Szellemi jégkorszak – Térey János: Jogos a közöny

– Azt nyilatkozta: A Legkisebb Jégkorszak az utolsó verses regénye, pedig a műfaj szinte irodalmi védjegyévé vált.

– Éppen ezért legfőbb ideje búcsút vennem tőle. „Kimaxoltam”, ahogy a mai tizenévesek mondják. A Paulus négy kiadást ért meg. Utána virágba szökkent idehaza a műfaj, legalább hat-hét kollégám vágott bele. Hagyományos prózát viszont huszonéves korom óta nem írtam, és negyvenöt évesen még tele vagyok kíváncsisággal. Bár kétségtelen, hogy a regény – függetlenül attól, verses vagy sem – a lehető legnagyobb energiabefektetést követeli.

– Több mint hatszáz oldalas új művét három évig írta. Meteorológussal is elolvastatta megjelenés előtt.

– Dunkel Zoltánt, az Országos Meteorológiai Szolgálat egykori elnökét kértem meg, és ő örömmel vállalta a szakmai lektorálást. Vele annak idején az Asztalizene kapcsán ismerkedtünk meg: a 2006-os augusztus 20-i vihar az ő pályafutását is alapvetően befolyásolta.

– Tudományos előrejelzések szerint azonban a világban inkább általános fölmelegedés várható, nem pedig lehűlés.

– A könyv hangsúlyozottan fikció. Akinek hiányérzete van, annak figyelmébe ajánlom, hogy a fölmelegedésről is írtam már. A Jeremiás avagy Isten hidege című darabom 2030 körül játszódik Debrecenben, ahol a perzselő kánikula miatt leáll az addigra megépült metró. Valóságos események inspiráltak, például gyermekkorunk 1987-es „csodatele”; vagy a 2013. március 15-i rendkívüli magyarországi lehűlés, amikor autósok ezrei rekedtek hótorlaszok között az országutakon.

– Új művében azt is bemutatja, miféle emberi, társadalmi változások következnének be, ha mínusz ötven fokra hűlne a hőmérséklet nálunk. Persze kiérezhető, hogy a klímaváltás a szellemi jegesedés szimbóluma is.

– A magyar társadalom lelki hőmérséklete rendkívül hideg. A „ridegtartás” az emberi kapcsolatok egy részében is megmutatkozik. Manapság legföljebb iskolákban vagy templomokban, kolostorokban vagy akadémiákon beszélnek szépen magyarul. Ha értelmiségi társaságba megyek, akár írótársaim közé, ott is nagyon érdes a beszéd nyelve, hamar indulatok fűszerezik: rohadjon szét, dögöljön meg. Érzelmi háztartásunk meglehetősen fagyos, és ennek oka a társadalom ijesztő állapota.

– A történet 2019-ben játszódik, egy évvel azután, hogy az Orbán-kormány megbukott. Új, szociáldemokrata miniszterelnököt választanak, aki a konzervatív párttal nagykoalíciót köt. Noha újraépül a jogállam, az újrakezdés eufóriája egyáltalán nem érződik.

– Jelenleg semmi esélye annak, hogy az egyre mélyülő politikai megosztottság megszűnjön. Ha egyszer majd leváltják a kormányt, úgy hiszem, a hatalomátadás nem lesz zökkenőmentes. Ám egy regényben minden megtörténhet. 2019 kellően közel van ahhoz, hogy átérezzük: egy kormányváltás után akár merőben másként is mehetnének a dolgok, például a gazdaságban vagy a kultúrában. Ahhoz viszont az időpont elég távoli, hogy hőseimet kiszabadítsam a kisszerű napi csatározásokból. Némi távlatot kapunk. Már túl vagyunk a választások fölforrósult hangulatán, az embereket nem érdekli a politika. A közönyük jogos, hiszen a hőn várt kormányváltás sem szüntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket. Illúzió is ezt várni. Emlékezzünk csak 1990-re, a taxisblokád őszére: hol volt már akkor a rendszerváltás eufóriája, hol voltak az ígéretei?! Nem a Messiás jön el, csak egy újabb karizmatikus vezető, aki nagyvállalati menedzserként igazgatja az országot. Voltaképp minden hatalom egyforma: bizonyos rétegeket fölemel, másokat veszni hagy.

– Mégis, mintha azt is üzenné műve: csak egy természeti katasztrófa tudná felrázni az országot, oldani a fagyos viszonyokat. A beköszönő jégkorszaknak pozitív hatásai is vannak. Például megszűnik az internetszolgáltatás, az emberek nem tudnak egyfolytában a közösségi hálókon lógni. Kénytelenek szóba állni egymással, találkozni, összefogni.

– Az internet korunk áldása és átka is. A közösségi oldalak szabadidőnk nem csekély részét veszik igénybe. Látom néhány ismerősömön, mennyire átformálja személyiségüket a világháló nyilvánossága. Fölerősíti a mindannyiunk tudattalanjában élő exhibicionizmust, és elképesztően generálja a pontszerző szellemet, a szabad versenyt, de a gyűlölködést is.

– Az össznépi amnézia is társadalmi kihűléshez vezet. Művében a magyar középréteg különféle figurái tűnnek fel, de közülük csak egyetlen szereplő emlékezik a közös múltra: migrénes rohamaiban megjelennek előtte a huszadik századi magyar történelem véres epizódjai.

– Könyvemnek nagyon erős igénye a múlttal való szembenézés. A cselekmények egy része Budán játszódik, a Svábhegyen. Például abban a hotelben, ahol korábban a Gestapo központja működött. Az épület falán ma nincs emléktábla, ahogyan azon az Eötvös úti budai villán sincs, ahol annak idején Rajk Lászlót kínozták az ávósok. A társadalom nem óhajt emlékezni, fáradt ahhoz, de a hegy tudatalattija őrzi a sötét emlékeket. Főhősöm, Győző migrénes látomásaiban megnyílnak a rejtett időfolyosók. S hogy milyen lehetne az a társadalom, amelyik szembenézett a múltjával? Gyakran mondjuk: bezzeg a németek elvégezték ezt a számvetést. Pedig az önvizsgálat náluk sem sikerült maradéktalanul. Az elkövetett bűnöket és a háborús vereség okait föltárták, de a német nők által átélt pokoli szenvedéseket – akiket megerőszakoltak és elűztek szülőföldjükről a megszálló katonák – csak részben. W. G. Sebald Légi háború és irodalom című híres műve azokról az angolszász szőnyegbombázásokról szól, amelyek következtében hatszázezer német civil vesztette életét a második világháborúban. A múlt földolgozása akkor kezdődhet el nálunk is, ha egyaránt lehet majd arról beszélni, milyen sebeket okoztunk, és arról is, milyen sebeket szenvedtünk el. Ha okkal-joggal számon kérjük a 20. századi magyar politika súlyos hibáit. De azt is vegyük figyelembe: a század számunkra vesztes világháborúval és Trianonnal kezdődött. Geopolitikai kényszerszövetségek jegyében élünk folyamatosan. Nem vagyunk nemzeti radikálisok, ha mindezt fájlaljuk. Közhely: a magyar nép sértett. Ezer sebből vérzik. Nehéz megértenünk, micsoda fájdalmat érzett Kosztolányi Dezső, amikor szülővárosát, a magyar túlsúlyú Szabadkát elcsatolták az országtól. Nagyvárad vagy Arad elvesztése egy stratégiai fontosságú vasútvonal miatt következett be.

– Visszatérve a jövőnkhöz: mi lesz velünk 2019-ben, ha nem bukik meg a jelenlegi kormány? Szellemi fagyhalál vár ránk?

– Nem vagyok jós. Apám jut eszembe, aki a Rákosi-korszakban három évig volt katona. Vajon miben bízhatott? Miben reménykedhetett a levert ötvenhatos forradalom után ő, aki Miskolcon volt nemzetőr? Később eltemette a kislányát, és meglett emberként a feleségét is. De még megélhette a rendszerváltást. Mik az ő megpróbáltatásaihoz képest az enyémek? Miért ne bizakodjak? Legalább abban, hogy a könyvemet sokan elolvassák, és lefordítják néhány nyelvre. Beszélek nyelveket, de csak a magyart anyanyelvi szinten, ehhez a kultúrához kötődöm. Bármennyire szeretek utazni, ezek az emberek és ezek a tájak inspirálnak. Sohasem szeretnék elmenni ebből az országból. Miért ne bízzak abban, hogy amíg lesz emberiség, addig a kultúráját is ápolni fogja? És az még egy esetleges jégkorszakot is túlél.