Szeretetképleteket kell írni a gyerekagyba: Simó György és Vekerdy Tamás a kreativitás demokratizálódásáról, az ólomkatonákról és a Minecraftról

– Meg tudnák határozni a krea­­tivitás fogalmát egy kicsit kreatívabban annál, hogy az újszerű megoldások megtalálásának képességét jelenti?

Simó György: A kreativitás a széles értelemben vett alkotni tudás képessége, amiben nagyon fontos a kommunikáció, a problémaérzékenység, a rugalmasság, az együtt dolgozni tudás. Ez a négy elem legalább annyira erős jellemzője a krea­­tív embernek, mint az, hogy valami újat hoz létre vagy újszerű módon közelít meg egy dolgot.

Vekerdy Tamás: A kreativitás játék, játékosság, élvezet, öröm. A kreativitásban az ember mélyebb rétegei fakadnak fel, amit a normális hétköznapi életünkben lezárva tartunk, mert ott kellemetlen dolgok is vannak, a gyilkos vágyaktól kezdve a rettegő félelemig. Ezért az ember ezt jól elszigeteli. A kreatív ember hagyja, hogy ez feljöjjön.

– Fejleszthető-e a kreativitás, vagy ezzel a képességgel születni kell?

V. T.: Már sokszor letoltak azért, mert a fejlesztésben nem hiszek, kivéve ha valaki sérült, mert ilyen esetekben van értelme. Egyébként nincs. A jó dolgok fejlődnek. Ahogy egy fa fejlődik. Ahogy egy gyerek fejlődik. Nem kell például őt felkészíteni az iskolára. Ez a magyar óvodák általános tévedése. A gyerek megérik az iskolára, mint az alma a fán, magától.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– De a kreativitás kibontakozását lehet támogatni és elfojtani. A Google ebből a szempontból egy sokszor hivatkozott munkahely. Van egy rekreációs része az irodának, ami ráadásul egyáltalán nem hasonlít egy irodára.

V. T.: A kedvező körülmény nem fejlesztés. Azt mondanám, megadják a lehetőséget arra, hogy az ember fejlődjön a maga módján. Autonóm módon, szuverénül. Nem mindegy, mivel rakod körbe az embereket, a gyerekeket. Ezért jók az alternatív iskolák. Körberakják őket nemcsak közismerettel, mint a normál iskola, hanem művészetekkel, kézi tevékenységekkel is.

S. Gy.: Ez pontosan így van. Az egyetlen mód, ha olyan helyzetet teremtesz, amely nagyobb szabadságfokkal hozza ki a résztvevőkből a bennük lévő alkotni tudást, szabadságérzést, nyitottságot.

– Ez a képesség mindenkiben benne van?

S. Gy.: Valamilyen mértékig mindenkiben benne van. Az, hogy el tudj menni önmagad határainak feszegetéséig, mindenkiben benne van. Az a változó, hogy hol vannak a határok. Amit a Google csinál, az a lehetőségteremtés, amit magas elvárásszinttel párosítanak. A Google hatásosan sulykolt missziója nem több és nem kevesebb, mint hogy a világ összes információját rendszerezzék és mindenki számára hasznossá tegyék. Mindennap valami drámaian új és izgalmas dolgon ügyködnek, és ennek elviselésében, sikerre vitelében van szerepe a kreativitásnak és a könnyedségnek. Az, hogy minden startup vállalatnál csocsót vesznek az irodába, csak a szimbóluma lett ennek. De az a startup cég, amelynek munkatársai egész nap csocsóznak, megszűnik. A legjobb tehetségeket magadhoz kell vonzanod, de az együtt szerveződésüknek az a célja, hogy alkossanak. Nem a játék.

Fotó: Kovalovszky Dániel

V. T.: Egy példa. A finneké a leg­­jobb iskola Európában. Ott is van alaptanterv, amihez ír a miniszter egy levelet, hogy „Kedves kolléga, nagyon kérem, hogy ezt a tantervet ne tartsa be! Alkalmazza a helynek, az időnek és az egyes gyerekeknek megfelelően!” Meg lehet ezt csinálni harminc gyerek esetén is– Igen. Csak ezt meg kell tanulni. Finnországban a tanári pálya szabad pályának számít. Akár az ügyvéd, az orvos, a tervezőmérnök. Miért– Mert valóban azt csinál, amit akar. Ettől olyan jó a finn iskola. Szabadság nélkül nincs kreativitás. Ezért buknak el az autoriter rendszerek idővel. Rengeteg pénzt fektetnek az oroszok is az atomkutatásba, de nem fognak soha odáig eljutni, mint egy szabad országban.

– A startupok a nagy ötletre épülnek. Mi kell ahhoz, hogy az ötletből működőképes vállalat legyen?

S. Gy.: Mindenki azt hiszi, hogy az ötlet visz sikerre egy startupot, de ez tévedés. Jaksity György szokta mondani, ötletből annyi van, mint a szemét. A játékos ember állandóan ötleteket generál, ezekből nem lesz feltétlenül vállalat. Az a kihívás, hogy hogyan lehet a munkához szükséges fegyelmet, alázatot, önfeladást vagy lemondást úgy bevinni ebbe a szervezetbe, hogy az emberek úgy érezzék, ez mind belőlük jön, nem külső kényszerből. A kreativitásnak ebben kulcsszerepe van. A Google például visszaadja a munkavállalóknak a munkaidejük húsz százalékát. Nyolcvan százalékában viszont dolgozni kell azon a feladaton, amit csapatban kitalálnak.

V. T.: Erről eszembe jutott a magyar gyerekek idegennyelv-tanulása, amit nyelvtani alapon, írásosan próbálnak megoldani. Ezért nem fog soha az a gyerek megszólalni idegen nyelven. A helyes módszer: egy szót se magyarul, magyarázz inkább kézzel-lábbal, az se baj, ha tévedsz. Egy idő után meg fognak érteni. Magyarországon pont az ellenkezője történik: „Beszélj hibátlanul!” A pedagógusok nem bírják elviselni a hibázást, ami totálisan kreativitásellenes. Mert a tévedés visz el új, még járatlan utakra.

S. Gy.: Valóban, Magyarországon rettenetesen félünk hibázni. Félünk kockázatot vállalni. Megpróbálunk előre felkészülni minden helyzetre, hogy ne hibázzunk. Miközben menni kell, csinálni kell, mert eredményt úgy érsz el, ha csinálod. Mész, elbuksz, újra megpróbálod, tanulsz.

– A hibázástól való félelmet az oktatási rendszerünk neveli belénk?

V. T.: Igen. Porosz iskola ma már nincs Poroszországban, azaz Németországban, csak nálunk meg Romániában és Oroszországban. Amikor 2001-ben a PISA-mérésen kiderült, hogy a finn oktatás a legjobb Európában, mi azt tudtuk mondani: rossz a mérés. Az egyik feladat úgy szólt, hogy „Határozd meg az An­­tark­­tisz területét!” Az Antarktisz csipkés földrész. Egy szakasz jelezte, arányaiban mennyi száz kilométer. A finn gyerek besávozta a földrészt. Kiszámolgatta, hány négyzet fér el rá. Körülbelüli értékeket számolt, és egy „tól-ig” határon belül jól kalkulált. A magyar gyerek el sem kezdte a feladatot, mert olyan geometriai formát, mint az An­­tark­­tisz, ő nem tanult.

S. Gy.: Van a vállalati kultúra leírásának nyelvezetében egy kifejezés, a „tone from the top”. Milyen példa, milyen magatartásminták jönnek fentről– Kik a hősök– A miniszterelnök milyen mintával jár elöl– Magyarországnak 120 éves tradíciója: „Mondj nemet!” Nem is kell messzire menni, tele lett plakátolva vele az ország. A magyar ugyanolyan vállalkozó szellemű, mint a német vagy a dán. Nincs különbség a génekben. Csak szerintem nem engedi az intézményrendszer kibontakozni. Ennek következménye a pesszimista beütés, ami önigazolással, önfelmentéssel párosul. „Nem mi vagyunk hülyék, hanem a világ.” Ez gyilkos hagyomány.

– A gyerekekkel kikapcsoltatják a telefont, a tabletet, amikor belépnek az iskolába, és csak akkor vehetik úja a kezükbe, amikor hazamennek. Az órai és az otthoni tanulásba nem építik be ezeket a technológiákat. Ilyen körülmények között nem felesleges az iskolában töltött nyolc óra?

V. T.: Röviden: de. És hogy ­miért tölt el ott nyolc órát– Mert mindenki legyen bent a kaszárnyában, az a biztos. 1949-ben Rákosi elvtárs úgy gondolta, maradjon mindenki napköziben a tanítás után, nehogy már a szülők rongálják a maguk téves nézeteivel a gyerekeket! Ez abnormális gondolat.

Fotó: Kovalovszky Dániel

S. Gy.: Kicsit vitatkoznék azzal, hogy rossz nyolc órán át az iskolában lenni. A gyerekem szeret bent lenni. Állami iskolába jár, de bent vannak a haverjai. Egy jó iskolának szerintem az nem definíciója, hogy hány órát van bent a gyerek. Az a kérdés, hogy mi történik ott. Ha foglalkozik velük egy pedagógus, változatos foglalkozásokon vesznek részt, ahol egymással is tudnak játszani, tanulni, az jobb, mint ha hazaviszi őket az elfoglalt szülő, aki leül dolgozni a laptopja elé, a gyereket meg leülteti a tévé elé. Együtt élni csak közösségekben lehet megtanulni – erre való az iskola.

– Igaz az, hogy a gyerekek krea­­tívabbak a felnőtteknél?

V. T.: A gyerek sokkal kreatívabb, bátran próbálkozik, játszik, hozzányúl mindenhez. A gyerekben a tudatos és a tudattalan sokkal összemosottabb állapotban van. Amikor eszébe jut valami, szívesen pepecsel, elmegy az ellenkező irányba, ha a dolog ezt kívánja, a rugalmasság is egy fontos elem ebben. A gyerek ebben jobb, felnőttkorra merevek leszünk. Pláne, ha bemerevítenek mindenféle intézkedéssel és intézményi rendszerrel.

– Ugyanakkor a gyerekek is alkalmazkodnak az adott korhoz. A Z generációnak nevezett fiataloknál a kreativitás más jellegű, mint korábban?

S. Gy.: A kreativitás örök az emberben. Ezt a generációs dolgot nem is értem. X, Y, Z – ilyenek nincsenek. Egy osztályban is negyvenféle gyerek van, egy generáción belül is nagy az eltérés. Utólag – részben a média, részben a történelemtu­­domány – próbál kiemelt események köré csoportosítgatni a millió individuumból nemzedéki narratívákat. ’68-as generáció sincs, csak nagyobb számban tapasztalható valamely jellemző viselkedés. Ami most történik, az annyi, hogy a mobileszközeink, amelyektől nem tudunk megszabadulni, és ami mögöttük van, a teljes internetes és digitális forradalom, olyan erővel hat a gyerekekre, ahogy korábban például a televízió. A két fiam között kilenc év van. Az egyiket még viszonylag könnyű volt a számítógéptől távol tartani a meghatározó első hat-nyolc évben, a másikat lehetetlen. Amikor a kicsi megkapta a mobiltelefont, furcsa dolgok történtek. Valóban nem tud a képernyőtől elszabadulni, ugyanakkor az a gyerek, aki korábban alig bírt felkelni reggel, kipattan az ágyból, felöltözve vár, mert már mobilon beszél a haverjaival. Majd berohan az iskolába. Semmi mást nem tartok nagyobb feladatnak, mint megérteni, hogy ezek a technológiák milyen sebességgel alakítják át a következő tíz évet, mi pedig párbeszédben tudjunk maradni ezekkel a generációkkal.

– Akkor mégiscsak van itt valamilyen generációs sajátosság. A technológiai változás hogyan hat az emberek kreativitására?

S. Gy.: A technológia kreatívabbá teszi az embereket. Én ma olyan fotográfiákat készítek a telefonommal, amilyenekre az elmúlt 50 évben csak képzett fotósok méregdrága eszközökkel, komoly technikai tudással, többéves képzések után voltak képesek. Mindezt nekem nem kell megtanulnom, nekem látnom kell, amit látok, a gép pedig helyes képeket csinál. Ettől mindenki kreatív lett. A kreativitás is demokratizálódik ezekkel az eszközökkel, ahogy sok más monopólium, köztük az újságírás is.

V. T.: Voltak már technoló­­giai változások korábban is. Van egy olyan pillanat, amikor ezek elkezdenek uralkodni rajtunk. Már nem megyek a boltba sem gyalog, mert beülök az autóba. Aztán meghízom és szívinfarktust kapok. Ma nem tudunk ellenállni a monitornak. A Szilí­­cium-völgy nagyjai azt mondták, hogy nyolc-tíz éves korig nem engedik képernyő elé a gyereket.

S. Gy.: Teljesen egyetértek velük. A gyerek agya tiszta lap, amire írunk. Amit ráírunk az első nyolc évben, annak emberségből, szeretetből kell lennie. A játékot, a kreativitást kell ráírni. Ezek az eszközök valóban kiveszik az irányítást a szülők, a pedagógusok kezéből. Az biztos, hogy a legnagyobb hatással ezek az eszközök a szülőkre, családra, pedagógusokra lesznek, mert őket teszik fölöslegessé. Ami nem jelenti azt, hogy a gyerekek mérget kapnak. Nem tudjuk, mit kapnak. A világon sok száz millió gyereket megmozgató játék a Minecraft. Azt hiszed, játszani akarnak vele. De nem. A YouTube-on nézik, ahogy mások játszanak ebben a virtuális térben, és kommentálják, amit csinálnak. Ez tanulás. A Minecraftban a semmiből hoznak létre világokat, mint a legóból. A grafikája egyszerű építőkockákból áll. A gyerekek a fantáziájukkal kitöltik a hiányt, ami az egyszerű grafika miatt keletkezik. Sematikus dolgokat csinálnak, miközben komplett világot hoznak létre, amit kitöltenek kalanddal, drámával, konfliktussal. A Minecraft neveli ezeket a gyerekeket. Hogy ebből az irtózatos információmennyiségből mit szűrnek le, azon múlik, hogy az első hat-nyolc évben mit írtunk az agyuk operációs rendszerébe. Milyen szeretetképleteket.

– Ez még inkább azt bizonyítja, hogy az „oktatási ellenreform” teljesen elszakad a valóságtól.

S. Gy.: Nem értek hozzá, de lehet, hogy a felgyorsult technika miatt fontosabb, hogy ne az iskolarendszer reformján verekedjünk, hanem az óvodáén. Mert mire az iskolába kerül a gyerek, elmúlt hat év. Az óvodában játsszanak, adjuk meg nekik azt a világot, ami az ember biológiai közege. Szerintem a tanárok elveszítették a csatát. Még az alternatív iskolákban sincs fogalmuk a tanároknak arról, mi történik. Szükségszerűen lemaradnak, s mire összeszedik magukat és felmennek a Facebookra, addigra a gyerekeink már rég továbbálltak a WhatsAppra, a Snapchatre. Viszont az nem mindegy, hogy az óvodából milyen gyerekek jönnek ki.

– Ebben az új világban mi lesz a szerepe a kreativitásnak?

V. T.: Egy kutatás azt mondja, öt dologra lesz szükség a következő ötven évben a munkapiacra lépéshez, akár segédmunkásról, akár professzorról beszélünk: értő olvasásra, íráskészségre, elemi számolásra, komputerkezelésre, angol nyelvre. Nem csak ezt kell tanítani az iskolában, de ez kiemelt fontosságú. Mérei Ferenc azt mondta, „Ahol untatnak, onnan menekülj!” A világ nem unalmas, az ember nem unalmas. Ha neked úgy tanítják, hogy unod, akkor rosszul tanítják. Agykutatók kimutatták, hogy öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Hol van öröm a mai iskolában– Unalom, szorongás van.

S. Gy.: Aki nem kreatív, az a következő húsz évben egyre nagyobb valószínűséggel válik a tömegben ólomkatonává. A kockázatvállaló embernek paradox módon nagyobb lesz a jövőben a biztonsági szintje. Abban a világban, amelyben a szoftverek átveszik az emberek munkáját, egyre kevesebbekre van szükség ezeknek a szoftvereknek a megalkotásához és irányításához. A kevesek lesznek a hatalom birtokosai. Zuckerberg és a Google vezetői olyan hatalmon ülnek, amit el sem tudunk képzelni. Jelenleg korlátozzák magukat, mert filantróp, bölcsész szemlélettel állnak a világhoz. Valójában a techcsilliárdosok következő generációja fogja befolyásolni azt, hogy a világ mennyire lesz demokratikus és élhető, nem pedig az, hogy ki az Egyesült Államok elnöke.

Vekerdy Tamás

(1935) pszichológus, író.

Önéletrajza szerint volt házi­tanító, nevelési tanács­adóban pszichológus és a Nemzeti Színház statisztája is. A magyar­országi Waldorf-tanár­képzés szervezője és vezetője, számos népszerű cikk és könyv szerzője.

Simó György

(1967) szociológus, üzletember, befektető, a Matáv egykori vezérigazgató-helyettese.

Pályáját újságíróként kezdte a Magyar Narancs szerzőjeként, alapítója volt a Tilos Rádiónak is. Később a Matáv tartalomszolgáltatási vezetőjeként dolgozott. Ott volt az Origo indulásánál, később az Axelerót vezette. Startup-befektető. Missziója a 3D nyomtatás elterjesztése.