Prekoncepció vagy hipotézis? - 2. rész

Tóth Ilona pokoljárása

Tóth Ilona kiváló ügyvédje, Kardos János tisztában volt azzal, hogy nagyobbak a lány életben maradási esélyei, ha köztörvényes gyilkossággal vádolják meg, mintha a tett mögött politikai indítékot mutatnak fel.

Szomorú fintora a sorsnak a per utóéletét tekintve, hogy ezt az ügyvédi próbálkozást, illetve a nyomozati szervek gátlástalan hamisításait néhány kutató és szenzációt hajhászó újságíró a mai napig is „készpénzként” kezeli. 1989-ben a Hősök terén — a Rainer M. János kutatása alapján készült listát, s az akkori Igazságügyi Minisztérium által kiszolgáltatott „hivatalos adatokat” alapul véve — Ilona emlékére is kioltották egy fáklya lángját. Nem tudok róla, hogy nézeteit visszavonta volna az újságíró — a mai napig köztörvényes gyilkosnak tarja a hatodéves korában kivégzett medikát, a történész kijelenti, a lányt jogi alapon nem lehetne felmenteni, ezért üdvözli a különben kárhoztatott „lex Tóth Iloná”-nak nevezett semmiségi törvényt, magam meg tudom, ártatlanul végezték ki a lányt. Hol itt a konszenzus? Nincs konszenzus, csak konszenzusok vannak. Az újságíró és az egyik történész egyetért abban, Ilona elkövette a terhére rótt cselekedetet — tehát konszenzus van köztük —, de nem ért egyet a tett minősítésével, ebben tehát már nincs szellemi egyezség. Az egyik történész egyetért a másik történésszel abban, megérdemli Ilona a tiszteletet — konszenzus! —, de abban már nem, elkövette-e a lány a belügy feltételezte gyilkosságot, vagy sem. Ebben tehát már nincs konszenzus. És hány ilyen ügy van még? És a történet ezzel még nem ért véget. Végigolvastam az MSZMP KB 1989-es vaskos jegyzőkönyveit. Ezeken az üléseken is bőven esett szó nemcsak Nagy Imréről, de Tóth Ilonáról is. Ott is felvetődött a kommunista fülnek „oly kedves” gyilkos orvosnő legendáriuma. Ki volt a politikai? Ki volt a köztörvényes? Ez a Kádár-rendszer nagy manipulációinak egyike. „Igazolás” az utókor számára a kivégzésekért, s azért is, hogy a „nagy amnesztia” után is tartottak fogva köztörvényesnek minősített ’56-osokat. Sőt kreáltak új ügyeket is.

Megdönthetetlen igazság?

Mennyire becsüli az ’56-ban a forradalmi és szabadságharcos ügyekben elítéltek számát, mert az ’56-osok és az ’56-ban kivégzettek száma nyilván más és más?

Nem kívánok véleményt nyilvánítani. Azt gondolom, amikor a kivégzettek listáját a maguk abszolút szakmai tisztességével Rainer M. Jánosék összeállították, olyan számot adtak meg, amely megfelelt akkori tudásuknak. Ez a szám — a lényeg fennmaradása mellett — az új kutatások alapján azonban némileg változott. Ilyen munka például Horváth Miklós és Tulipán Éva „In memoriam” című, az iratanyagra épülő stabil és precíz kutatása. Ők határozottan állítják — alapvető kutatási bázisukat (akárcsak Rainer) a halotti anyakönyvi kivonatokra alapozták —, hogy adataik fedik a KSH adatait. Ugyancsak figyelemreméltó, a jogtörténész Zinner Tibor más szempontokat is számba vevő tanulmánya a kommunizmus mártírjairól. Érdekes viszont Horváth Miklós kollégám megfontolandó felvetése. Ő azt mondja, számadataik pontosságát az is bizonyítja, hogy a korrekció igényével — beleértve a sértettek családjait is — a mai napig sem jelentkezett senki. Figyelemre méltó, de sajnos nem meggyőző érvelés. 1991 óta részese vagyok történészként annak a bizottságnak, amely figyelemmel kíséri az ’56-os ügyekért hajdan elítéltek rehabilitációs ügyeit, s amelynek — főleg kevés nyugdíj esetén — anyagi vonzata is lehet. Szinte megdöbbentő, még a legközelebbi múltban is akadtak olyan ’56 után meghurcoltak — kisebb és bizony súlyosabb börtön évekkel a hátuk mögött —, akik közel húsz évvel az igényjogosultságuk után csak most mertek jelentkezni! Feltehetően tehát, nem az a túlszorzott — és valóban irreálisnak tűnő — számsor az érvényes, amit Jobbágyi a sokszor reá jellemző indulattal állít, de abban igaza lehet, hogy amit most megdönthetetlen igazságnak vélünk, nem biztos, hogy igaz, és nem biztos, hogy végérvényes.

Hivatásos spion vagy hazafi?

1989-ben különböző listák készültek, s példának okáért az 1989. június 16-án a Hősök terén felolvasott névözön már sokkal rövidebbre nyirbálódott, sok korábban „hősnek” tekintett forradalmár kiesett az utókor szűrőjén.

Ennek oka természetesen az, hogy különböző listák voltak forgalomban. A szakmájához értő fiatal Rainer M. János munkája mellett, azon az alapon, azok mind hősök, akiket a kommunizmus évtizedei alatt kivégeztek, születtek meg ezek a listák, mellőzve a szükséges szakmai kontrollt. De ez csak az egyik, és talán ma már nem is a legfontosabb ok, hiszen az orgoványi gyilkosságok miatt, évtizedekkel később épp a kádári megtorlás idején kivégzett Franczia Kiss Mihályt, s néhány társát senki sem kívánja a magyar hősök soraiba iktatni. Viszont létezik egy másik probléma is. Példaként arra, mennyire függ a kutatás pillanatnyi állásától, s esetenként a kutató történész szemléletétől a mártírok névsora, ismertetek egy konkrét esetet. Volt egy korábban horthysta katonatiszt, akit Recskre internáltak. Monogramja a hitelesség kedvéért: M. E. A recski három év után nem vett részt az ’56-os forradalom eseményeiben. A második szovjet intervenció után — felmérve a várható „folytatást” — azonnal emigrált. Nyugaton kapcsolatba került egy hírszerző szervezettel, amely mint tapasztalt vezérkari tisztet rávette arra, térjen vissza és próbáljon olyan információkat szerezni, melyek hasznosak lehetnek a bolsevizmus elleni küzdelemben. Hazajött — mindenkinek joga van eldönteni, s a végeredmény szempontjából mindegy, antibolsevista meggyőződése okán, vagy enyhe kényszer hatására, esetleg anyagi megfontolásokból —, de rövidesen lebukott. Többek között azzal is megvádolták, pénzért kémkedett. Ez az indok szerepel a nyomozati anyagában is. A kutató történészek egyike, másika a korabeli vádak alapján „hivatásos kémnek” minősítette, s így („konszenzusos” alapon) lekerült a neve a hősök listájáról.

Pénzért cselekedett-e vagy hazafias lelkesedésből?

Ez persze álkérdés, mert ha valaki hazajön, akkor nyilvánvalóan el kell magát tartani, be kell szerezni a megfelelő dokumentációt — tehát a pénz eleve nem kizárható. M. E.-t rabtársai „felvilágosították”, nagyobb az életben maradási lehetősége, ha alapvető motivációként a pénzt jelöli meg, s nem a hazafiasságot. M. E.-t mégis kivégezték. Ki volt M. E.? Hivatásos spion, aki pénzért dolgozott? Vagy az ’56-os utóvédharcok mártírja lett akarva-akaratlanul? Esetleg a kommunizmus elleni harc mártírjának tekinthető, vagy egyiknek sem? És ez csak egy ügy a sok közül! Neve lekerült a márványtábláról, a másik neve szóba sem került, a harmadik, a negyedik, s az ötödik neve viszont megtalálható a táblán. Igaz ők ’56-ban is fegyverrel harcoló szabadságharcosok voltak, akiknek a „kémkedési” ügye így „eliminálódott”, nemcsak a 20., de a 21. század elején is. Vallom, nincs két azonos eset és per. Mindenki élete egyedi, megismételhetetlen, s ha a történész egy ilyen ügyhöz érdemben (!) hozzányúl (márpedig előbb-utóbb minden perhez hozzá kell nyúlni), akkor nemcsak szakmai, de emberi felelősséggel is tartozik a másik életének megítélése kérdésében.

Újrafaragott márványtáblák

Húsz év után nemcsak a 301-es, de a 298-as parcella emléktábláit is újra kellett faragni. Jó az, ha az utókor ciklikusan változtatja értékítéletét?

Annak idején 1988-89-ben különböző szemléletű csoportok állítottak össze különböző megbízhatóságú dokumentumok alapján, különböző névsorokat. Ezek egyben egyeztek egymással: mindegyikük a kommunisták irányította terror-gépezet áldozata lett, de esetenként különböző vádak alapján. Ennek az országnak az 1945-től számított története során még az is előfordult, valakit valóban azért végeztek ki, mert háborús bűnös volt, s népellenes bűnöket követett el. Sőt meg is felelt az ítélet mértéke az akkor fennálló jogrendnek. Holtukban ők is a 298-as parcellában alusszák örök álmukat. De ugyanebben a parcellában vannak eltemetve többek között azok is, akiket teszem azt „hűtlenség” vagy „árulás” vádjával végeztek ki a Rákosi érában Ezek a kivégzettek, bár valóban rendszerellenesek voltak, de egyáltalán nem biztos, hogy nemzetellenesek is. Azt már meg sem említem — az „elvi” alapon álló nagy „parcellatisztogatók” sem tették meg —, hogy fekszenek itt olyanok is (vagy ha már „áttemették őket, a névtáblájuk jelként még ebben a parcellában található), akik ugyan a kommunizmus áldozataivá váltak, de életük egy meghatározható szakaszában maguk is a kommunista terror, vagy az által mozgatott gépezet kisebb-nagyobb fogaskerekei voltak. Miután magam mindenfajta sírbolygatás esküdt ellensége vagyok, egyrészt kegyeleti okokból, másrészt a temetőt olyan történelmi emlékhelynek tekintem, melynek megtekintése az újabb- és újabb korosztályok számára érthetőbbé teszi történelmünk megértését, mintegy szemléltető eszköz funkcióját betöltve, teszem meg megjegyzésemet. A 298-as és a 301-es parcellában oly elszántan rendet teremteni akaró humanisták számára példának okáért a Kerepesi úti temetőben található Munkásmozgalmi-, miniszteri-, vagy az ávós parcella problémájának még csak a felvetése is nem csak tabu témának, de megbocsáthatatlan bűnnek számít.

A 298-as parcella az indokokat és a politikai arculatot tekintve igencsak vegyesnek mondható.

De van másik megközelítési lehetőség is: percella létrehozói szempontjából a 298-as és a 301-es is helyrajzi szám. Ma sem tudjuk pontosan, hányan fekszenek példának okáért egy sírhelyben egymásra halmozva, csak azt tudjuk, hogy amikor betelt a háború névtelen áldozati és a Rákosi-korszakban kivégzettek végső nyughelyét nyújtó 298-as, az akkor még üres 301-esbe temettek tovább. A sírkert legtávolabbi szegletébe, ahová, annak előtte, elhullt állattetemeket is elhantoltak. Itt nyugszik/nyugodott Sziám is, a híres cirkuszi elefánt. Innentől kezdve együtt kezelendő a 298-as és a 301-es parcella története.

Magam szimbolikus térben gondolkodom — beszéltem is erről annak idején a Nagy Imre Társaság meghívottjaként. Ennek lényege: a Székely Kapu, az idő közben külön tartalmat nyert 298-as és 301-es eredetileg csak helyrajzi számként funkcionáló köve, illetve a „revideált” — de még mindig revízióra szoruló — névsort tartalmazó márványtáblák együttesen szimbolikus teret képeznek, s jelentik együtt a 298-as és 301-es parcella történelmi tartalmát. A ma már végre megjelölt sírhelyek pedig — akárki is nyugszik ott — elválva a történelmi tartamtól a rokonokhoz, a családhoz tartoznak kegyeleti helyként, amelyekhez a hozzátartozókon kívül, senkinek semmilyen indokkal hozzányúlni nem szabad. Ez ugyanis, ha már a szimbolikus tér fogalma elvált a kegyeleti jeltől, értelmetlen sírgyalázás lenne.

A 301-es parcellában az ’56 előtti és az azt követő megtorlás időszakában kivégzettek nyugszanak, egymás mellett, egymás szomszédságában. Kérdés: érdemes-e „történelmi értelemben véve” az itt névvel ellátott kivégzettek pertörténetének újabb és alaposabb szélesebb körű vizsgálata? Véleményem szerint: igen. S egy ilyen vizsgálat következményeként (történeti kutatás!) a táblákon ma található névsorok is újra módosulhatnának. Vagy nem. A történész szakma lelkiismerete mindenesetre nyugodtabb lenne, a nemzet önismerete, pedig elmélyülhetne.

Végül is történész létére tud pontos, immár megdönthetetlen számokkal szolgálni?

Aligha akad ma olyan történész, aki akárcsak megközelítő pontossággal meg tudná határozni — hacsak nem esett a fennmaradt iratok megmámorosodott rabjává —, hányan és kik fekszenek a 298-as és a 301-es parcellában. Csendes hangon kérdem: teljességgel kizárt, hogy olyan fegyveres harcban elesett teteme is található az egymásra fektetett tetemek között, akikről még a családja is azt hiszi, valahol Nyugaton tűnt el névtelenül? Jobbágyi állítja, Horváth Miklós kollégám erélyesen cáfolja, néhány emlékező a mai napig is szintén vallja, vannak még felderítetlen parcellák. Magam is beszéltem olyan ’56-os veteránnal, aki szememre hányta, akadnak még „tömegsírok”, amelyek nincsenek feltárva, nota bene (!) még azt is állította, az Új köztemetőben is van olyan parcella, amelyhez a mai napig sem lehet hozzáférni. Ez az állítás persze vagy egy lappangó legenda tartozéka, vagy esetleg valamilyen igazság rejlik az eddig „őrzött titok” mögött. Nem vitatkozni kell ezen, hanem kutatni. Igaz ugyan, hogy az ország közlekedési hálózata hagy kívánni valót maga után, de annyira nem, hogy ne jusson ki a temetőbe a titkokat sejtő…

Nem zárom ki, hogy megváltozhat az a szám, amelyet ma a történetírás nagy része „konszenzusos” alapon elfogad. Ugyanakkor jelenlegi tudásom birtokában nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy Jobbágyi feltételezett és szerintem is eltúlzott adatai jelentenék a valóságot. Amennyiben bebizonyítja állításait, nyíltan megvallom tévedésemet, s meghajtom eredményei előtt fejemet. Ennek feltétele: nemcsak az állítás, hanem a bizony időigényes és szisztematikus kutatás! Mindig, minden témában. Mindemellett egyáltalán nem kérdés számomra, érdemes, sőt szükséges is tovább „bogarászni” a témát, s hogy ezt a kérdést a könyv szerzője felvetette, akár történelmi érdemévé is válhat.