Plebejus krőzus – Demján Sándor még csapatot épített, a mai oligarchák bandát
– Csibészvér pezsgett benne, nem is lehetett másmilyen – mondja exminiszter ismerőse. – Pár évvel korábbi ügyeskedő „elődjét”, a meggymagost a Zugligetből rendőrkocsi vitte el. Demjánt is elvitték, de ő nemhogy megúszta a procedúrát, pénzt, paripát, fegyvert (Szövosz-támogatást) kapott helyette, majd pár évvel később Kádár János kérte fel a belkereskedelmi miniszteri posztra. Demján okos volt, nem fogadta el, kerülte a direkt politikát. Mint környezetének többször is elmondta, „nem jó, ha az ember politikailag odakozmál”. Ösztönösen tájékozódott, de szüksége is volt a túlélési ösztönökre.
A Demján-mítosz elemeit ezerszer kitárgyalták. Tudjuk, hogy földtelen gyergyói székelyek indultak Romániából Amerikába, de a második bécsi döntés után megálltak a Szatmár megyei Börvelyben. Tudjuk, hogy Demján apja a háborúban az első elesett honvédek közé tartozott. Egy ismerős leírásából előttünk áll a kép: az elesettek nevét beolvassák a néprádióban, a szomszédok átszaladnak a hírrel, miközben a kis Sándor egy ócska mosóteknőben alszik, nagyanyja a másik teknőben pelenkát mos. A román bosszú a kis kontingenst háború után Etyekig kergette, a kitelepített svábok helyére. Ismert, hogy Demján anyja szülésznőnek (szülészeti asszisztensnek, vagyis bábának) tanult, húgaival együtt „a Sanyikát” átmenetileg állami gondozásba, „lelencbe” adta. Az „Öcsödre kerültem nevelőszülőkhöz” történet Demján emlékeiben is megvan. Ebben a helység neve Kiskunlacháza, de hogy üzleti törekvései már nyolcévesen felszínre törtek volna, az csak legenda.
A budai skála megnyitásán 1976-banMások is kereskedtek bőrlabdával (az nagy szám volt Puskásék korában), mások is tartottak bizományban nyulat, mások is árultak tojást, lövöldöztek légpuskával a búcsúban, gyűjtöttek takarékbélyeget. De hogy ez a mindent legyűrő bírvágy a ragadozó kapitalizmus megnyilvánulási formája lett volna, Demján mindig cáfolta. Vannak más, nem cáfolt történetek is. Valóban lelencruhában járt, amit a szocialista állam adott a gondozottaknak, valóban verték a falusi gyerekek emiatt, valóban az utca végéről hordta a vizet, ganézta az istállót, és tényleg a kútnál mosdott, hogy ne kelljen a nagymamák fürdővizét „újrahasznosítani”. A tanárok néha vonalzózták, de ami fő, volt szabadideje, és reggeltől estig olvashatott.
Ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, öntudatosan vágta rá: hős.
Ha e mélyvilágból a kölyök Demjánban valami megragadt, az a hajtás, a pezsgés, a munka kultusza, amelyet az állami oktatás hóbortjai csak tönkretesznek. Gyakran mondta: ha valamiben jó vagy, abban a világ legjobbja akarj lenni. Cégszervezési elvei innen erednek. A Skála raktárosa legyen az ország legjobb raktárosa, pénztárosa az élpénztárosa, a dolgozók pedig, ha lehet, lakjanak az áruház szomszédságában, hogy bármikor berohanhassanak. Az oktatásban Demján a „parraghizmus” előfutára volt. A sajtó szerint gyakran mondogatta,
ha háromszáz etyeki gyerekből százat művésznek képzünk, kilencvennyolc boldogtalan lesz.
Szintén a szocializmusból átörökölt eszme, hogy túl sok az irodista. „Egy futballpályán nem játszhatnak harmincan” – mondta egy interjúnk után. Mire való háromezer önkormányzat? Ő simán áttolt volna háromszázezer embert a közigazgatásból a versenyszférába. Imádott teoretizálni, végtelen számban tudott produkálni „várótermi bölcsességeket”.
Maga Demján kereskedőnek tartotta magát. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára még azért ment a Szövosz ösztöndíjasaként, mert félárva fiúként más választása nem volt. Stratégiai célja a katonaság elkerülése volt. 1965-ben végzett, és a gárdonyi ÁFÉSZ-nél helyezkedett el, később a bicskei ÁFÉSZ elnökhelyettese, majd a táci ÁFÉSZ elnöke lett. A hőskorszakot átszövik az öngerjesztő mítoszok. Fejérben tényleg ő nyitotta meg a legjobb és leghíresebb éttermeket, például a Gorsiumot, utóbbiért feddést is kapott, mivel a dizájn a pompeji bordélyházak ízlésvilágát követte.
A lobbanékony fiatalember vesszőparipája a kor lomha bürokráciájának folyamatos kijátszása volt. Demján sosem várta ki a szükséges engedélyeket, ebből gyakran keletkeztek konfliktusok. Apróbb szabálytalanságok miatt még a rendőrségen is megfordult, a vezetői reputációjának viszont még jót is tettek a kisebb-nagyobb függelemsértések. Mikor a Skála vezérigazgatói posztjára jelölték, Demjánnak már valóságos legendáriuma volt. Ha mai szemmel néznénk a Fehérvári úti (azóta elbontott) csarnokot, csodálkoznánk, hogy a fehér épület vajon miféle szimbólum lehetett. Az alapító sok újat nem talált ki. A „luxus foglalata”, a széles választék centruma a nagy nyugati áruházak mintájára épült. Tartozott hozzá parkoló, a pultos modellt felváltotta az önkiszolgáló rendszer. Hogy ideológiai vitákat provokált, az a kor lefojtott politikai küzdelmeiből azért kihámozható. Közismert anekdota – bár akkor még nem volt vicces –, miszerint Andrej Kirilenko, a szovjet kommunista párt Politikai Bizottságának tagja is ellátogatott a Skálába. Amikor Demján a harmadik inget, a második Trapper farmert hajtogatta szét, Kirilenko türelme elfogyott.
„És mi lesz az ideológiával?” – kérdezte. A vezérigazgató száján ekkor szaladt ki a híres mondat: „A semminek nincs ideológiája.”
A megjegyzés akkori súlyát jelzi, hogy később, az esti fogadáson Demjánnak a szőnyeg szélére kellett állnia.
Az igazi innováció nem a Skála megalapítása vagy a nagyobb választék megteremtése, hanem egy új szemlélet meghonosítása volt. Demján ebben is az ösztöneire hallgatott. A „Főnök” a közvetlen munkatársait különös gondossággal válogatta ki, életre szóló szövetségeket kötött. Embereinek szokatlan önállóságot adott, nem volt ránézős típus, alvezérei a pénzügyi paraméterek meghatározásán kívül korlátlan döntési szabadságot kaptak. Káderei is hűségesek voltak hozzá, legtöbbjük – mások mellett Brückner István, Muszbek Mihály, Nyúl Sándor, Takács Ildikó – a végnapokig kitartott mellette.
A skálásokról másképp is gondoskodott. Demján, amikor megérezte a változás szelét, elsőként alapított Budapesten menedzserképzőt. A fiatalokat az elméleti képzés mellett megtaníttatta számos úri huncutságra: gondot fordított arra, hogy tudjanak teniszezni, kapcsolatot ápolni, öltözködni, üzleti vacsorákon, partikon forgolódni. Ehhez képest Demján megmaradt plebejusnak. Ismerői szerint bankigazgatóként is kigombolt ingnyakkal járt, lógott rajta a nyakkendő, agyonstrapált roncsautókat használt, kapkodva evett, mindig sietett, és nem használt számítógépet. Mindentudó titkárnők hada és a páratlan memóriája volt a legfőbb adatbázisa. Ismerői szerint igazán nem is a pénz motiválta, az a siker mérőszáma volt, hanem az állandó harc, a győzelem, a Nagy Játék. Ilyen volt például a kártya. Bizonyos értelemben függő is volt, haláláig járt ki Las Vegasba, Makaóba. A pókeren már az „ántivilágban” vagyonokat nyert.
A Skála vezetését tíz évre vállalta el. Országos lánccá fejlesztette, létrehozta az első raktáráruházat, aztán kiszállt, amikor megérezte a közelgő bukást. Kinyílt a világ, elsüllyedt a szocialista vegyes gazdaság, Demján váratlan fordulattal bankvezérnek állt. Ebben, mint mondják, nem volt igazán jó. A magyar bankrendszer kétszintűvé fejlesztése fegyelmezettebb karaktert kívánt volna. Demján a Magyar Hitelbank élén is (1986–90) megmaradt ötletembernek, kereskedőnek.
– Alkatilag nem lehetett jó bankár
– mondja róla egyik régi embere –, mert az rendben van, hogy tele vagyok ötletekkel, pezsgő kockázatvállalási kedvvel, de a rendszer korlátai közül nem léphetek ki. Venni és adni, az más dolog. A bankvilágban viszont nem illik blöffölni.
1990 után új üzleti időszámítás kezdődött. Míg a szocialista sztármenedzserek többsége nyugdíjba vonult vagy eltűnt, Demján magától értetődő természetességgel vitorlázott át a viharoktól felkorbácsolt tengeren. A titok nem az opportunizmus vagy az elvtelenség, hanem az, hogy a lehetőségek tágulása, a tőkepiac felszakadása az ő világa volt. Amerikába csábították, ahol Mark Palmer volt nagykövettel, atyai barátjával, Peter Munk kanadai ingatlanfejlesztővel (aki két nappal Demján után hunyt el), valamint Andrew Sarlós üzletemberrel létrehozták a Közép-Európai Fejlesztési Társaságot (CEDC), amelyet Demjánnak kellett volna vezetnie. Aztán viszonylag gyorsan összekülönböztek. A társaság tagjai a német egyesítésben látták az igazi lehetőséget, náluk a pénzügyi határ az Odera vonala lett volna, Demjánt kezdettől csábította a titokzatos vadkelet.
Kritikusai szerint Demján amerikai pályafutása látleletszerű. A milliárdosnak akkor ment igazán, ha önállóan hozhatott döntéseket. Ha ő volt a történések origója. Társtulajdonosként nem érezte jól magát, nehezen tűrte a befektetőtársak örökös kérdéseit. Néha egy könyvvizsgáló is fel tudta idegesíteni.
Nem véletlen, hogy legnagyobb sikereit a Káma mentén, a magyar őshazában, Tatárföldön, cégmegmentői minőségében aratta. A korszakot nevezi a Demjánról író sajtó „Kamaz-kornak”. Demján a Kamaz-üzleten lett igazán gazdag. Más kérdés, hogy mivel a hasznot erkölcstelenül magasnak érezte, mecsetet, munkásszállót épített a helyi tatároknak.
Idehaza utat talált az új rendszerbe is. Megkereste exszocialista kapcsolatait, de voltaképp minden politikai szereplővel jó viszonyt ápolt. Privatizációs hálakényszer senkihez sem kötötte. Szinte mindegyik ismerőse aláhúzza: Demján kezéhez nem tapadt privatizált vagyon. Az állami megrendelések piacán viszont Demján cégei (TriGránit, Arcadom) bizonyos időszakokban taroltak. 2008 után többször is mellényúlt a vállalkozásaival, nagyot bukott az orosz lottón, és sem az Ikarust, sem a Malévot nem sikerült megmentenie.
Ingatlanfejlesztései közül referenciamunkaként kiemelkedik a Pólus Center, a WestEnd, a Nemzeti Színház, a Müpa, a feltűnően elegáns Bank Center.
Kritikusai szerint a demjáni városépítészet rengeteg kárt is okozott: Budapestre erőszakolta a grandiózus áruházait, megalomán épületeit.
A WestEnd ugyanakkor sikeres volt, számos építészeti díjat elhozott. Miközben megszórta bevásárlóközponttal Katowicétől Pozsonyon át Kolozsvárig a teljes régiót, bankot gründolt, filmstúdiót épített Etyeken, jótékonykodott, létrehozta a Prima Primissima-díjat.
Külön talány Demján és a politika viszonya. Gyakran hangoztatta, hogy szívből utálja a politikát. Egy ismert gazdasági szakíró szerint (aki Demján pályáját évtizedekig követte) a nézetei túl eklektikusak voltak ahhoz, hogy rendszerré álljanak össze. Egyrészt szüksége volt a politikusokra, igény szerint „használta” őket, és ezt a hozzáállást még a Kádár-korban tanulta meg. Kádár Jánost mélyen tisztelte, felemelkedését neki köszönhette.
Antall is azok közé tartozott, akikkel Demján tegeződhetett. Orbánhoz a Magyar Labdarúgó Liga elnökeként bejárása volt, a viszony később hűvösebbé vált.
Demján sajátos világnézete kezdettől vitatott. Ízlésvilágához Erdélyből jött mérsékelt nacionalistaként a „nemzeti bal” állhatott közel, gazdaságilag liberális elveket vallott, pártolta az alacsony adókat, a vállalkozásbarát, protekcionista gesztusokat. Olyan államról álmodott, amelyben mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. A hazai polgárosodás folyamát csenevésznek és erőtlennek látta, a demokráciával kapcsolatban aggódó kétségei voltak. A nagyvállalkozók érdekében komoly állami szerepvállalást is elképzelhetőnek tartott. Orbán látványos populizmusa Demjánnak alapjában tetszett. Nagyon is egyetértett Matolcsyék bankátszervezési tervével, amely ötvenszázalékos hazai jelenlétet követelt. Mégis Demján háborodott fel a legjobban, amikor a takarékpénztárakat a kormányzat elkonfiskálta. Demján szerint „a magántulajdon szentsége” sérült. Az igazi baj – súgóink szerint – az volt, hogy ötletének gyümölcsét nem ő, hanem az újak aratták le. Ekkor érezte meg Demján igazán, hogy körön kívülre került.
Befektetéseit sorra eladogatta, Európa és benne Magyarország jövőjét egyre komorabb víziókban látta. A „hanyatló Róma” képe kísértette, a földrész, ahol az emberek túl gyakran mennek szabadságra, nem tisztelik a családot, a munkát, szabadok akarnak lenni, de felmarkolják az állami segélyt. Nem tudjuk, hogy hangulatváltozásaiból kiolvasható-e elhatalmasodó betegsége. Hogy mi is volt az, máig titok. Demján sosem élt derűsen, s legfőképp egészségesen. A stressz és a napi két doboz piros Marlboro lassan felmorzsolta az ellenállását.
Néha a korrupcióról ejtett pár kemény szót, amely a kádári világban (Demján aranyló korszakában) a jelenleginek töredéke sem volt.
A NER-lovagok társaságát nem kereste s legfőképp nem kedvelte. Jelképes, hogy élete egyik utolsó tranzakciójaként a borászatát Mászáros Lőrinc vásárolhatta fel. Mintha a nyolcvanas évek rajzfilmfigurája, dr. Agy éledt volna benne újra.
– Tiéd az ország – mondta az oktatófilm elején dr. Agy. Majd figyelmeztetőn felemelte az ujját. – De azért ne vigyed haza!
