Szentpéteri Nagy Richard: Az alaptörvény és az államnév
A koronavírus csapásai alatt ezekben a hetekben arra is emlékezhetünk, hogy éppen tíz évvel ezelőtt, 2010. április 11-én és 25-én nyerte meg az országgyűlési választásokat a Fidesz-KDNP, és kezdte meg azóta sem szűnő ország-átalakító tevékenységét – kétharmados parlamenti kormányzás mellett. Ennek keretében az országgyűlés éppen kilenc éve, 2011. április 18-án fogadta el, majd a köztársasági elnök – akkori nevén Schmitt Pál – április 25-én írta alá és hirdette ki a húsvéti alkotmánynak elkeresztelt dokumentumot, Magyarország Alaptörvényét.
A kihirdetés dátuma a kormányzó párt győzedelmének jelentőségét és az ön-ünneplést volt hivatott jelezni, a húsvéti aláírás a magasztosságot és a szakralitást szándékolta hozzátenni a képhez, az alaptörvény körüli ízléstelen jelenségek és szánalmas körítések pedig az ötlettelenséget, a blaszfémiát és a túl-hatalmi mámort igyekeztek leplezően felülírni, de kilenc év után elmondhatjuk: ez nem sikerült. Amíg a hatalmi látványtervező szimbólumgyártás és hagyományteremtés oly sok esetben volt kifejezetten sikeres az elmúlt évtizedben, az alaptörvény esetében e törekvés kudarcot vallott. Közvéleményünk jelentős része az alaptörvényre ma legfeljebb szánakozva, ha nem szégyenkezve tekint, holott ilyesmit egy egészséges ország koherens alaptörvénye aligha engedhetne meg magának, hiszen egy alkotmánynak éppen az a legjellemzőbb rendeltetése, hogy büszkének lehessen lenni rá. Ám az alaptörvény iránt még azok se nagyon lelkesednek, akik az általa megjelenített hatalmat, e sajátságos politikai rendszert képesek és hajlandók elfogadni, netán még támogatják is.
Pedig nagy kövek mozdultak meg annak idején; nagyágyúkat vetettek be a népszerűsítés frontvonalán, vajúdtak a hegyek, rengett a föld, de minden hiábavaló lett. Talán az alaptörvény mint kifejezés az egyetlen, amely kellően átment a túloldalra, a nép közé, az illékony köztudatba, de az is inkább egy rendes alkotmány kényszerű helyettesítőjeként, amolyan pótlékként, szubsztitúcióként, ideig-óráig tartó, jobb híján való elfogadásként honosodott meg, amíg valódi alkotmányunk nem lesz, ha már most nem lehet is.
Természetesen nagyon nem ez volt a hatalom szándéka, de valamit észre lehet venni: éppenséggel a helyettesítő jelleg kifejezetten szándékosan megrajzolt karaktere akart lenni ennek a rossz sorsú alaptörvénynek. Mindenekelőtt ezzel magyarázható – más, kevésbé jelentős magyarázatok mellett –, hogy a dokumentumot végül nem alkotmánynak, hanem alaptörvénynek keresztelték el (noha a húsvéti utalás nem vált be, és hamarosan le is mondtak róla).
Alkotmánynak ugyanis az ezeréves alkotmányt kell tekinteni – sugallja az alaptörvény a sajátos valóságértékelésével –, míg azt a szövegtestet, amelyet az országgyűlés az ismert körülmények között megalkotott (az alaptörvényt magát) afféle helyettesítő, átmeneti, interimisztikus, írott, itt és most-jellegű, valós, megvalósított, nem jogszabályként érvényesülő, mégis -törvénynek nevezett, tényleges, normatív szövegkorpusznak kell tartani. Az alaptörvény szemlélete szerint ennek a nemzetnek egy alkotmánya van, a történeti alkotmány, és annak van egy valós leképezése, az alaptörvény. E dokumentum tehát az egykori nagy múltú, dicső idea tényleges megvalósulása, a hajdani szellem szövegbe zárt megnyilvánulása, sokszor módosítható megjelenése, az éterbe száműzött csodálatos eszme földi mása, megbízott földi helytartója (mindenekelőtt ezért alaptörvény, és nem alkotmány, de – mint jeleztük – van más magyarázata is ennek).
Csakhogy az ezeréves, úgynevezett történeti alkotmány – egykoron, amikor az volt a tényleges hivatkozás – rendelkezett néhány olyan tulajdonsággal, amely mára valóban történetivé teszi az eszmét. Sok ilyen jellemzője volt a hajdani ideának, de most csak kettőt emelünk ki: az ezeréves alkotmány tényleges idején Magyarország egyrészt minimum háromszor akkora volt, mint most, másrészt királyság volt az államformája, nem köztársaság. Ez a két körülmény irdatlan nehézségeket okoz annak, aki a történeti alkotmány vívmányait, értékét, jelenvalóságát, alkalmazhatóságát vizsgálja (márpedig erre maga az alaptörvény kötelezi a mindenkori jogalkalmazót).
E nehézségeket az alaptörvény alkotói mindenesetre a maguk részéről nem tudták meghaladni. Ezért is történhetett, hogy egy eléggé setesuta, bárgyú, ötlettelen megoldást választottak: az államnévből kivették az államformára való utalást (hazánk hivatalos neve immáron nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország).
Ez a tény számtalan további nehézséget okoz, és sok jellegzetességnek nyit ablakot. Ezek közül csak egyet húzunk alá itt: az alaptörvény átmeneti jellegét. Az itt említett különös sajátosság ugyanis azt is mutatja, hogy az alaptörvény nem az utolsó állomás a magyar alkotmányozás provinciális útján. Az államforma esetleges megváltoztatásának esélyét ez az alaptörvény legalábbis nyitva hagyja.
