Példátlan történelmi siker vagy csak nagyotmondás?

A feltehetően a „Merjünk nagyot álmodni!” kormányzati kommunikációs stratégia jegyében fogant Matolcsy-kijelentés azonban nem tisztázza, hogy 2030-ban mely Európai Unió mely átlagát kívánnánk meghaladni. Kiderülhet akár az is, hogy a „példátlan történelmi siker” hangoztatása mögött vagy a tények egy részének elhallgatása vagy szimpla nagyotmondás áll.

A kelet-közép-európai, valamint az egykor erőszakosan a Szovjetunióhoz kapcsolt balti országok rendszerváltása, azaz 1989-1990 után másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az öreg földrész legsikeresebb gazdasági és politikai szervezete, az Európai Unió új tagokat vegyen fel a „felszabaduló” térségek országai közül. Nem is egyet, 2004. május elsején Magyarországgal együtt tízet. (A teljesség kedvéért: ebben a tízben Málta és Ciprus is benne volt.) Majd két és fél évre rá két újabb ország, Románia és Bulgária csatlakozott az Unióhoz.

A hosszú várakozás ellenére nem kis részben politikai döntés volt ennek a két lépcsőben felvett 12 országnak az addigi EU15-ökhöz való csatlakozása, nem mintha korábban a spanyol, a portugál és a görög nem az lett volna.

A kétezer közepe táján újonnan csatlakozott tucatnyi ország gazdasági fejlettsége, életszínvonala és egy főre eső bruttó nemzeti jövedelme messze elmaradt az E15-öktől, és ez azóta eltelt időben sem közeledett érdemben.

A csatlakozók döntő többsége szegény

Brüsszelben a berlini fal összeomlása, majd 1990 után világossá vált, hogy a jövőben csatlakozni kívánó országok döntő többsége – minden gazdasági és társadalmi mutatóban – mélyen alatta marad az addigi átlagnak. Kivételt az 1995-ben csatlakozott Svédország és Finnország, valamint Ausztria jelentett.

A 2004 májusi és a 2007-es bővítés komoly emésztési problémákat jelentett és jelent az EU-nak, amelynek taglétszáma szinte egyik pillanatról a másikra 27-re bővült. A közeljövőben 29-re nőhet a létszám Horvátország és a pici Izland várható csatlakozásával, majd valószínűleg nagy szünet következik.

Nagy lesz a pauza, de minden bizonnyal nem tart húsz évig, azaz a Matolcsy által jelzett 2030-as dátumig. Az Európai Unió ajtaján most kopogtató országok gazdasági fejlettsége még sokkal jobban elmarad az 1995-ben kialakult EU15-től, mint a 2004-ben és a 2007-ben felvett országoké. Ez pedig komoly dilemmákat és megoldandó feladatok sorát veti fel. De azzal is jár, hogy Magyarország nem, vagy nem feltétlenül kapja meg az elkövetkezendő hétéves uniós pénzügyi ciklusokban azt a nagyságrendű brüsszeli fejlesztési forrást, amellyel 2007 és 2013 között rendelkezett, rendelkezik.

Uniós tagfelvételre többek között Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró, Koszovó, Albánia, Moldávia, Törökország vár. De hosszabb időtávban nem lehet kizárni akár Ukrajna csatlakozását sem. Azaz: húsz éven belül számolhatunk egy közel negyven tagországból álló Európai Unióval – ahol a súlypontok nem kis részben eltolódnak. Népességét tekintve bővülő, átlagértékeket tekintve viszont erősen süllyedő a mutatókkal.

Az új csatlakozókról nem beszélt Matolcsy

Matolcsy György gazdasági miniszter erről feledkezett meg – vagy véletlenül vagy tudatosan –, amikor bejelentette az Új Széchenyi Terv 2011. januári indulását. S főként akkor, amikor mindehhez hozzátette, hogy 2030-ra Magyarország „eléri az uniós átlag feletti fejlettségi szintet és életszínvonalat.”

Mindez az elkövetkező húsz évben várható tömeges csatlakozás miatt – amelyről elfelejtett beszélni a gazdasági miniszter – nem is olyan ambiciózus célkitűzés, így aztán a „történelmi siker” jelzős szerkezetével célszerű volna csínján bánni.
Ugyanis a Matolcsy-féle kijelentés, túl azon, hogy húsz év távlatában nehezen, vagy egyáltalán nem számon kérhető, leginkább azért becsapós, mert úgy is értelmezhető, hogy a mostani, 27 országra érvényes viszonyrendszerben lépünk hatalmasat előre az elkövetkezendő két évtizedben. Ám 2030-ban az Európai Unió nem a 27-ek közössége lesz már.

Az átlagszínvonal lesüllyed

Ám tény, azzal kell számolni, hogy az előbb felsorolt új belépők mind lejjebb és lejjebb viszik a jövőben az Európai Unió átlagát, így azt meghaladni reményeink szerint szinte természetes lesz hazánknak.

Közben abban reménykedünk, hogy az elkövetkezendő időszakban fenntartható, stabil növekedési pályára áll az ország, ahol az egy főre jutó GDP, s ezzel együtt az életszínvonal is, ha nem is kiugróan, de évről évre nő.

Azzal most nem foglalkozunk, hogy a Fidesz-kormány kommunikációjával szemben az első Széchenyi Terv megítélése korántsem egyöntetűen jó, s azzal sem, hogy az új terv hét kitörési pontjaként meghatározott egészségiparról, zöld gazdaságfejlesztésről, lakásprogramról, az üzleti környezet fejlesztéséről, a tudomány-innováció-növekedés területéről, a foglalkoztatásról és a közlekedésről szóló részek a kritikusok szerint elnagyoltak, s a vitairathoz képest is kevés konkrétummal szolgálnak a végrehajtás mikéntjét, az aprómunkát illetően.