Sanyi és Aranka didereg

– Mielőtt híre jött a színház megszűnésének, arról is beszélt: felbukkant a teátrumban egy nagyon gazdag ember, aki ígérte: ha ön talál kilenc másik jómódút, aki mind ad százezer forintot a teátrum támogatására, ő is hozzáteszi a maga részét. Végül csak összeállt a mecénások serege?

– El sem kezdtem keresni őket. Korábban már annyi helyen kilincseltem, próbáltam pályázni – önkormányzatnál, minisztériumnál, cégeknél –, hogy elegem lett belőle. A koldulás megalázó, ráadásul minden beszélgetés után azt éreztem: hiábavaló az erőlködés. Megtapasztaltam: a gazdag ember mifelénk nemigen segít. A szegény abból a kevésből is, amennyije akad, inkább kiáll a sorstársai mellett.

– A Sanyi és Aranka esetében ez mit jelent?

– Már csaknem beletörődtem a búcsúba, amikor mégis támadt egy ötletem: meghívok egy-két játszóhely nélküli csapatot, amelyek átvállalják egy részét a fenntartás költségeinek, és a bevételből is arányosan részesülnek. Egyre többen jelentkeztek. Jelenleg négy-öt alkalmi társulás dolgozik nálunk. Bán Jánosnak, Csuja Imrének, Máthé Zsoltnak van estje. Verslábak neccharisnyában címmel négy fiatal színésznő mutatott be izgalmas produkciót. Folytatódik Karsai György görög drámákra épülő színházi beavató sorozata. Beszélgetős estéinknek Spiró György volt minap a vendége.

– A társbérleti konstrukció népszerűsége mit jelez?

– A szakma siralmas helyzetét. A társbérlők többsége társulat nélküli művész, ám pénz és helyiség nélkül is szeretne dolgozni. Ha lenne mögöttük legalább bt., kft., ami pályázhatna: független alkotókként akkor sem remélhetnének támogatást. Számukra lett egyfajta „éjjeli menedékhely” a Sanyi és Aranka Színház. Abban reménykedve, hogy az önkormányzat nem talál kivetnivalót ebben a felállásban.

– Médiahír lett, amikor a színpadjuk felett futó, elrozsdállt szennyvízvezeték tartalma elöntötte a teátrumot. Nem érezték kínosnak az önkormányzatnál, hogy egy kerületi kultúrintézmény olyasmiben fuldoklik, amiben tényleg nem kéne?

– Az önkormányzat a színház megnyitása előtt kifizette a felújítás költségeit, de egyebekben nemigen segített. Nemrég leállt a fűtés, áthívtam a szomszédos gázszerelőt. Azt mondta: már hat éve – mindjárt a nyitás után – meg kellett volna fulladnunk, mert a kémény alkalmatlan a funkciójára. Annyi szén-monoxidot szívtunk be, hogy túlélésünk ellentmond a természet törvényeinek. A kéményt akkor rendbe tették, a gázkazán javítását az önkormányzat fizette. Az öt villanykályha bérleti díját, amellyel a pauza alatt fűtöttünk, már én álltam. Miután a színházat bérlem az önkormányzattól, levélben elküldtem a számlát, de máig nem reagáltak.

– Színházának egyik alapkoncepciója volt a honi palettán ritkásabban látható abszurd művek bemutatása. Mára mintha egész életünk abszurdok sorozata lenne.

– A mindennapok aktív részeseiként ezt nem feltétlenül vesszük észre. Ám a valóságtól távot tartó abszurd színház a maga eszközeivel képes felszínre hozni a titkos gondolatokat, elhallgatott mondatokat.

– Nyáron betelefonált a Klubrádió beszélgetős műsorába. Elmondta: felelős állampolgárnak, politikusnak a gyermekszegénységen kívül ma nemigen lehetne más témája. Egyéb fórumon arról is beszélt: a szöveg mellett cselekedni is kell. Akár főbb gondjainkat megfogalmazó szórólapokat osztogatva, plakátozva. Távolságból szemlélve: sokan tarthatják abszurdnak ezt a heves, mégis sarkos attitűdöt.

– Az az abszurd – de még inkább szégyenletes –, hogy azoknak, akik az adóforintok elköltéséről döntenek, például az sem jut eszükbe, hogy a társadalom minőségének az oktatás az alapja. Ostoba törvényekkel zilálják szét az oktatási rendszert, zárják ki a nehéz sorsú családok gyerekeit a továbbtanulás lehetőségéből. Az pedig végképp nincs a fejükben, hogy önmagában is gátja a jövendő generációk normális fejlődésének, ha gyerekek ezrei éheznek. De persze addig sem lenne szabad stadionokat építeni, amíg nincs minden kórházban elegendő műszer. Én szégyelltem magam, amikor valakit reggelente bekísértem egy fővárosi kórházba, és azt tapasztaltam: hatvanon túli emberek éjjel háromkor vonatra ülnek, hogy kétszáz kilométert utazva megkapják az életmentő kezelést, amelyre a helyi kórházban nincs lehetőség. Hosszan lehetne sorolni a példákat arra, hogy hová lehetne tenni azt a pénzt, amelyet a pártok – ki szégyenlősebben, ki nagyobb svunggal – évtizedek óta ellopnak.

– Tavaly ön a hetvenen is túljutott. Beszélt róla: attól már elállt, hogy filmterveihez támogatást keressen. Ám egyéb ügyek még felpaprikázzák.

– Egyik ötletem például az Übü papa filmre vitele volt. De Übü mégiscsak egy diktátor. Andy Vajna aligha találná kedvére valónak, hogy vászonra kerüljön kebelbarátja. Részemről pedig megalázó lenne a filmmogullal és köreivel küszködni. Az egyebek viszont nem csupán felpaprikáznak. Sok időt töltök azzal, hogy felfogjam: mi történik körülöttünk, miként lehet változtatni a dolgainkon.

– Pár hónapja mégis úgy fogalmazott: nem vagyunk részese az életünknek, nincsenek az embereket cselekvésre ösztönző témák. Az utca eseményei most mást mutatnak. Vagy ez illúzió?

– Amit látunk: komoly repedések. Legbelül már régóta sejtettem: a kormánynak, pártjainak mohósága a vesztüket fogja okozni. A sejtelem igazolódni látszik, miközben azt is érzékeljük: a népharag ellenére mohóságuk egyre csak fokozódik. Mintha nem vennék észre, hogy süllyed alattuk a hajó.

– Klasszikus drámai szituáció. Vagy inkább abszurd?

– Én például sokat töprengtem azon: miként került a képbe Putyin? Alighanem úgy, hogy Orbán Viktor szövetségest keresett unortodox vízióihoz, és közben szerszámmá lett Putyin kezében. Aki vele próbál éket verni az Európai Unióba. Ha viszont meggyengítené az uniót, az azt is jelentené: lényegében orosz fennhatóság alá kerülünk. Akkor pedig az ember, aki az oroszok kivonulását követelve kezdte politikai pályafutását, úgy zárná működését, hogy megágyazott a visszatérésüknek. Drámai, egyben abszurd szituáció.

– Orbán Viktor a minap azt mondta: nem akar újabb vasfüggönyt.

– Nézzük a szereplők karakterét. Az is átlátszó, ahogy Rogán Antal vagy Szijjártó Péter beszéd közben kitartja az eee-ket, illetve ööö-ket a mondatok között. Akkor találják ki a következő hazugságot. Vagy ott van a kereszténydemokrata Semjén Zsolt: legnagyobb szenvedélye, hogy Isten gyönyörűséges teremtményeire, énekesmadarakra vadászik. Legfőbb gazdájuk reflexiói sem őszinték. Másfelől: a diktátor, aki nem tudja magáról, hogy diktátor, a hatalmának határait sem fogja fel. Még akkor se, ha éjszaka, a sötétben csak eszébe jut: gyanús ez a kétharmad, hiszen négymillió ember nem ment el választani.

– Szakmai és közügyeket tekintve: ön végül is optimista?

– A színházban sem állt meg az élet, pezseg az utcákon is. Különösen optimistává tesz, hogy a fiatalokban megmozdult valami. A fiaim szemében is látom: kezdik érteni, eljött az idő, amikor már nem oltalmazhatják őket a szüleik, felelősek lettek saját életükért. Miközben azt is tudják: úgy hozhatnak csak döntéseket a saját jövőjükről, ha a kormány, a hivatalok lehetőséget adnak erre. Ám azok nem adnak. Csakhogy a fiatalok ettől sincsenek megriadva.