Solus Amor - A Recirquel a karantén után végre újra látható
Vági Bence és társulata, a Recirquel új alkotással debütáltak múlt héten az őszi CAFe Budapest keretében a Müpában. A Solus Amor a társulat által létrehozott cirque danse műfaj kiteljesedése: monumentális előadás monumentális díszlettel, aminek lényege, “minél kisebbnek lássuk az embert”. Elképesztő látvány, elképesztően szuggesztív képekkel, megható gondolatokkal, sokkoló tálalásban jelennek meg legmélyebb emberi dolgaink.
Láttam már tőlük egy előadást, a Párizs éjjelt, de ahogy azt a rendezőtől megtudtam, az egy mondén, varieté, revüszerű volt, sok pirossal, feketével, erotikával, fűtött hangulattal. Klasszikusabb cirkusz. Az új előadás műfaja viszont már egyértelműen a cirque danse. A Solus Amor premier hétvégéjének második előadását láttam, és valóban, valami egészen mást, különlegeset kaptam.
Hosszú percekre teljes sötétségbe borították a nézőteret. Szólt a zene (Szirtes Edina Mókus szerzeményei), mi pedig ültünk a sötétben. Nyomasztó hangulat. Aztán fehér alakok villantak elő, kecsesen táncoltak, de akkor már tudtuk jól, ez nem kortárstánc előadás lesz.
Hatalmas díszlet előtt táncolnak, szaltóznak a művészek. Minden fehér, szürke, hideg, havas. Megjelenik egy medvebáb a kisbocsával. A kötéltáncos méterekkel a föld fölött egyensúlyozik. Megnyílnak a falak, és vakító fény tolul az arcunkba: algaként libegő anyag sok száz darabra vágva, hátulról reflektor világítja meg, mintha a tenger fenekéről törne fel a fény.
Szerelmesek jönnek. A nő trapézként használja a férfi testét. Mozdulatokban látjuk mindazt a tüzet, bizonytalanságot, szenvedélyt és dilemmát, amit valaha szerelmesként magunk is megtapasztaltunk. Kimondva olyan prózai, olyan banális tud lenni, míg a mozdulatok őszinték, egyszerűek, kecsesek, szépek. A testek nem hazudnak, új árnyalatokat adnak az ismerős érzéseknek.
Ez az előadás egy mitologikus, szimbólumokkal teli történeteskönyv. Minden jelenet más történetet mesél, hol a keresztény, hol a görög kultúrkör elemeit megrajzolva - megtáncolva. Cirque danse. Tapsolunk minden jelenet után, de nem tudok elmélyülni. Aztán kiderül, hogy talán nem is kell, hiszen nem kapcsolódnak a szálak szorosan. Újabb történet jön.
Látjuk az ősembert, ahogy először találkozik a jegesmedvével. Aztán pedig azt is, hogy talál magának eszközt. Ez az eszköz először ijesztő, aztán az ember szépen lassan megszelidíti. Most már tud bánni vele, használja. De vajon mire jó ez az egész? Az ember tönkreteszi a természetet, megöli az élővilágot, a jegesmedve meghal. Az ember pedig tudja, hogy bűnhődnie kell: saját maga sétál el a keresztrefeszítésére.
Temetést látunk. Az imára kulcsolt kezek ezúttal a kereszténységtől távolságot tartanak, a művészek öklükre helyezik a tenyerüket. Eltemetik az embert. Ha pedig valaki meghal, akkor fel is támadhat. Félreértés ne essék, nem egy vallásos darabról van szó, hanem valami sokkal univerzálisabbról. Spirituális, magasztos alkotás, van benne ima, és áhítat.
Lenyűgöző az előadás, de maradt azért némi hiányérzetem, mégpedig az elkapkodott finálé miatt. Az összes jelenet nagyon kimunkált, nagyvonalú volt, teret adott a táncnak és az akrobatikának egyaránt. A plakátokon is látható, utolsóként megjelenő eszköz, a levegőben lógó kötél-komplexum azonban nem kapott kellő hangsúlyt. Csupán pár percig láthatjuk, ahogy a művészek lefelé lógnak róla, egymásba gabalyodva. Csodás és érdekes látvány volt, de néztem volna még!
Ez az előadás kivételes magyar tehetségek közös alkotása. Vági Bence liverpooli tanulmányaiból hozza magával azt a képességet, hogy hogyan lehet egészen különböző emberekkel, különböző művészekkel együtt alkotni. A Solus Amorban akrobata, kortárstáncos, bábmester együtt teremtették meg a mitológiát. Magyar emberek, akik közül sokan külföldön tanultak, világot láttak, és a szaktudásukat, a tehetségüket, a művészetüket most itthon, Magyarországon kamatoztatják, a legnagyobb örömünkre. De persze, mindez egyénenként elérhetetlen lenne, ahogy Vági Bence mondta: “Ilyen siker csak egy csodálatos csapattal lehetséges”.
Bárdos Kata Kincső
