Slampos ország
Görög Ibolya, a viselkedéskultúra mesterasszonya 1987 és 1999 között a Miniszterelnöki Hivatal protokollszakértője volt. Azóta is segít politikusoknak, ha tanácsait kérik. Nemrég jelent meg Tanácsoskönyv – új kalamajkák című könyve, a mindennapok és a hivatali élet viselkedésnormáinak enciklopédiája. A 168 Órának a honi közéleti szereplők gesztus- és ruhaüzeneteiről is beszélt. HERSKOVITS ESZTER interjúja.
– Látni neves elemzőket kopott kardigánban, kinyúlt pulóverben nyilatkozni. Nemrég ellenzéki mozgalmi vezető tréningfelsőben adott televíziós interjút. Bár nyilván nem a ruha teszi az embert, attól még változatlanul igaz a másik közhely is: a stílus maga az ember. Komolyságát veszítheti az a megszólaló, aki igénytelen az öltözékére? Vagy a hanyag lazaság is lehet vonzó?
– Attól függ. Felmérések szerint a magyarok – ahogy általában az európaiak – elvárják a közszereplőtől, hogy tiszteletet parancsoló legyen. Mackófelsős vezetőre nem tudnak felnézni. A szerep a fontos, mindig ahhoz kell öltözni. Egy iskolában a tanári karnak azt magyaráztam: nem szabad papucsban mutatkozniuk, órát tartaniuk a diákok előtt, mert csorbul a tekintélyük. Különben előrelépés, hogy a parlamenti honatyák többsége ma már öltönyben, ingben és nyakkendőben jelenik meg az üléseken. Ha úgy tetszik: a magyar Országgyűlés kinőtte tornacipős és kockás inges időszakát. S még a képviselőnők is eltalálják a megfelelő viseletet. Ám azért akad köztük olyan is, aki még mindig bölcsészlánynak öltözik. Egyébként a tévés szereplésre nem vonatkoznak ilyen szigorú előírások. Ugyanakkor a mackófelső vagy a kinyúlt pulóver – „tiltott ruhadarabok”. Aki ilyen ruhát hord, annak könnyebben kicsúszhatnak „farmeres szavak” a száján. Miközben lehet szándékosan is rosszul megválasztani öltözéket. Annak is van üzenetértéke.
– Például Orbán Viktor nem is olyan régen rózsaszínű ingben, napszemüvegben, kalapsapkában tűnt föl. Az interneten „közhasznúvá” vált a fotója, maffiafőnökre asszociáltak a mémkészítők.
– Más példát hoznék, ám szintén a miniszterelnök „ruhaüzenete” kapcsán. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor tavaly nyáron megjelent az IMF küldöttsége, Orbán Viktor személyesen nem fogadta a delegációt. Viszont egyszer csak betoppant a tárgyalóterembe. Kockás inget és sportzakót viselt. Sajátosan kimódolt antré volt, azt sugallva: a magyar kormány első embere pusztán beugrott egy kézfogásra az IMF-hez, szalad is tovább, a ruházata alapján valószínűleg focimeccsre. Vagyis: átlép a valutaalapon. Az átlagember is megsértődne, ha a vendéglátója ilyen durván adná tudtára, nem fontos neki.
– Az ön könyveiből tudom: a diplomáciában nincs helyük az érzelmeknek. De következménye sincs ilyen súlyos sértésnek?
– Dehogynem! A diplomáciában is vannak eszközök a szalonképtelenek megregulázására. Bár semmilyen tárgyalás végeredményét nem befolyásolhatja a forma, a megegyezés folyamata igenis megnehezíthető és lassítható.
– Van példa nem tudatos, inkább óvatlan protokollbakira is. Lamperth Mónika évekkel ezelőtt még belügyminiszterként kezet nyújtott egy ortodox zsidó fiatalembernek. Ha egy hétköznapi ember hibázik, az egyszerű neveletlenség. Ha közszereplő, akkor az komoly vétség?
– Igen. Lamperth Mónika egyébként okult az esetből. Tőle tudom: valahányszor külföldi hivatalos útra indul, előtte utánanéz a helyi szokásoknak. Másoknak is így kellene eljárniuk. Orbán Viktor 2010-es kinevezése után nem sokkal látogatást tett Angela Merkelnél, s kezet csókolt neki. Megfagyott a levegő egy pillanatra. A németeknél a kézcsók az alávetettség gesztusa, s egyáltalán nem szokás. Főként nem politikusi körben.
– Márai Sándor szerint a műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg. Azt írta: „Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled a kalapod.” Nincs kivételes helyzet? Milyen „ellen-viselkedéskultúra” követendő ott, ahol parlamenti politikusok nyíltan káromkodnak, s gyalázkodó hangot ütnek meg?
– Kétségtelen: mindez átszivárog a mindennapok színtereire is. Igénytelenné és egyben indulatossá teszi a hétköznapokat. Azt az érzetet erősítik a káromkodó és gyalázkodó képviselők, hogy az elmúlt két-háromszáz év írott és íratlan szabályai már elavultak. Ijesztően sokan vannak az elvadultak, akik képtelenek együttműködésre. A másokat ignoráló, agresszív viselkedés gyűlöletet szül: ezek az emberek saját magukat rekesztik ki a közösségből. Meggyőződésem, a „politikai minta” az oka annak is, hogy kettészakadt az ország az indulatok mentén. Hogy a tolerancia ma már hiányérték. A politikusokból – úgy tűnik – sokszor hiányzik az igény a változtatásra. Ugyanakkor a hétköznapi életben újabban mintha egyre többen tartanák fontosnak a régi értékek felkarolását, a személyes kapcsolatokat a közösségi oldalak világában. Úgyhogy nem reménytelen a helyzet. És ha a viselkedéskultúrában képesek vagyunk a magyar slamposság ellen küzdeni, akkor leválthatjuk a gyűlölködés magatartásformáit is.
