Pikó a szeren – Nem lett nagyobb az arca, pedig már polgármester
A Pikó név (és a fénykép) feltűnt a Wikipédia nevű közösségi világenciklopédia felületén mint „magyar újságíró és polgármester”. Lényeges, hogy a két főnév közül melyik áll elöl? Ma is negyed ötkor ébred, mint klubrádiósként? Böngészi a netet, vadássza a híreket? Ki lehet-e az újságírásból jönni?
Túl vagyok ezen, egy korszak véget ért. Szép lassan elfeledkezem az újságírásról, és helyébe kerül a politika, a polgármesterség napi rutinja. Ahhoz nem kell ennyire korán kelni.
Mikortól lesz életforma a politika? Észre lehet venni?
Amikor elkezdtem, volt egy magamnak tett vállalásom: addig leszek politikus, ameddig önazonos tudok maradni. Ezért mindennap meg kell dolgozni, mert a hivatal vezetése, a politika csinálása észrevétlenül alakít, helyez nyomás alá. Huszonnégymilliárdos költségvetést kell összepakolni, erőforrásokat kell rendszerbe foglalni. Normális, ha ez átalakítja az embert, de ha nem őrzöm meg a lényeget civil évtizedeimből, nem tudok új megoldásokat találni.
Huszonnégyezermillió soknak tűnik. De tudjuk, ez egy szegény kerület. Huszonnégymilliárd nem is olyan sok.
De nem is olyan kevés. Igaz, ez az összeg túlnyomó részben le van kötve, így a szűk mozgástér frusztráló, az viszont euforikus élmény, amikor a költségvetés tervezésekor egy fontos közérdekű célra mégis megteremtjük a fedezetet.
Pikó AndrásHa csak ennyi volt a baj, helyzete hamarosan egyszerűsödni fog. Az önkormányzatok pénzügyi lehetőségei a következő években folyamatosan zsugorodni fognak. Az iparűzési adó orbáni visszavágása jelentős kurtítás lehet.
Ez hadüzenet, a jó szándék árnyékát sem tudom fölfedezni benne.
Mekkora összegekről van szó?
Országos szinten több száz milliárdról. A kerületre vetítve még ki sem mertük számolni.
Mi másra számítottak? Mi telhet a rendszertől?
Az önkormányzatoknak erőt kell mutatniuk. Van politikai mozgásterük, hiszen minden ellenzéki önkormányzat felfeslés a NER szövetén. Senki sem tudja, csak mi, hogy mennyivel kell kipótolnunk az államosított közoktatás működtetését. A központosítás nem old meg semmit, a pénzt kivonták, az iskolák tönkremennek, az önkormányzatok csendes fenntartási hozzájárulásai elfedik, hogy mekkora a baj. Erről beszélnünk kell, mint ahogy arról is, hogy az iparűzési adó elkobzása nem Pikó András vagy Karácsony Gergely problémája, hanem a fővárosiaké, a józsefvárosiaké. Az elkobzott pénzt nem az ő érdekükben, hanem látványsportokra és olyan fejlesztésekre költik, amelyekből klientúrájukat etetik. Nincs ember, aki ebben észre ne venné a politikai bosszút.
A fentiekből következik a kérdés: mennyire felkészült pénzügyekben a politikába sodródó újságíró?
Hazudik, aki azt mondja, erre fel lehet készülni. A közigazgatási adminisztráció vezetése nagy kihívás, de az a kényszer, hogy a feladatot mindennap abszolválni kell, gyakorlottá teszi az embert. A gyakorlat szüli a tapasztalatot. A tapasztalat a tudást. Sokat tanulok munkatársaimtól, a jegyzőmtől, a költségvetési tervezést irányító Atkári Jánostól – nyugodtan rájuk bízhatom magamat.
Mekkora hatalom egy kerületi polgármester? Politikai elemzők mondják, döbbenetes, ahogy a rendszer kiüresítette az önkormányzatokat.
Van némi társadalmi befolyásunk. Kívülről szinte csak a polgármester látszik, ő testesíti meg a helyi politikát. Mindenki előre köszön, „jó reggelt, polgármester úr”. Ezt nehéz is megszokni. Megjelensz valahol, és érzed, bíznak benned, azt hiszik, ha te ott vagy, az életük könnyebb lesz. Lesz lakás, vacsora, békesség, család. Ugyanakkor frusztráló, hogy egy csomó dolgot anyagi eszközök és jogkörök híján képtelen vagyok elintézni. Vannak élethelyzetek, problémák, amelyeket civil aktivistaként bátran vállaltam és elvittem a hivatal kapujáig. Polgármesterként ott állok a kapuban, a civil énem azt mondja, ezt megoldod, de polgármesterként már tudom, nincsenek eszközeim a megoldásra.
Pláne ha nem tudja kicserélni a kicsorbult járólapot.
Viccesnek hangzik, de nem az. A polgármester és a polgárok kommunikációjának legalább a fele lakhatásról szól. A polgármestertől azt remélik, ha elmondják az élettörténetüket, ő belátja, bajban vannak. És tényleg bajban vannak. Nem tudok gyógyítani, legfeljebb fájdalmat csillapítani: jó szóval, odafigyeléssel, hallgatással, kis döntésekkel. De a végén nem tudok mást mondani: vettük, adja be pályázatát itt, s bízzunk az igazságos bírálatban.
Gondolom, sokan kérnek ezt-azt, „kis szívességeket”. Olcsóbb bérletet, kedvezményeket.
Persze hogy kérnek. Nem is szimpatikus, amikor a polgármester figyelmezteti őket, hogy a normatív eljárással társadalmi értelemben igazságos döntést kell hozni, és nem egyénre szabottat. Sokszor átélem ezt. Olyan polgármester vagyok, aki nem szalad el, ha az utcán megállítják. Erre mondta egy volt politikus, minden találkozás a választóval elvesztett szavazat. Én az ellenkezőjében reménykedem.
Konrád Lorenz írja A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében, hogy az ember a törzsfejlődésben nagycsaládi (horda) méretű együttélésre van kalibrálva. Nyolc-tíz-tizenöt másik egyedet képes közöny vagy károsodás nélkül huzamosabb ideig elviselni. Most behívott az irodába, de pontosan tudom, egy idő után zavarni fogok. Bizonyos mértékű pszichikai terhelésen túl érzéketlenné, kiégetté, sőt dühössé, kegyetlenné válunk.
A terhelést én is érzem, a közöny ellen küzdök. A fogadóóráim alkalmak erre, hiszen ha nem tudsz azonnal megoldást kínálni, azt érezheted elvesztegetett időnek. De annak, aki veled szemben ül, abban a negyedórában benne van az élete – ez tiszteletet és együttérzést követel.
Pikó AndrásAz autóügyről („leleplezték” és lefotózták kocsiba szállás közben) jut eszembe: elvárják, hogy puritán vezető legyen? Aki pacalt eszik, mint Kádár János, bicskahegyről ebédel parizert? Egyébként Audi 6-osba szállt?
Škodába. Nem titok, havonta egyszer-kétszer beleülök, de ahol lehet, tömegközlekedem. Tartok is tőle, ha kitör a járvány és még nincs itt a bringás idő, le kell szoknom a buszozásról.
Mert a 99-es polgármesteri védjegye. Visszatérve a fogadóórákhoz: nincsenek olyan megoldási panelek, amelyekkel morális értelemben rendszerezni lehetne az ügymenetet?
Próbálom intellektuális kihívásként értelmezni a munkámat. A legnehezebb és morálisan megoldhatatlannak tűnő dilemmákról vitákat szervezek a kollégáimmal. Első nyomasztó történetünk az volt, amikor azzal szembesültünk, hogy a pályázaton elnyert bérlakásra használati jogot nyerő családok beköltözéskor azzal találták szembe magukat, hogy a lakásokban illegális lakásfoglalók vannak. Egyedülálló anyuka áll kinn két gyerekkel, és vele szemben egyedülálló anyuka áll benn két gyerekkel. Előtte hirdettünk kilakoltatási moratóriumot, így aztán arról vitáztunk, milyen elvek és morális parancsolatok mentén döntheti el az önkormányzat, hogy kirakjuk-e az egyik anyukát a gyerekével az utcára a moratórium ellenére azért, hogy a másik beköltözhessen. Másik oldalról nézve: előnyt élvezhet-e az önkormányzatnál a törvényt megkerülő a szabályokat követővel szemben? A háttérben ott a lakhatási válság, miközben az önkormányzatnak van 860, üresen álló bérlakása. Vajon az-e a nagyobb bűn, ha valaki kilátástalan helyzetében felpattint egy zárat, vagy az, hogy ezek a lakások éveken keresztül üresen álltak?
Mások szerint a politika lényege a megtermelt javak észszerű újraelosztása.
A költségvetésben megtestesülő döntések jó esetben válaszok az ilyen morális dilemmákra. A mi költségvetésünkben kevés pénz maradt, szabadon 800 millióról tudtunk dönteni. 2010 óta 13 milliárd forint értékű vagyont élt fel a távozó vezetés, az utolsó két választási évben egymagában ötmilliárdot. Felélték a vagyont, mert a befolyt pénzt nem a megmaradt közvagyon megtartására és felújítására fordították, hanem a propaganda és a fideszes klientúra eltartása mellett például magántársasházaknak kiírt felújítási pályázatokra.
És ez máris dilemma.
Mégpedig az egyik legkeményebb. Mi a fontosabb: hogy az önkormányzat a lepusztult józsefvárosi lakásállomány felújítását támogassa pályázatokkal, vagy az, hogy a rábízott közvagyont, 4600 lakást és számos üzlethelyiséget megőrizze, felújítsa és a köz javára hasznosítsa? Tele vagyunk ilyen, csak a józsefvárosiak bevonásával megválaszolható kérdéssel. Kinek az érdeke fontosabb: a köztereken parkoló autótulajdonosoké, vagy azoké, akik nem használnak autót, szintén a kerületben élnek, és több fára, zöldterületre lenne igényük? Meg fogjuk kérdezni, és csak utána döntünk.
A politikában első perctől kitüntetett figyelmet élvez. Figyeljük a volt kollégát meg azt, hogy a többi ellenzéki polgármester együtt nem kapott annyi gyomrost.
Nem bonyolítom túl a dolgot. Józsefváros a Fidesz erős emberének, Kocsis Máténak a háttérországa volt. Vissza akarják venni Józsefvárost.
Valóban nagy a durvulás, vagy ez csak műbalhé?
A fideszesekkel ha nem is baráti, de normális a kapcsolatom. Mindig megmosolyogtat, amikor képviselő-testületi ülésen fölrakják a szájuk szélére a műhabot, és befelé mosolyognak, amikor extrém, bornírt butaságokkal próbálnak lejáratni.
Valóban méhkaptárt telepít a józsefvárosi buszmegállókba?
Dehogy. De ha fullba nyomják a kretént, nem lehet őket komolyan venni.
Ön mögött nincs erős párt. A civil modell – hogy civilek vezessenek egy kerületet – bizonyos értelemben újdonság.
Nekem nem kell óvatoskodnom, nem kell arra figyelnem, hogy milyen érdeket sértek. Egy pártvezető sosem csak a saját nevében beszél. Mindig van politikusi, netán vállalkozói kör, amely a párt mögött áll.
Őszintén szólva torkig vagyok azokkal a politikai közhelyekkel, hogy „csontvázak kezdenek dőlni a szekrényekből”, mindenért elégtételt veszünk. Évtizedek óta megy a fenekedés, hetvenkedés, lánccsörgés pedig semmi.
Nálunk nem szekrények vannak, hanem temetők. Rendet teszünk a kerületben, de ebben kell az arányérzék. Nem kell minden feljelentéssel a sajtót felzargatni, mert egy idő után az embereknek könnyen támadhat az az érzése, hogy a polgi csak az elődökre mutogat, ahelyett hogy dolgozna. Mégis fontosnak tartom, hogy legyen elszámoltatás, mert erre kaptunk mandátumot. És persze nem vagyok naiv, tudom, hogy az ügyészség majd megoldja, de a polgároknak akkor is tisztán kell látni, mit művel a Fidesz az országban.
Furcsa hangulat veszi körül önt. Erdoğan elvesztette Isztambult, mondják. Elbukta Ankarát. Magyarországon elesett Budapest és elesett Józsefváros is. Ezek a tények folyamatosan a kormányzati politika felé tolják.
Ezt el is felejtheti. Szeretném azt hinni magamról, hogy ismerem a korlátaimat.
Egy másik sikeres polgármester, Márki-Zay Péter el tudja képzelni az önkormányzati vezetők által végrehajtott kormány-, sőt rendszerváltást.
Más gondolhat ilyesmit. Én a folyamatos tanulásban és fejlődésben hiszek. Most azt tanulom, hogyan lehetek a lehető legjobb polgármestere Józsefvárosnak.
Lázár János is polgármesterként kezdte. Ön is abból a régióból származik.
Értem a tréfát, de nem szeretem. Józsefváros ügyeinek intézése teljesen kielégíti a politikai ambícióimat – nevezheti ezt akár egy mindennap megélt lokálpatriotizmusnak. Szeretném, ha mindaz, ami a kerületben a következő öt évben történik, mintaadó lehetne, ha be tudnánk mutatni, hogy a politika valóban közel áll a polgárokhoz, és velük dolgozik. Mindenkiért, nem csak a mieinkért.
A család megbarátkozott már azzal, hogy apa szakmát váltott?
Hihetetlenül hálás vagyok nekik, milyen türelemmel és szeretettel viselik a helyzetet. Ehhez tudni kell, a családom eddig sok tekintetben atipikusan működött. Nem én vezetek autót, nem én szerelem meg a kapcsolót, viszont jól főzök és nem ugrom el a házimunkától. Büszke vagyok arra, hogy a feleségem okos, autonóm, emancipált nő, akivel valódi, egyenrangúak közötti szövetségben éltük az életünket. Most is mindent először vele beszélek meg, de a polgármesterségem szokatlan szerepbe helyezte: egy patriarchális család családanyai szerepébe, mert nekem már nincs időm a házimunkára. Aggódom is, hogy megváltoztunk.
Űzött vadnak érzi magát?
Alapdolgokban nem változtam. Próbálok minden fontosat átmenteni a korábbi életemből, megőrizni a baráti körömet. Jó, hogy még sokan keresnek, szeretnének találkozni velem. Csak közben annyi dolgom lett, hogy a nap huszonnégy órája sem elég. Szeretném, ha nem érezné úgy senki: istenem, de nagy arca lett most, hogy polgármesternek választották.
