsorvadása, az európai fesztiválkultúrához való felzárkózás helyett további támogatáscsökkentés.

„Ami van, széthull darabokra.”

Koltai Tamás