Széthordható múlt

Talán nem véletlen, hogy a történészek a Rétvári-terv után néhány héttel álltak a közvélemény elé az SZT-tiszti állományra vonatkozó alapkutatások internetes publikációjának tervével. A Boér Zoltán, Fráter Olivér és Ungváry Krisztián (’56-os Intézet) által elvégzett munka 673 fedett állományú munkahelyi öszszekötő adatait, nevét, minősítését, illetményeit, beszervezési kartonját, tevékenységének minősítését ismerteti. Az SZT tiszti munkakör a Medgyessy-botrány után került a figyelem fókuszába. Lényeges eleme a sajátos munkahelyi státus. Ellentétben a hálózati személlyel, aki civil, „külsős” munkatárs, a szigorúan titkos állomány tagjait a BM alkalmazza, polgári állásuk fedőmunkakör. Feladatuk a nagy állami intézmények (MTV, rádió, minisztériumok, MNB stb.) munkahelyi informátorainak összetartása, a kémelhárító tevékenység. Az SZT-tisztek „III/II-esek voltak”, de általános belügyi szemlélet szerint is működtek. A rendszer slamposságára jellemző, hogy a legtöbb helyen ismerték, számon tartották, szakmailag érinthetetlennek tekintették a helyi tisztet. A rendszerváltás után pályájuk megtört, az új rendszerbe kevesen integrálódtak olyan látványosan, mint Medgyessy. Igaz, bukása is nagyobb volt.

– Mire alkalmas egy összefüggéseiből kiragadott, elsárgult hálózati jelentés? – kérdezzük Gálszécsy Andrást, az Antall-kormány titkosszolgálatokat felügyelő miniszterét, aki látott már életében egynéhány dossziét.
– Egyetlen, higiéniai célzatú mozdulatra – mondja.
Gálszécsyt 1950-ben, ifjan, feljelentették (s nyilván meg is figyelték, az iratokat nem kérte ki), deportálták, munkaszolgálatra vitték... majd az első demokratikus kabinet tagjaként felügyelte a nemzetbiztonsági szolgálatokat. (Új, forradalmi nevén: Alkotmányvédelmi Hivatal – AH.)

– De miért csak a Kádár-rezsim alatt született dokumentumokat osztják ki? – kérdez vissza. – Milyen alapon szelektálnak deportált és deportált között? ’44–45-ben vagy később nem történt semmi? ’56-ban kezdődik a történelem?
Sorjáznak a kérdések. Rétvári államtitkár nagy ívű gondolatmenete azt az előfeltételezést takarja, hogy a Fidesszel kezdődik a jogállam. Ami előttük történt, manipuláció.

– Rétvári ebben a játszmában mellékszereplő, kis pont – mosolyog Kenedi János, a nemrég leváltott civil ellenőrző testület, a Bajnai Gordon által felkért Kenedi-bizottság vezetője. – Szimpla kommunikátor. Az iratszéthordási projekt a decemberi kormányrendelet (amely a bizottságot megszüntette: a szerk.) értelmi szerzőjének találmánya. Nem tudhatjuk, ki ő. Sejtéseink azért lehetnek...

A civilek tehát szelektálva, a terep újra a mindenható államé, Navracsics miniszteré, na és persze a titkosszolgálatoké.

„Az állam gondos gazdája lesz az iratoknak” – mondta Rétvári kenetteljesen. S ekkor robbant a bomba, az államtitkár bejelentése. „Az állampolgárokról nem jogállami eszközökkel gyűjtött adatokat egy jogállam nem őrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai. Az emberek maguk dönthetik el, hogy az iratok (eredeti példányát) elteszik, nyilvánosságra hozzák vagy megsemmisítik.”

Egy éven belül megszületik a rendelet, addig „technikai szünet” lesz, majd kezdődhet a levéltár (ÁBLT) kollektív széthordása. Mindenki megkapja a maga dossziéját, s eldöntheti, mihez is kezd vele. Megmutatja az unokáknak, könyvtárába teszi, a falra szögezi, szkenneli, felteszi a netre (perveszélyes), megzsarolja besúgóját, eladja, vagy kidobja a kukába az egészet. Az utóbbit persze tiltja a törvény, mégiscsak közokiratról van szó.

– A gondolat nemes, nem feltételezek rosszat senkiről – mondja fegyelmezett mosollyal Varga László történész, levéltáros. – Kár, hogy technikailag kivitelezhetetlen.
Majd sorolni kezdi érveit.

– A legfőbb kifogásom az – s itt elgondolkodik, majd elfogy a türelme –, hogy az egész, már megbocsásson, úgy hülyeség, ahogy van. Aki ezt kiötölte, nem látott nemzetbiztonsági iratot.
A kormányhoz írott „zárójelentésében” a Kenedi-bizottság felhívja a kabinet figyelmét arra, hogy szinte minden magyar levéltár őriz jogellenesen gyűjtött adatot. A tervezet a hatályos joggal is ütközik: a közfeladatot ellátó intézmények iratai védett kulturális javak, a kulturális örökség megőrzésének szabályai vonatkoznak rájuk.
Gálszécsy mondja iróniával:
a (fel)jelentés nemzeti múltunk része. Kenedi prózaibban érvel. Mivel a közgyűjteményi tárgyak „privatizálását” a törvény is bünteti, ha a Széchényi Könyvtár hírlapolvasójában valaki kivág és hazavisz egy oldalt, börtönbe zárják.

Varga László szerint „a jóindulatú, de dilettáns ötlet” szerzője nem ismeri a hajdani „szervek” működési mechanizmusát. A szolgálatok többféle megközelítésben végeztek megfigyeléseket. Figyeltek objektumokat, csoportokat, „különlegesen veszélyes elemeket”, személyi dosszié viszonylag kevés van. Az iratok zöme sokszereplős.

– Krassó Györgyről tizennégy dosszié szól – magyarázza Varga. – A komplett demokratikus ellenzék szerepel benne, több tucat ember. Kinek adhatják ki az anyagot?

Kenedi szerint nyilván annak, aki korán kelt, s nyolckor már sorban állt a recepciós pultnál.

Varga szerint az eredmény lesújtóbb.

– Előfordulhatna, hogy szegény Krassó, ha élne, nem kaphatná meg saját dossziéit. Elhappolnák előle.
Ebből még gondok lesznek. Gálszécsy a suszterrel példálózik. Megfigyelt személy suszterhez indul, a párbeszédet lejegyzi valaki. Ki dönti el harminc év múlva a neten olvasva a szöveget, hogy a suszter mi volt ebben a történetben? Cipész? Provokátor? Netán besúgó?

Ha az ötlet kimunkálatlan, Rétvári úr kész kimunkálni. Egy év haladékot kér. Addig a szakmát is meghallgatják.

– Nincs itt mit kimunkálni – mondja Ungváry Krisztián történész. – Ez épp annyira megvalósítható, mint a buszjárat a nap és a hold között. Az egész hókuszpókusz arra szolgál, hogy megkerüljék a lényeget: a teljes körű, nyílt, tudományos, nemzeti önvizsgálatot. Hogy négy évig újra ráüljenek az anyagokra. Pedig több, hozzánk hasonló „újdemokráciában” megoldották az ügyet. Miért mennének ölre a magyarok? A Kádár-rezsim tudtommal népszerű diktatúra volt.
Az ügynökstigma (és a töredelmes önvallomás) legtöbbször inkább segítette, mint hátráltatta a politika szereplőit. Jó dramaturgiai érzékkel alkalmazva a politikai karrier rakétája volt.

Ungvárynak Rétvári államtitkár erkölcsi érveire hivatkozunk: a jogállam nem kezelhet tisztátalan módszerekkel gyűjtött adatokat.

– Németország hozzánk képest jól áll demokratikus elkötelezettség dolgában. A náci korszak jogellenesen gyűjtött iratanyagát az állam mégis egyben tartja. Ha Rétvári úr ezt is tudná, nem mondana zöldségeket.
A közügyekkel nem az egyénnek, hanem a közösségnek kell foglalkoznia.

Azért kételkedünk is: a kutató, a köztisztviselő jogosan rendelkezik-e privát történetünkkel?

– Az ember hangja elakad, ha ilyesmit hall – mondja Ungváry. – Abszurdum, de tételezzük fel, hogy a recski munkatábor túlélői egy napon úgy döntenek, internálásuk ténye mától magánügy. Jogot sértünk, ha mégis foglalkozunk Recskkel?
Varga László levéltáros szerint a tervezetnek egyetlen „eredménye” lesz: mindörökre fenntartja a szolgálatok információs túlhatalmát, amely a kerekasztal-tárgyalások óta töretlen.

Christopher Adam kanadai történész a neten kezdeményezett aláírási kampányt. Az íven neves amerikai professzorok tiltakoznak „a kommunista múlt sterilizálásának kormányzati szándéka ellen”. Adam a magyar médiaalkotmánynál is súlyosabbnak tartja az állami iratpusztítást. A médiatörvény bármikor reparálható, a forrásanyag végleges elpusztítása jóvátehetetlen.

– És egyúttal megvalósíthatatlan – mosolyog Kenedi János.
Szerinte nem öncélú elmejáték elképzelni, mi történne, ha az iratok szétszivárognának. Bulgáriában konkrét példa van erre. A rendszerváltó népmozgalmak csúcsán a tömeg megostromolta a „szófiai Stasi”-központot, s hordani kezdte a jelentéseket.

– Kezdetben piacon árulták, a hagyma és a krumpli mellett, amikor Petar Sztojanov elnök felkérte Joachim Gauckot, a híres intézetalapítót: szervezzen átláthatóan működő információs hivatalt. Mihelyt a szófiaiak látták, hogy korrekt iratkezelés zajlik, szép lassan visszahordták a dokumentumokat. Ösztönösen belátták, hogy ez valóban nemzeti tulajdon.
Az információ nem az államé, nem is a magánemberé. A politikai közösség közbirtoka.