Spiró György: Jól játszanám Gorkijt
Diavolina – ez a címe Spiró György új regényének, amely a Magvető Kiadónál jelent meg. Olasz szó, azt jelenti: boszi. Diavolina Gorkij házvezetőnője volt, később orvosa, utolsó szerelme. Ő a főhősnő, ő mesél Gorkijról meg kortársairól, és persze Sztálin diktatúrájáról, politikai és kulturális komisszárokról, a rendszerről, amelyben a gazemberek diadalmaskodnak, a korról, amikor „mindent betiltanak, ami emberi”. Spiró György azt mondja: a bolsevizmus – ma is létezik.
– Emlékszem, pár éve cáfolta Ungvári Tamás irodalmárt, aki közölte Gorkijról: „Mielőtt fizikailag megmérgezték, ő mérgezte meg az orosz irodalmi közéletet.” Ön azt mondta akkor: Gorkij a 20. század egyik legjelentősebb írója, aki halálos fenyegetettségben dolgozott, mégis végig tisztességes tudott maradni.
– Ráadásul nem mérgezték meg, ez is tévedés. Ettől még ellehetetlenítették az életét. Emigrációját követően visszazárták a Szovjetunióba, elszigetelték. De nem művészregényt írtam. Engem az érdekelt: egy különös, furcsa ember hogyan működik egy különös, furcsa korszakban. Gorkijnak főként az utolsó tíz évére szűkítettem le a regényt, amikor az a fő foglalkozása, hogy Sztálinnal huzakodik, próbál is szabadulni tőle, kiszolgálja is. Minden megtörtént, amiről szó esik a regényben, s mindenkivel az történt, ami a könyvben szerepel. Némely kiegészítéseken kívül csak a perspektíva fiktív: Diavolina, a főszereplőnőm nem írt emlékiratot. Én írtam meg helyette.
– Remek a könyv borítója, amely Pintér József munkája: nehéz, vadvörös színházi függönyből pajkosan kikukucskál Gorkij. Diavolina mondja a regényben: mindenki ripacs volt abban a közéletben, de Gorkij a legnagyobb.
– A KGB archívumából 1990 után sok minden előkerült. Ezekből a dokumentumokból arra következtettem: Gorkij igen sokat színészkedett. Kiválóan zokogott, amikor csak akart. Írás közben elég könnyen előhoztam magamból Gorkij figuráját, valószínűleg jól alakítanám, ha színész lennék. Akit legalább magamban nem tudok eljátszani, azt nem is tudom megírni.
– Gorkij „játszott” a hatalomnak, ez kiderül a könyvből. Hagyta, hogy azt higgyék: a bábjuk. Például zokon vette, hogy Sztálin nem várta őt tárt karokkal, amikor visszatért az emigrációból. De tisztában volt a sztálinizmus borzalmaival, s tartott attól: a szellemi és fizikai leszámolás rendszerében a vádlók cinkosává válhat, ha hallgat. Mégis adta a naivát. És közben sikerült több száz embert megmentenie előbb Lenin, majd Sztálin kivégzőosztagától.
– Gorkij nem hallgatott. Már 1917 végétől élesen támadta a bolsevikokat, az uralmukat vörös cárizmusnak nevezte. Nyíltan kimondta: olyan idők járnak, amikor a tehetségtelen senkik minden tehetséget megtámadnak, és ha nincs más mérce, csak a politikai megbízhatóság, akkor ez a természetes.
– Az ön regényeit a honi közvélemény azonnal próbálja megfeleltetni a magyar valóságunkkal. Új könyve akár üzenet is lehet annak az ostoba hatalomnak, amely úgy döntött két éve: Makszim Gorkij nem lehet utcanév Magyarországon.
– Az első világháború vége óta a bolsevizmus az egész világon virulens. Nem lehet befejezettnek tekinteni a történetét, mert kialakulásának a feltételei az alulfejlett országokban újratermelődnek. A leninizmust próbálják ki Dél-Amerikától kezdve Ázsián át bizonyos európai helyekig. Ezt nagyon komolyan kellene venni. Nem úgy van, hogy ha levernek egy társadalmi formációt, az összeomlik, és soha többé nem éled újjá. Legalább kétszáz éve ugyanabban a korszakban élünk.
Borajánlatunk a könyv mellé: Kékfrankos 2011 – Pósta Borház (Szekszárd)
