Retus

Érdekes írást közöl októberi számában a Mozgó Világ Vörös T. Károlytól, a Népszabadság volt főszerkesztőjétől, aki a magyar médiahelyzetet elemzi az nyolcvanas évek közepétől napjainkig. Az összegzés elhangzott a Szabadság és Reform Intézet Médiaszabadság című konferenciáján, ha ott lettem volna, talán megtapsolom. Vörös T. megállapításaival ugyanis egyetértek, jól érzékelteti a médiaviszonyok alakulását, helyzetértékelése megkérdőjelezhetetlen: „A rendszerváltás utáni több mint húsz év legsúlyosabb következménye, hogy az a presztízs, amely a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a magyar sajtót övezte, mára gyakorlatilag teljesen elporladt.”

Vörös T. írása higgadtan indokolja, illetve vezeti le, hogyan borult fel a médiaegyensúly, miként és miért tudta elfoglalni a politikai nyilvánosságot a jobboldali hatalom, és azzal sincs vitám, hogy „az egyensúlyt még valamennyire tartják a tradicionális és tartalmilag független lapok, mint a HVG, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs és a Népszabadság, valamint az elektronikus média területén a Klubrádió és az ATV – mindegyik csökkenő erőforrásokkal.”

Számomra sajnos az elemzés abból a szempontból is „érdekes”, hogy a 168 Óráról egyetlen szót sem ejt. A múlttal foglalkozó bevezetőben még utalás sem történik arra, hogy valamikor a Kádár-rendszerben volt egy meglehetősen kritikus hangú rádiómagazin, amelyet annak idején az első nyilvánosság legbátrabb orgánumának tartottak, amelynek szerepe volt a rendszerváltás előkészítésében, s vélhetően ezért is kapta meg elsőként az egész szerkesztőséget megillető Pulitzer-emlékdíjat. Vörös T. azt sem tartja fontosnak megjegyezni, hogy a médiaháború nagy ütközetében volt egy végsőkig kitartó hangos újság, amelyet nyomtatott lapként rövid ideig csak az újságírói szolidaritás működtetett. Közös pályánk meghatározó élményét én azóta sem tudom elfelejteni. Vörös T. Károly emlékezetéből azonban valahogyan kiesett: egyetlen szót sem ejt a mai 168 Óráról, nem említi a független lapok kategóriájában, amelyek „az egyensúlyt még valamennyire tartják”, az ő leheletfinom kifejezését átvéve, „csökkenő erőforrásokkal”.

Nem titkolom rosszkedvűségemet. A 168 Óra „csökkenő erőforrásaival” nem terhelem az olvasót, inkább azon tűnődöm: ha úgy alakul a helyzet, vajon lesz-e ismét újságírói szolidaritás?