Prózai basszus
A kötelező kűrök előtt – már csak a miheztartás végett – elmondom a legszemélyesebbet. A köztünk esett vallomást, amelyre barátságot lehetett volna építeni, ha nincs az a pár évtized meg még egy s más, ami elválasztott tőle. Mert barátok lehettünk volna, ha például a nővéremnek – aki nincs – udvarolt volna anno, nem pedig anyámnak, aki volt, de már ő is csak emlék, vagyis sajgó múlt idő.
Anyámnak – aki kora szerint lehetett volna a nővére – persze még születésem előtt csapta a szelet, mielőtt apám képbe került volna. De nem lett kisatírozott emlék, élt tovább a sztori az összes vicces meg vagány fordulatával. Mesélte maga is, amikor személyesen megismertem. Mikor? Nem tudom. Időről időre felbukkant az életemben, kölyökkorom óta. Az például erős emlék, amikor először rendezte Fehérvárott a Kakukkfészket Eperjessel McMurphy szerepében, maga persze Bromdent, az Indiánt adta. Anyám akkor az aszszisztense volt, és nincs ebben semmi, bírták egymást mindentől függetlenül.
Lényeg a lényeg: sok személyesen elmesélt sztori volt csajozásról, vitorlázásról, forgatásról, egyebekről, amelyek erős alapot adtak a vallomáshoz; még ha kissé nagypofájú meghatározás is ez arra a pár kurta szóra, amit odaböktünk egymásnak. „Szeretlek, öreg” – mondtam neki, mire ő kapásból adta a választ: „Én is szeretlek, öcsi.”
Amúgy én érvként említettem hozzá fűző érzésemet, kérdésére válaszolva: minek is írnék róla portrét? És ő éppoly sallangmentesen jelezte: részéről gáncegál. Nem gondolta, hogy lefarag a macsóimidzséből, ha fésztufész odamondja, mit érez maga is a kiscsávó iránt – aki akár a barátja is lehetne.
Mindazonáltal mégsem lett portré a dologból, mert aztán arról kezdett mesélni, hogy alkalmatlannak érzi magát egy portrébeszélgetésre, éppen tele a hócipője – más szót használt, naná – a korával. Ötvenhét évesen akkor azon filózott a telefonban, hogy ez kicsit sok, ez az ötvenhét, itt már kezd az ember azzal is szembenézni, ami legyőzhetetlen. Azzal, amit nem lehet vagány dumával, egy-két sallerral, firmánnyal, tehetséggel, erővel, ésszel legyőzni. Ami jön majd, és mindent visz.
Tanítás volt ez, akárcsak az a csomó másik, amit a privát sztorikban hallottam tőle. Meg persze azok, amelyeket ez a prózai basszista színházi és filmszerepek meg rendezések során át kínált generációk sokasága számára. Tessék csak átböngészni a halálhír fórumtopikjait.
Akkor ott, a telefonban arra tanított, hogy lehet egy férfi, egy überférfi is gyenge, sőt alkalmasint akár félős, ha van annyi esze hozzá, hogy sose felejtse el: azért csak emberből van. Ez pedig amennyire ijesztő is elsőre, annyira megnyugtató, ha jobban átgondoljuk. Mert egyebek mellett azt jelenti: attól még lehetek pasi, ha néha megremeg a hangom, és, mit tudom én, gyanúsan csillog valami a szemem sarkában. Szóval, ha nem májerkodom végig az életemet. Utóbbi egyrészt fárasztó is, másrészt hiteltelen. Pódiumműfajban mindenképpen. Legyen az a rivalda vagy a betűk világa. (A férfivá válás egyéb problémáiról majd a végén.)
Bujtor István az esendőségét természetesen nem csupán intim telefonbeszélgetésekben merte vállalni, hanem például a Rejtő-filmjének bemutatója után is merészelt lehajtott fejjel kibaktatni a Corvin filmszínház nagyvetítőjéből. Most hagyjuk is azt, hogy aki elment, arról csak jót vagy semmit. Persze hogy botlott is, de botlásainak, sebezhetőségének vállalásával is csak azt a karaktert erősítette, amelyikből ma igen nagy hiány van.
Férfipélda – kisfiúknak.
És akkor jöhetnek a kötelező kűrök. Bujtor István Ötvös Csöpi-filmjei nem csupán tökéletes remekei a Kádár-világ szociológiai tükrözésének a közönségfilm műfajában – bár ebből a szempontból méltatlanul szó nélkül lettek hagyva –, hanem ráadásul a nyugati televíziók is sorra leadták. Ami nem semmi. Ahogy az sem semmi – és sokat elárul értelmiségi létünk rendszerfüggetlen homályairól –, hogy Bujtor István drámai szerepeinek sora, hitelesen, olykor egészen kiválóan megformált figurái sosem hoztak olyan elismerést számára, amelyet, mondjuk, díjakban mérnek. És amely díjaknak bizonyára örültek volna Bujtor István családjában, mert a díjaknak kábé ez a legfőbb értelmük. Mert mintha akiknek tudniuk kéne, azok nem tudnák, hogy ő volt a Karambol Terpinkó Gyulája, a B. Ú. É. K. Perjés Lacija, a Talpuk alatt fütyül a szél Mérges Balázs csendbiztosa, a Szemüvegesek Valkó Lacija, A Pendragon-legenda George Maloney-ja. Színpadon játszott szerepei közül – az Indánról szó esett már – csak kettő, jelesül: Stanley Kowalsky Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjában, Lennie John Steinbeck Egerek és emberekjében. Lehetne még hosszan sorolni a hasonlókat, kitörve a Sándor Mátyás–Sztrogoff Mihály–Ötvös Csöpi-háromszögből.
Mindezt persze nem is csak a díjak, az elmaradt officiális elismerések miatt – egy szem Balázs Béla-díj azért jutott neki – fontos említeni, hanem azért, hogy észben tartsuk: Bujtor István színészként is szenzitívebb és színesebb ember volt, mint azt bizonyos hivatásos megmondók körében könyvelni szokás. Az ellenérvet pedig, hogy a félrekönyvelésnek talán részese volt maga is, küldöm vissza a feladónak. Egy olyan országban mindenképpen, ahol már a skatulyákat is dobozolják, hogy véletlenül se nyíljanak ki.
Hiába, na: másfajta rend kéne értékeket, hangsúlyokat illetően. Ami ma van, abba olykor Bujtor István is belegabalyodott. Más kérdés: a magafajta formátumot végül tényleg csak a legyőzhetetlen tudta ledönteni, sokkal korábban, mint kéne. És bennem még mindig sokkal több szeretet van annál, hogy ne próbáljak ebből is okulni. Nem szégyellve azt sem, ami közben a szemem sarkában csillog.
