Szárnypróbálgatások

A lajosmizsei pályaudvar a második templom után balra, a Rákóczi utca végében található. Oldalában tábla hirdeti: P+R parkoló is van. Négy hely. Ennyi is elég – egy szem autónkat álmosan ugatja a szomszédos vas- és színesfémhulladék-átvevőhely négylábúja. Hat körül még a forgalmista is az irodájában ül, keze ügyében a tányérsapkája és a légycsapó.

Aztán befut Ócsa felől a vonat, és érkezik Kecskemétről a kis piros BZmot 201-es. Nénik, bácsik tolják fel egymást a szerelvényre, van vagy fél méter magas a lépcső. Az újraindított járat 6.25-kor startol. Negyvennégy helyén tán tízen osztozunk. Cekkeres nénik üldögélnek az ablaknál, a jobbik otthonkájukban. A szatyor még üres, de nem sokáig: a csütörtök piacnap.

– Örülünk nagyon, hogy visszaadták a kisvonatunkat. Átszállunk Lajosmizsén az ócsai vonatról erre, amelyik épp a piacnál tesz le. Megvesszük a paprikát, paradicsomot, uborkát, ha csak ötven forinttal olcsóbb, az is számít. Kisnyugdíjasok vagyunk.
Csakhogy visszafelé a vonatra délután négyig kellene várni. Hazafelé hát inkább buszoznak, bár távol a megálló.

A piacnál a többség valóban leszáll. Egy asszony hatalmas zsáknyi zsemlét cipel föl a szerelvényre. A kalauz segít neki: ismeri egymást itt szinte mindenki.

Manci néni Lajosmizse egyik kijjebb eső részén, a Kláber-telepen lakik. Beteges, gyakran jár be Kecskemétre az orvoshoz. Az ura is, aki rákos. A mizsei buszig nem tudnak elgyalogolni, több mint három kilométer lenne. A biciklizés se megy már, a földúton amúgy is belesüppednének a homokba. Mindhárom gyereküknek van autója, de csak ritkán tudják őket orvoshoz fuvarozni, nem hiányozhatnak a munkából. Örülnek, hogy van állásuk. Munka jórészt csak Kecskeméten akad. Költözni, bár egyszer lett volna rá lehetőségük, mégsem akartak. Megszokták itt.

A környéken száz évvel ezelőtt Kláber Mór hozott létre telepet, kastéllyal, szőlőkkel. Homokot használt az akkori szőlővész ellen, a poros utcákat máig nem betonozták le. Korábban téesz működött erre, gépesített présekkel, virágzó gazdasággal.

– Harmadikosként a szünetekben már ott dolgoztunk, paréjt szedtünk. A telep sokáig jó helynek számított, volt villany, a vonat pár percnyi sétára állt meg a házaktól. Aztán a járatot megszüntették. Írtam is a TV 2-nek, hogy kérjük vissza a vonatot.

Másfél év múltán visszakapták.

Manci néni kilencvenszázalékos jegyet vesz, harmincöt forintot fizet. Ajtai János kalauz szinte fejből tudja, kinek milyen tikettet kell adni. Huszonöt éve kezdte, most nettó százezret keres, plusz a harmincnyolcezres üzemanyag-térítés, de azt el is autózza, hogy eljusson a munkába. Amíg a lajosmizsei vonat nem járt, csak hetven-nyolcvanezret vitt haza, mert jegypótlékot is kapnak. Ma reggel ötkor állt szolgálatba, és délután ötkor végez. Miután beérünk Kecskemétre, IC-vel a Nyugatiba megy, onnan vissza Lajosmizsére, és megint Budapestre, ahonnan végül vissza Kecskemétre. Megesik, két szolgálat között nincs tíz perc vécére menni.

– Ezen a vonalon sokan csak két-három megállót utaznak, elmennek a boltba vagy az egyik megállóhoz közeli bevásárlóközpontba, strandra. Persze a napi két pár járat vajmi kevés. Hat kellene, jó csatlakozásokkal!
– Itt aztán nem spóroltak meg milliárdokat, az biztos – szól közbe egy szolgálaton kívüli mozdonyvezető. – A teherforgalom ugyanúgy ment, a személyzet itt maradt, egyedül a gázolajon lehetett valamennyit megtakarítani.

Gázolajban számolva

Rásandítunk a mozdonyvezető fülkéjében lévő MFB-re (mozdonyfedélzeti berendezésre), s kiderül, Kecskemétig 24,2 liter gázolajat fogyasztottunk. Az – napi négy menet esetén – cirka harminckétezer forint, aminek persze még az ötöde se jön vissza a jegyek árából egy olyan napon, mint a mai. Kalauzunk szerint eddig a vonaton, noha piac van, mintegy tucatnyi utas fordult meg. Megfigyelésünk az, hogy a többség ingyen utazik, vagy kilencvenszázalékos jeggyel, s visszafelé nem a vonatot választja. Mert nem akar várni rá hat órát.

Keresztben a síneken

– Tegnap az ATV-ben az LMP frakcióvezetője arról magyarázott, hogy kampányfogás a vonalak újraindítása, felesleges a beléjük ölt pénz – mondja egy velünk utazó vasutas. – Az biztos, hogy pazarló a MÁV, és irdatlan összegek folynak el. Miért kell például milliárdokért gázolajkutat fúrni, amikor aztán bezárják a vonalat, s amúgy is remek mobilkutak vannak? Miért nem lehet felújítani azokat a vonalakat, amelyeken negyven kilométert ma több mint egy óra alatt tesz meg a vonat? Nem kell ide nagy varázslat. Öt szakember meg negyven kéz. Ezt a vonalat is kézi erővel újították föl pár éve, aztán bezárták.
Bólogatnak a kollégák. A szolgálatban lévő mozdonyvezetőt már kevéssé nyomasztja a jövő. Egy hónap múlva nyugdíjba megy. Kétszáz nettó, tizenkét órás szolgálat kétszer húsz perc szünettel, egy öngyilkos a harmincnégy év alatt. Cseles volt, a kanyarban feküdt keresztben a síneken.

Közben parkolópályára gurulunk a kecskeméti pályaudvaron, ötvenes, mackós nő kapaszkodik a szerelvényre. T1-ben kell most takarítani a vonatot, vagyis csak szárazon: a szemeteseket üríteni, az asztalokat letörölni, a vécébe papírt vinni, söpörni. Erre harminc percet, a T2-es vizes pucolásra ötven percet engedélyez az előírás.

– Ez semmi, hamar megvan. De az Usgyik, azok bizony négyszer ekkorák.
Az Usgyik a piros, becsületes nevükön orosz motorvonatok. Piroska mégis szeret azokon dolgozni, mert legalább meglátszik rajtuk, ha kisuvickolja.

Egy éve pucolja a vagonokat, szakmunkás végzettségével nem kapott sehol állást.

– A legtöbb helyen kikötik, legfeljebb negyvenévest keresnek.
Kocsitakarítóként a munkaidő héttől háromig tart, de sokszor csak várakoznak a beérkező szerelvényekre. Másodállás már nem fér bele, harminckétezret visz haza.

A mozdonyvezető adminisztrál, Piroska a szemeteseket üríti, kalauzunk búcsúzik. Mi meg fizetnénk.
– A vendégeim voltak.

Laci + Klára

Kecskemétre busszal indulunk vissza. Iskolaidőben olykor húszpercenként indulnak a járatok. Az ár a vonatjegyével azonos, a menetidő is. Húsz percet zötyögünk a régi Ikaruson, tizenkét utas plusz két légy.

Lajosmizsén a központban szállunk le, a megállóban alig akad üres hely. Nénik és paradicsomok fonnyadoznak a melegben. Még egy óra, mire ideér az a busz, amelyikkel hazamehetnek.

– Felsőlajoson felszállunk a buszra, Lajosmizsén le, és fél órát gyalogolunk a piacig. Onnan vissza megint fél óra a megállóig, itt meg várunk általában másfél órát, mire a visszafelé jövő járat ideér.
Később nem indulhatnak, mert a piacon elfogy a zöldség. Nem egyszerű. Vonattal mégsem mennek, mert „fő kék ám bírni szállni arra”. Itt legalább magas a járda.

A várakozást vagy a gyaloglást mi sem ússzuk meg. A busz, amelyikkel a pályaudvaron hagyott kocsinkért visszamehetnénk, másfél óra múlva jön. Nekivágunk hát, 25 perc az út gyalogszerrel.

Az állomáson a muskátlikkal együtt kornyadozunk, az irodában már ventilátor zúg, a mikró tetején kávéscsészék gyűlnek.

Odébb kisrobogós nő igazít minket el a Kláber-telepre. A motort most hozta a szerelőtől, valamivel járni kell. Tizenkét éve cserélte pesti lakását a telepi, új építésű, téglás-kertes házra. Jó csere volt. Errefelé a házak többsége még mindig vályog.

A kertekben tyúkok kapirgálnak, fotelek ásítoznak. A poros, homokos utcák labirintusában biztos pont a telepen magasodó kastély. Kerítésén tábla: eladó. Mögötte a pusztában csontvázként görnyed néhány vas boltív. Egykor szárító lehetett. Az állomást keressük, valaki azt mondja, még épület is van. Utca oda nem vezet, a sínek mentén próbálkozunk. A közvilágítást már benőtte az akác, az épület homlokzatán még vasszerkezet jelzi az állomás egykori névtáblájának helyét.

Belül üres szobák, tégladarabok, üvegcserép. A padló és a tető néhol lyukas. A hajdan zöld és rózsaszín falakat ma penész színezi, meg „Csabi + Móni” és „Laci + Klára” szerelmi vallomásai. A bejáratnál, oda, ahol még van ajtókeret, két rajzszöggel rögzítették a nejlonhuzatba bújtatott menetrendet. Tizennégy megálló, tizennégy életjel.