Stressz

Selye Jánostól tudom, hogy a stressz az egyént érintő kihívások nyomán a szervezetben kialakuló védekező mechanizmus. Károsodást okozhat egy megtörtént vagy egy várható fizikai, pszichikai esemény. Az még nem tisztázott, hogy több emberen elkövetett sérelem után a védekező mechanizmusok miért nem adódnak össze és válnak az egyénenkénti reagálások sokszorosává. Elkövetett sérelem bőven van, kollektív reakció jóval kevesebb.

Ez ügyben hazánk a vizsgálódásra ideális terepnek látszik: sem a megalkuvó kísérleti alanyok türelme, sem a stresszt okozó ötletek öt év alatt sem fogytak el. A hatalom számolatlanul szállítja az anyagot, a célszemélyek türelme pedig az egyéni érintettség szintjén mozdulatlan. Még az sem dőlt el, hogy az egyéni megalázások milyen mennyiségi és minőség szinten változnak át kisközösségi vagy akár társadalmi méretűvé, ha egyáltalán...

Néhány év alatt egzisztenciálisan és morális tartás tekintetében érezhetően bizonytalanná váltak egyének, közösségek, jószerével az egész kísérleti terep. A jelenlegi fázisban fizikai erőszak még nincs, nincs botbüntetés, nincs Recsk, de már van párthűségtől függő előny, ragyogó munkalehetőség és éppúgy hovatartozástól függő gyomorszorító szorongás, hétköznapi létbizonytalanság. Vagyis klasszikus diktatúra még nincs, csak egyre bizonytalanabb, sérült, önérzetüket vesztett, megfélemlített emberek és összefogásra képtelen, kilátástalan sorsú tömeg. A magasságbéli kompánia kísérletező kedve még tart, és a nép érdekeinek védelmezéséről handabandázva valójában a gondjaikra bízottakkal azt tesznek, amit akarnak. Céljuk az anyagi javak birtoklása, ennek érdekében szerveztek és átszerveznek oda és vissza valaha működő rendszereket, jogot, közigazgatást, egészségügyet, oktatást, és feldúltak minden feldúlhatót.

A tolvaj legalább igyekszik csendben, az éj leple alatt lopni, de semmi esetre sem a károsultak szeme láttára, nagy zajjal, ráadásul nem várja el, hogy a meglopottak még szeressék is.

Körülálljuk a nagy robajjal leomló falakat, és ha a porfelhő mögül előtűnnek a romok, szó nélkül vesszük tudomásul a látványt. A hatalom tervez új és dicsekszik már álló szobrokkal, épít stadionokat, frissen burkol járdákat, így-úgy aszfaltoz utakat. Csakhogy a szobrokra nem kíváncsi senki, nincs, aki megtöltse a lelátókat és a frissen burkolt utakon honfitársaink sűrű sorokban mennek nyugat felé.

Készülhetne könyv, amelyben minden fejezet a társadalom egy-egy darabjáról, az oktatástól az egészségügyön át a munkanélküliségig és az elvándorlásig, a tervezett és a miniszterelnöki akarat szerint mozgatható terrorelhárító, bőrünk alá is benyúlkáló és agyunkban kotorászó kommandóig tartalmazna fejezeteket. Van még néhány üres oldal, amit az arra érdemesek teleírnak majd. A Kedves Vezető állítólag nem szereti Budapestet. Nem igaz! Az egész feszült, rettegő, a holnaptól félő, stresszes polgárokkal teli országot nem szereti.

Gerencsér Emil, Budapest