Pozsgay Imre alkotmányoz

Egy szakadozott, megfakult sörcímke után kutatok, de már nem találom. 1989-ben tettem el valahova. Alkalmi politikai ital volt, MSZP-s (vagy még MSZMP-s?) PR-sör. Az egymásba játszó négyarcú grafikán a négytagú pártvezetőség csoportképe. Középen Nyers Rezső, Grósz Károly, Németh Miklós, s baloldalt az államminiszter, Pozsgay Imre. A többiek képe azóta megkopott. Pozsgay arcmása megmaradt. Ő aktív. Energikus.

Újra alkotmányoz. Régi művéről – amelynek valamiképpen mégiscsak ihletője, politikai alkusza és kiküzdője volt – lesújtó véleménye van. Kényszer szüleménye, az 1949-es sztálini modellt követi. S aki a Lenin Intézet ’57-ben diplomázott diákja, a Bács-Kiskun megyei pártbizottság Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemének igazgatója volt, nyilván tudja, mit beszél. Kicsinyesség ezt felróni neki. Nem láthatott a jövőbe, nem ő a történelem ura a legújabb politikai doktrína szerint. A dolgok a Hazafias Népfront (HNF) titkárával is „megtörténtek” – ahogy velünk.

De Pozsgay most korrigálhat. Nyilatkozni viszont nem óhajt. Pár éve mondta magánkörben az egyik lapról: „Most támadnak, pedig annak idején támogattam őket.” Igen, a sajtó egykor erősen támogatta Pozsgayt, a nyolcvanas évek politikai sztárját, a háttérbe szorított „antiaczélista” népfronttitkárt. Az új hangot. A szörnyűséges kádernyelv megmagyarítóját. A politikust, aki nem használt gépelt papírt. A kettős beszéd virtuózát. A „közmegegyezés” fogalom briliáns kiötlőjét. (Amely magyarul annyit tesz: „Felejtsük el. Felejtsünk mindent.”)

Pozsgay nagyon tudott várni. Évekig tartott, mire alkáderként a fővárosba került, előléptették, kinevezték és megfúrták, leváltották, ideokülöncként kezelték a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettesét. Pozsgay igazán sikeres káderkorszaka a kulturális tárcánál kezdődött 1975-ben, ahol egy éven belül lekörözte a minisztert.

Lengyel László tizenvalahány éve a Róka–Tigris-párhuzammal írta le a Horn–Orbán-harcot. Róka már eltűnt, Tigris pályája csúcsán jár. Az egykori középkáderek Pozsgayt Krokodilnak mondták.

– Elképesztő volt, mit kapott Aczéltól a hét elejei értekezleteken – meséli a korabeli szemtanú. – Elképesztő volt látni, ahogy állta, „nyelte az ólmot”. Ahogy hallgatott. Ahogy minden lepattant róla. Ahogy alámerült és várt, hogy csak a szeme világított. Mint a krokodilnak.

De Krokodilnak volt néhány nagy dobása is. A Katona József Színház például ma is áll. Pozsgay műve. Informatív bázisát pártbeli ellenfelei szervezték, őt népszerűsítve azzal, hogy titkos „belső ellenálló”. Hogy gyanús. Hogy nacionalista. Amikor 1988-ban a „négyek bandáját” kizárták az MSZMP-ből, pontosan tudható volt, ki a Pozsgay-fan (Bíró Zoltán, Bihari Mihály), ki a közgazdász-firkász értelmiségi prototípusa (Lengyel László), s ki az újgenerációs skriblervilág szimbóluma (Király Zoltán).

A hanyatló kádári évtized kezdetén Pozsgay kegyvesztett lett. Szerencséje volt. A népfronttitkárságot szignálták rá, vagyis a semmit. Ő csinált „valamit” belőle. Amilyen látványosan rühellte Aczél a „posztnépi értelmiséget”, úgy gyarapodott Pozsgay tábora. Mondják: ezekben az években kezdett formát ölteni a jobboldal értelmiségi magja. Pozsgay egykori követői a rendszerváltás után megállíthatatlanul sodródtak az MDF (és utódpártjai) felé. Közismert anekdota a szigligeti történet és Aczél bonmot-ja. Amikor a kor ünnepelt írósztárja, Csurka István fröccsözés közben durván elzsidózta magát, a barátai másnap javasolták: kérjen audienciát Aczéltól. „Berúgtam, Aczél elvtárs” – vallotta bűnbánóan Csurka. „Tudom – sajnálkozott Aczél. – De hogy van az Csurka elvtárs, hogy maga mindig jobbra rúg be?”

A kilencvenes évek elején láttam a parlamenti büfében egy igazi posztkádári profit, Pozsgayt. Kávét hörpintett fel, amikor a teremszolga borítékot kézbesített tálcán. Pozsgay biccentett, átvette, ösztönösen az ablak felé fordította: nem gőzölték-e fel. Majd kibontotta és otthagyta. Szokványos protokollmeghívó volt.

Pozsgay csillagórája a „népfelkelés”-nyilatkozat után érkezett el. Minden szó, pisszesés, híradósnitt felért egy kampányeseménnyel. Pozsgay beleégett a köztudatba, az arca ma is relikviának számít, főként a jobboldalon. De zárkózottabb, rejtőzködöbb politikus kevés akad. Pozsgayról egy életrajzcsontvázon s pár kósza pletykán kívül gyakorlatilag nem hallhattunk semmit. 1989-ben a jövő emberének látta az ország. Informálisan szervezte a jövendő kormánypártot, az MDF-et, bomló pártjának sáncai mögött. Hű követőjét, Bíró Zoltánt elnöki pulpitusra emelték. Pozsgay háttérbe szorulásával Bíró meg is bukott.

A párt akkor már döglött ló volt – nyilatkozta évekkel később. El kellett vonszolni az útból.

És neki is gyürkőzött. Pozsgayról akkor derült ki, mennyire ért az archaizáló népies beszédhez, a semmitmondó titokzatossághoz.

Váljon el végre a hús a májtól – mondta. S ingujját felgyűrve megtörte az augusztusi kenyeret. De a radikális lépésektől – például a pártszakadástól (szakítástól) – azért óvakodott.

Emlékezhetünk a fél estét betöltő Vitray-interjúra a televízióban. A patetikus vallomásban Pozsgay virtuóz ügyességgel kerülte meg „a” kérdéseket, többek között 1957-ben írt „elméleti tanulmányát” a közelmúlt történelmi eseményeinek értékeléséről. A dokumentum – mondják – a megyei pártbizottság páncélszekrényében lapult, „szig. biz.” jelzettel. A nyilatkozó biztosított bennünket arról, hogy ’57-ben sok mindenről másképp gondolkodott, de népünk is hatalmas utat járt be ’56 óta. Ahogy Pozsgay is, 1950-től, az MDP-től a Nagy Imre-temetés díszőrségében eltöltött félóráig, hogy hat hét múlva visszasasszézzon Kádár János ravatalához.

A temetések minisztere volt. Pályája a Hősök Tere–Új köztemető–Mező Imre út-háromszögben zajlott. Mai politikai nyilatkozatai „az ország kirablóiról” már finoman jobbikos ízűek, habár az „újradikálisokról” keményen kimondja: a Jobbikot őszintétlen pártnak tartja.

Pozsgayban a közvélemény 1989-ben a jövendő köztársasági elnököt, a rendszerváltás viharmadarát látta – az SZDSZ és a Fidesz kivételével. ’89. november 27-én erősen akadozott a négyigenes népszavazatok összeszámlálása.

Baló műsorvezető éjféltájban végeredmény nélkül búcsúzott, a számítógépek vánszorogtak, Csengey Dénes győzelmet ünnepelt. Magyarország népe úgy feküdt le, hogy győztek a pozsgaysták, s azzal ébredt, hogy fordult a kocka.

Úgy tűnt, Pozsgay pályájának hátralevő része politikai epilógus. A kampányban árnyéka volt önmagának. Mégis mindenkit meglepett, hogy egy év múltán (frakcióvezetőként) kilépett az MSZP-ből, s derék politikai naivákból, kiszuperált magyarnóta-énekesekből (és Bíró Zoltánból) nemzeti középutas pszeudopártot alapított NDSZ fedőnéven, pénz, paripa, fegyver és sajtó nélkül.

1994-ben a szerző Pozsgay-kampánygyűlésre indult Csepelre. A fő műsorszám Zámbó Jimmy volt, a pártelnökre nemigen figyeltek, a helyzet reménytelennek látszott, a hátsó sorban svájcisapkás aktivista szorongatott egy transzparenst: „Emeld fel magasra a zászlót, amit mostan tartol!” 1996-ban Pozsgay pártja jogutód nélkül feloszlatta magát.

És Pozsgay Imre most újra alkotmányoz. Pozsgayt nemzeti vátesszé avatták. Pozsgay ma is készen áll. Azzal, hogy 2006-ban részt vett Orbán „nemzeti konzultációs” kampányában, kimondatlanul jelezte: politikai aprópénzt is elfogad.

Új alkotmányunk bonyolult mű lesz. A nemzeti váteszbizottság a miniszterelnök gondolatait is felhasználja. A magyar értelmiség legkiválóbbjai képviseltetik magukat benne. Egy energikus EP-képviselő, az Akadémia elnöke, egy tekintélyes emigráns, egy politológus-vállalkozó üzletember, egy volt miniszterelnök a vendéglátóiparból. És persze Pozsgay. Az egyik résztvevő a Szent Korona-tant újítaná meg, a másik a közvetlen demokrácia túlzásaitól óvna, a harmadik a nemzet kirablóitól.

Húsz év telt el 1989 ködös novembere óta. Ki tudja, hogyan jutottunk a nemtől az igenig, ős-Fidesztől új-Fideszig, alkotmánytól új alkotmányig.

Amelyről már nem szavazhatunk.