Savaria eterna!

– Én már szombathelyi vagyok – liheg Jordán Tamás, a Nemzetit a vasi színházra váltó direktor.
Szinte futunk a város Fő terén, ahol balról kenyérlángosos kemencék füstjét, jobbról kolbászillatot katalogizálhat a fesztiválozó közönség.

Jordán siet lehalkíttatni a közeli esztrádzenekart. Szükség van a csittre, hiszen néhány perc, és teátruma Molie`re-t játszik, a Scapin furfangjait készül előadni.

Abszurd a városdíszlet: a buszon talpig brokátban egy fejedelem és egy királynő lyukaszt jegyet, a McDonald’s falát pedig egy tógás férfi támasztja, maffiózó-szemüvegben.

A Ferences kertben messziföldi gladiátorok csépelik egymást, gyilkos háló repül, sikít a vas a vason, a közönség meg ujjong, ha megbotlik a vesztes. Aggódnak a kicsik, de apu puszit kap, ha ügyesen „megölte” ellenfelét.

Mozgó panoptikummá váltak az utcák: loholás közben hol egy cohorsát vesztett légiósba, hol egy ősmagyar regösbe, ferrarai zászlóforgatóba botlunk. Aki ad magára, most tógát húz, rómaiként korzózik, és hallgatja a katonák rikoltását: Savaria eterna! (Savaria örök!)

– Nem szívesen utazom Budapestre. A fiam is itt jár iskolába. Szeretem ezt a várost, azt, ahogy a hagyományait őrzi. Én már idevalósi vagyok – magyarázza a színigazgató.

Van ok a büszkeségre. Claudius császár városa „rálicitált” a magyar virtusra: nem ezer, hanem kétezer évet jegyez. Talán az egyetlen magyar település, amely név szerint ismeri az alapítóit, hiszen a grafomán rómaiak még ezt a lajstromot is kőbe vésték. Szombathely Borostyánkő utastól, Szent Mártonostól, Szent Quirinus püspököstől, az itt állomásozó Nagy Károlyostól, Joyce-ostól, Virág Lipótostól, Weöres Sándorostól foglalt helyet magának a világirodalomban és a történelemben. Folytathatnám még a sort, de nem teszem. Felesleges, hiszen legalább pár fesztiválnapot Savariában kell élni ahhoz, hogy érezzük, mit is jelent a Kennedy „Ich bin ein Berliner” szlogenjére hajazó jordáni mondat: „Én szombathelyi vagyok.”

Szombathely ugyanolyan város, mint a többi. Itt is van munkanélküliség, nehéz a megélhetés, válság miatt kong a helyi kassza, és ide is elhallatszott az őszödi beszéd, a pártharc. Volt, hogy a szoci polgármester fényképét gyújtogatta egy bősz MIÉP-es. A város első embere csak annyit szólt: „Jöjjön holnap is, de utána tüntesse el a kormot a frissen rakott városkőről.” És másnap a bürgermeister ellenőrizte a tisztaságot. Személyesen.

Mert itt a purparléval együtt jár a mosoly.

Itt nemzeti ünnepeken együtt ünnepelnek a pártok, csak a szónok személye változik, ha éppen a kormányrudat másfelé fordítja a voksolók akarata. Itt az árpádsávos zászló történelmi díszlet, és nem is használja senki riogatásra. És itt nem vonulgat sehova a gárda. Mert erre nem divat az oroszlános kabátka.

– Van nekünk saját bejáratú légiónk – somolyognak a vicces kedvű helyiek.

Persze a római katonák csak a hazai és nyugati fesztiválokon menetelnek, és ha igény van rá, eljátsszák még a catalaunumi csatát is. Olykor együtt szilvóriumoznak a Romániából ideruccant dák harcosokkal, akik civilben régészhallgatók, és hol latinul, hol magyarul biztatják egymást: „na még egyet, egészségetekre!”

A légió egyesületet egy kaufbaureni politikusi kiruccanás után alapították meg a város vezető polgárai. Adományokból lett fegyver, páncél, harci szekér, uniós pénzből római tábor, önszorgalomból pedig izzasztó edzés, latin vezényszavak és ókori káromkodás.

Szombathely ugyanolyan város, mint a többi. Itt is hol a Fidesz, hol az SZDSZ–MSZP–MDF szerzi meg a többséget. Ütik egymást rendesen, de ha hagyományőrzésről esik szó, félreteszik a fegyvert.

– A karnevál szent tehén – magyarázza Ipkovich György szocialista polgármester. – A válság miatt mindenhonnan vontunk el pénzt, de a fesztiválnak megadtuk a szokásos negyvenmilliót.

Igaz, még ez sem volt elég, 130-ból gazdálkodnak a szervezők, a hiányzó summát szponzoroktól szedték össze. Nem véletlen a pénzkuporgatás: nemcsak a vezetőknek, a városlakóknak is fontos a rendezvény. A hagyományőrzők nem akarják, hogy megismétlődjön a közeli múlt.

A hatvanas években ugyanis pár év után megszűnt a karnevál. Hogy miért, nem tudni.

Akkoriban nemcsak az ókort és a középkort jelenítették meg, hanem a nyilasok és szovjetek uralmát is. Állítólag sokaknak nem tetszett, hogy a világháborús szín szereplői a játék végeztével német egyenruhában özönlötték el a kocsmákat, így riogatva a jóérzésű polgárokat. Mások szerint csak kifáradt a rendezvény. Pedig a szervezők egy híres vasi leszármazottal, Sinkovits Imrével erősítettek: a színész oldalkocsis motorral száguldott a Tanácsköztársaság győzelméért.

A helyi KTSZ-ek, a cipőgyár gyártották a szereplők ruháit, a KISZ-alapszervezetek tagjai, az egyszerű városlakók vonultak fel rómaiként, reneszánsz polgárként, világháborús fegyveresként. Az egyik postás játszotta Claudius császárt, az orosz katonák jelenítették meg az 1945-ben Szombathelyre is elhozott békét.

Az „ideiglenesen” itt állomásozók nem vették félvállról a feladatot, szereztek régi harci járműveket, készültek az „újabb” bevonulásra. De a ’68 augusztusi karneválon elmaradt a magyar „felszabadulás”. Az oroszoknak hirtelen dolguk akadt a lázongó Csehszlovákiában.

Szombathely nem különb a többi városnál.

Csak itt egy kávéházi asztalnál láthatjuk a liberális és a fideszes városatyát. Ahogy kell, mindketten tógában diskurálnak. Nem borulnak össze, de szót értenek egymással.

– Együtt karneválozik a szocialista, a fideszes, a jobbikos – magyarázza a liberális Feiszt György.
– Régen a Nyugat királynőjének tartották Szombathelyt. Ha másban nem, a kultúránkban, hagyományainkban egyetértünk – veszi át a szót a fideszes Sági József.

A Millecentenárium évében, Szabó Gábor Orbán-párti polgármester idején támasztották fel a hatvanas években elhalt karnevált. Dávid Ibolya azóta évről évre Szombathelyen pattan harci szekérre.

Ilyenkor itt senkit nem érdekelnek a küszködő mindennapok, a megosztottság. Csak a történelmi vursli számít, a fáklyás felvonulás, az ostorcsattogás, fegyvercsörgés, a szakállas németföldi puskák dörrenése. Tudják, közös hagyományaikat nem sajátíthatja ki senki.

Velük vagyok most én is, a magyar légiósok táborában dákokkal kóstolom az erdélyi pálinkát, hallgatom a honfoglaló íjászok hujjogását. Este még a csepegő esőben is jó a szabadtéri teátrumban lenni.
– Kéretik nem kinyitni az ernyőt – figyelmezteti Jordán a közönséget.

Itt nincs is rá szükség. Ahol béke van, nem kell ernyő.

Sok éve elköltöztem a városból. Így adódott. De én is még mindig szombathelyi vagyok.