Raktárkészlet

Lehet, hogy csak a felfokozott várakozás eredménye (gondosan megtervezett propagandakampány és számos hozsannázó kritika), hogy a magam részéről csalódásként éltem meg, amit a Magyar Nemzeti Galériában láttam A művészet forradalma címmel. (Orosz avantgárd az 1910-1920-as években, ez meg az alcím.) Egyrészt, mert számszakilag is nagyon szerény a készlet, mely a Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeumból érkezett (negyven, különböző színvonalú alkotásról van szó), másrészt, mert bár az installáció valóban koncepciózus és kísérőszövegben meg miegyébben sincs hiány, a lényeg valahogy mégis elsikkad. Az egész egy túlfújt luftballonra emlékeztet, ami a tárlat végére szépen ki is pukkad.

Nem is értem, miért alakult így: lehetett volna ebből egy szolid kamaratárlat, három tucat kép elfér két teremben, ahogy a magyarázó szövegek is a neoprimitívekről, a Káró Bubiról, a futuristákról meg a kubistákról. A mai magyar tárlatlátogató nem indul nulláról (0,10-ről sem), tudja, ki volt Kandinszkij és Malevics, Tatlin és Majakovszkij. Meg azt is, mikor volt a Téli Palota ostroma. Kár volt hát elvinni a kiállítást a történelmi ismeretterjesztés és főleg a dokumentumfilmek irányába, melyeknek igen kevés közük van az avantgárdhoz (nem a kísérleti művészfilmekről beszélek!), csak a helyet foglalják. Ha már a rendezők tágítani akarták a horizontot, megtehették volna például, hogy a jekatyerinburgi anyagra alapozva végigkísérik egy-egy izmus, egy-egy alkotó szovjetunióbeli történetét (ami az alkotókat illeti, sokuk külhonban fejezte be életét – de ez a tény is elég beszédes), amennyire tudom, nem kellett volna túl sokáig előrehaladni az időben. Persze az is érdekes lehetett volna, ha az otthon maradt festőktől látunk néhány tőrőlmetszett Sztálin-barokk alkotást – hogy lássuk, miből mi lett.

A képek persze így is tanulságosak. Arról vallanak, hogy volt idő, amikor – a művészetben legalábbis – Európa tényleg az Urálnál ért véget.

Balogh Károly