Pro domo

A világháló segítségével ma már mindenki tudhatja, mit tartalmaz az a körlevél, amelyet a budapesti iskolaigazgatóknak küldött az iskolák államosításának apropóján a gőzerővel működő Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, máris népszerű rövidítése szerint a KIK.
A levél azért született, hogy „a fenntartóváltást követően is zökkenőmentesen és a jogszabályoknak megfelelően folyjon az oktató-nevelő munka a fővárosi köznevelési intézményekben”.
Kérik tehát, hogy „a szükséges vezetői döntéseket az eddigi gyakorlatnak megfelelően hozzák meg”. Közlik, hogy „az új pedagógusok felvétele is a korábbi rendszer szerint történhet, annak figyelembevételével, hogy a munkáltató jogkör gyakorlója Marekné dr. Pintér Aranka, a KIK elnöke”. Figyelmeztetnek továbbá, hogy „a megkezdett pályáztatási eljárásokat fejezzék be, a szükséges munkatársakat válasszák ki”, az így előkészített anyagot vigyék egy megadott személyhez, ő majd gondoskodik a KIK-központba történő továbbításukról, „illetve a munkáltatói jogkör gyakorlója által történő aláíratásukról”.
Szerintem pompás. Imponálóan egyszerű, ésszerű, racionális. Kiválóan bizonyítja, hogy az oktatás területén is működhet a centrális erőtér, hiszen a központosítás gyönyörű példája, hogy százhúszezer pedagógusnak is lehet egyetlen munkáltatója: Marekné dr. Pintér Aranka, akinek nyilván fantasztikus ismeretei lehetnek az ország valamennyi iskolájáról, több mint 2700 oktatási intézményről.
Ám e jegyzet nem róla szól, hanem a KIK körlevelének utolsó bekezdéséről: „Felhívom szíves figyelmüket, hogy valamennyien a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ munkatársai vagyunk. Az állami intézményfenntartó központot az elnök képviseli. A kommunikációs szabályzat kiadásáig az intézményvezetők közvetlenül nem nyilatkozhatnak. Kérem, hogy a média munkatársaitól a kérdéseket kérjék be, a rá adandó válaszokat fogalmazzák meg és küldjék be az e-mail címemen a KIK-központba, ahol a kommunikációs munkatársak érdemben foglalkoznak a megkeresésekkel.”
Kis tűnődés után úgy döntöttem, írok lapom munkatársainak az új interjúmetódusról egy pro domót. Belső használatra, miheztartás végett, de azért idemásolom, tanuljanak belőle mások is.

Kedves Kollégák!
A jövőben úgy készítünk interjút, hogy először bejelentkezünk a hatalmi központ megadott telefonszámán, amelyen a sajtóelhárítási részleg fogadja hívásunkat. Nem azért, hogy lecsillapítsa beteges kíváncsiságunkat, ellenkezőleg: segítségünkre van, képbe hoz bennünket, kérdezzetek tehát bátran, szabadon, félelem és megilletődöttség nélkül. Mindenekelőtt érdeklődjetek arról, hogy az általatok kiválasztott potenciális interjúalany elég megbízható-e a központ számára; politikai pedigréje alkalmassá teszi-e arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen; bír-e a szükséges és kívánatos lojalitással, vagy tekintsük egyszerű szakértőnek, aki szükség szerint cáfolható vagy leugatható.
Ha a központ által jóváhagyott alannyal beszélünk, tudjuk meg előzetesen, hogy milyen kérdések esnének jól neki. Jelezzük, hogy kész válaszai elé szívesen igazítunk odaillő és illendően feltett kérdést. Nem árt előre tisztázni, hogy mi legyen az interjú „üzenete”. Egyeztetni kell a látszólag zavarba hozó, kínosnak tűnő, „bátor” kérdéseket is, amelyekre persze előre preparált diadalmas választ kaphatunk.
Kérdéseinket előzetes ellenőrzés céljából beküldjük a központba, majd türelmesen várunk, amíg beszélgetőpartnerünk is megkapja a szükséges intenciókat (régiesen: direktívákat), hogy utóbb ő szuverén véleményként adhassa elő azt, amire főnöke utasította. Természetesen a főnök is egyeztet a saját főnökével, ő az államtitkársággal, az államtitkárság a miniszterrel, a miniszter pedig az atyaúristennel, akit név szerint itt most nem említenék.
Interjú közben természetesen rákérdezhetünk a tényekre (már amennyiben azok a központi akarat mellett szólnak), de helyesebb, ha maradunk a teoretikus megközelítésnél, az ígéretek, közmondások és lózungok világában, esetleg néma bólogatással is jelezhetjük, hogy beszélgetőpartnerünk bármely baromságát készpénznek vesszük. Eszünkbe ne jusson közbevágni, rögtönzött kérdést feltenni, ellenvetéssel előállni, vagy észrevételezni, hogy a lényeget a válasz megkerülte. Ha ilyesmi mégis előfordulna, érvénybe lép a „létszám-optimalizálás” – ha szabad ilyen finom árnyalással beígérni nektek egy végzetes kimenetelű seggbe rúgást (már bocsánat).
A jóváhagyásra elküldött interjút a központ átolvassa, húz, javít, beleír, kérdéseinket tetszés szerint átigazítja, esetleg újakat talál ki helyettük. Például: „Szabad-e sikertörténetnek neveznünk az iskolák államosítását és a felsőoktatás átalakítását?” Vagy: „Megfelel-e a valóságnak, hogy Európa tőlünk tanulja a válságkezelést?” Netán: „Bízhatunk-e abban, hogy a kulturális kormányzat a Nemzeti után rendet tesz majd a Vígszínházban is?”
Kedves kollégák, remélem, minden világos. Ha nem, szíves figyelmetekbe ajánlom Révai József igen érdekes tanulmányát az agitációs és propagandamunka szépségeiről, elolvashattok néhány mozgósító-lelkesítő interjút az egykori Szabad Népből, és nem lenne baj, ha áttanulmányoznátok a Rákosi-korszak sajtópolitikáját.
Ha mindezt nem szeretnétek, kedves barátaim, ha nincs kedvetek az új interjúmetódushoz, akkor már csak egyetlen kérdés marad. Azt viszont nekünk közösen, szemtől szembe kell feltenni, a központi hatalomnak: ezt akarjátok? Pótkérdés: normálisak vagytok?!