Parragh László: Tettestársak voltunk a kormánnyal
– Ki képviseli a magyar gazdaságot? Amikor létezett háromoldalú egyeztetés, láthattuk, kik ülnek az asztal körül. Ma kevésbé világos, milyen szerepet tölt be az ön szervezete. A gazdaság transzmissziós szíja? Az oktatáspolitika alakítója?
– Az képviseli a gazdaságot, aki mögött a gazdaság ott áll.
– Ezek szerint ön mögött áll?
– Van huszonötezer fizető tagunk. Ez évi 1,2 milliárd forint bevételt jelent. Az ötezer forintos kamarai tagdíj ebben nincs is benne. Hozzánk kötődik a legtöbb vállalat, hazai és multinacionális nagy cég.
– A Gyáriparosok Országos Szövetsége vagy a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége tehát nem az önök versenytársa?
– Nem, mi ugyanis köztestület vagyunk, a gazdaság képviselete mellett hatalmi jogosítványaink is vannak.
– Nem képviselik viszont a köz- és felsőoktatást, mégis komoly elvárásaik vannak. Rendszeresen bele is szólnak. Még riasztóbb, hogy elképzeléseik találkoznak a kormány terveivel. Ezeket ön találja ki?
– Nem egyedül, abban biztos lehet. Munkamódszerünk szerint azt kutatjuk, hogy egy-egy területnek milyen speciális piaci igényei vannak, e szerint szervezünk munkacsoportokat. Ha az oktatást elemezzük, megjelennek azok a cégek, amelyek a végeredményben érdekeltek. Amikor a kormányzattal tárgyalunk, az ő ötleteiket továbbítjuk.
– Ami a hatalmi jogköröket illeti, befolyásuk lehet például arra, hogy a következő öt évben Borsodban hány gázszerelőt vagy virágkötőt képeznek?
– A szakképzésbe, a „mesterjogosítványok” kiadásába beleszólunk. Ebben az értelemben valóban van közünk ahhoz, hogy egy-egy megyében hány gázszerelő legyen.
Parragh László
gazdasági szakember, vállalkozó, 2000 óta a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.
A Befolyás-barométer szerint 2016-ban Magyarország 22. legbefolyásosabb embere volt. A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végzett. Először szórakoztatóelektronikai cikkekkel és háztartási gépekkel kereskedett, majd fürdőszoba-berendezéseket, főleg csempét árult. Az üzleti életben csempekirálynak is nevezték. A kilencvenes évek végén tönkrement, és felfüggesztette vállalkozói tevékenységét. Orbán Viktor gazdasági tanácsadó testületének tagja, kamarai elnöki pozícióját több kormány alatt sikeresen megtartotta.
– Az pedig jó kis szakma. Kell ennek az európai léptékkel mérve törpe méretű gazdaságnak ilyen központosított kamara?
– Kettős folyamatot érzékelhetünk. A fejlett gazdaságok szereplői ügyelnek arra, hogy erős legyen náluk a kamara. A másik törekvés épp azt célozza, hogy a periféria országaiban ne legyen erős a kamara, mivel az atomizált gazdaságokat könnyű megkerülni. Magyarországon a kilencvenes években ezért volt erős a nyomás, hogy szűnjön meg a kötelező kamarai tagság. Ugyanezt látjuk a csatlakozás előtt álló Szerbiában. Ha a kamara elveszíti a jogosítványait, a multinacionális cégek játszi könnyedséggel átveszik a piacot.
– Az értelmiség nehezményezi, hogy a kamara beleszól a közoktatásba is, a kormány kampányt indít a gimnáziumi érettségi, általában a gimnázium ellen. Ez már nem gazdasági, hanem életmódbeli, történelmi vita. Ezen a ponton a kormány oldalán áll?
– Vagy a kormány áll a mi oldalunkon.
– Melyik igazodik a másikhoz?
– Ebbe most nem mennék bele. Egyébként pedig tudom, hogy ebben a harcban milyen kevés szövetségesem van.
– Az érettségi kultusza ellen folytatott harcban?
– És sok másban. Érdemes lenne megnézni a napokban kiadott PISA-eredményeket.
– Amelyek szerint a magyar diákság problémamegoldó, együttműködési képességben a sereghajtók közé tartozik?
– Egyebek mellett. Úgy is mondják, hogy Magyarország leszakadó pályára állt. Ha megnézi, mit kifogásolok, kiderül, hogy én is ugyanezen az állásponton vagyok. Azt mondom, hogy a magyar iskolában mechanikusan magolnak, másodlagossá züllött a nyelvtanítás, a digitális technika oktatása. A PISA-jelentés ugyanazt mondja, amit én.
– De a PISA-jelentés nem javasolja, hogy szűkítsük a középiskolai oktatást, csökkentsük a gimnazisták számát, szórjuk ki a rossz tanulókat. Csak felállít egy diagnózist. Ön már orvosságot is javasol.
– Pontosan. Félig-meddig történészként mondom: amikor arról beszélek, hogy az Árpád-házi királyok családfáját fölösleges a diákkal magoltatni, a megoldáshoz közelítek. Tudnia kell, hogy a névsort pillanatok alatt kidobja a Wikipédia.
– Meg is születtek erről a döntések: a szakiskolákban leépítik a közismereti tárgyak oktatását.
– Készséggel elismerem, ebben a kormánnyal tettestársak voltunk. Gondolatom lényege egyszerű: ha valaki szakács akar lenni, annak a szakács szakmát kell megtanulni.
– Sőt, azt mondta, az egyetemek oly módon alkalmazkodjanak a tőke igényeihez, hogy Győrben legyen egy Audi-egyetem.
– Az már folyamatban van. Ha megnézi, a sikeres új egyetemek a korábbi műszaki főiskolákból nőnek ki. Viszont mondhatok néhány furcsa szakmát, amit a kamarának véleményeznie kell. Szeretném elérni, hogy a hozzájárulásunkra is szükség legyen. Mert létezik például olyan szak, hogy „terminológia”. Az micsoda? „Társadalmi viselkedéselemző.” „Európai lexikográfia.” Nem tartom magam ostoba embernek, de nehezen tudnám megmondani, mi a csudát jelentenek.
– Nincs olyan oktatási rendszer, amelyben ne találnánk hasonló extremitásokat. Ez még nem minősíti a rendszert. De mi a baj azzal, ha a gyerek tudja, ki volt Berzsenyi Dániel?
– Semmi. Mégsem mindegy, hogy milyen mélységben oktatunk valamit.
– Próbáljuk összeszedni az utóbbi évek „eredményeit”! Államosították vagy egyházi kézre juttatták a közoktatást, megnyirbálták az egyetemi autonómiát. A tankötelezettség felső határát tizenhat évre szorították le. Tizenötre akarták, de az még korainak bizonyult.
– Bocsásson meg, ez az én ötletem volt.
– Büszke rá?
– Ha az ember valamit meggyőződésből tesz, utólag mégis azt mondja, nem ért vele egyet, ott valami baj lehet.
– Az ön filozófiája erre: ha a gazdaság tartja fenn az oktatást, viszonzást is kell kapnia. Csakhogy szerintem nem a gazdaság tartja fenn a köz- és a felsőoktatást. Ne higgye, hogy a középkori egyetemeket szekérgyár-tulajdonosok alapították.
– Nem szeretném a vitába belekeverni a nagy cégeinket. Arról van szó, hogy él nálunk egy betokosodott, a világra, a modernitásra egyre kevésbé fogékony „szakértői kör”, amely 25-30 éve ugyanazt mantrázza.
– Ez az ön által kárhoztatott „oktatási lobbi”? Kikre gondol? Vekerdy Tamásra, Radó Péterre és a többiekre?
– Név nélkül mondjuk úgy, hogy egy olyan „szakértői kör”, amely tévedhetetlennek nyilvánította magát.
– De ön is beleszól mindenbe.
– Viszont nem tartom magam szakértőnek. A valóságot nézem. Abból indulok ki, hogy mi jó a gazdaságnak. Nézzük a dolog pedagógiai oldalát. Képzeljen el egy osztályt, amelybe jár egy háromszorosan bukott diák. Milyen rongáló hatással van a közösségre pusztán azért, mert nem engedi el őt az iskola?
– Közmunkába?
– Akár. A dolog felülről nyitott, két szakmát megszerezhet állami pénzen. A felsőoktatásban a helyzet ugyanez. Ha átlagosan hét évet tölt egy diák a felsőoktatásban, ott valami nem stimmel.
– A miniszterelnök szerint eljön még a nap, amikor kötelező lesz a középiskolai felvételi. A rendszer tudatosan távolítja a gyerekeket az érettségitől.
– Ez ebben a formában nem igaz. A kamara csak azt szeretné, hogy a középiskola előtt is felvételizzen a gyerek.
– Sorsdöntést hozzon tíz- vagy tizennégy évesen?
– Gimnáziumi felvételi ma is létezik, az úgynevezett elitgimnáziumok alkalmazzák. Másutt olyan gyönge osztályok indulnak, amelyekből nincs továbblépés. Ha 2,5-es átlaggal indítanak egy osztályt, azért teszik, hogy a város fenn tudja tartani a hírneves gimnáziumát. Ez pazarlás. Ha rögtön a szakmatanulással kezdenénk, többre jutnánk.
– A kötelező gimnáziumi felvételi abszurd gondolat. Mire alapozzák majd a gimnáziumi felvételi kritériumokat? Az általános iskolai bizonyítvány csupán azt igazolja, hogy a gyerek egy bizonyos ideig iskolába járt. Miből áll majd a gimnáziumi felvételi? Elbeszélgetnének a gyerekkel, hogy lássák, elég értelmes-e?
– Amikor én voltam diák, a felvételi két menetből állt: volt egy teszt és egy személyes felvételi beszélgetés. Ki lehet dolgozni.
– Alig akad Magyarországon hadra fogható munkás. Olyan kétségbeesett ötletek születnek, hogy Ukrajnából akarunk vendégmunkást becsalogatni.
– Az nehezen fog menni. Ha Ukrajnából valaki fölkerekedik, és utazik hatszáz kilométert, utazik ezerhatszázat is, meg sem áll Németországig.
– A magyar gazdaság krónikus munkaerőgondját miért nem lehet bevándorlással megoldani? Ön a praktikus megoldások embere.
– Fontos dolog a célszerűség, de ennél is fontosabb a társadalom biztonságérzete. Ha az ember kiutazik Bécsbe, és polgármester-választást lát, ahol két kerületben is törökül megy a kampány, beleborzong. Itt elkülöníteném elnöki véleményemet a magánemberétől: keresztény embernek tartom magamat.
– Ha a kormány társadalompolitikáját és az ön felfogását nézem, ezek a „beterelő hadműveletek” egyfajta kasztrendszer felé vezetnek. A mobilitási csatornák Magyarországon már korábban elzáródtak, de a NER olyan szakoktatásba zavarná be a szegényebbeket, amely romokban hever.
– Hogy egy társadalomban léteznek különbségek, arról nem mi tehetünk. Mióta világ a világ, így volt.
De egy normális kormánynak, amelyben van empátia, közösségi érzés, legalább törekednie kellene valamiféle kiegyenlítésre.
– Ebben a mérték számít. Két és fél éves koromban veszítettem el a szüleimet. Sok mindent végigéltem, mégis itt vagyok. Mindenki előtt azt a kaput kell kinyitni, amelyen be is tud majd lépni.
– Ezt hívják úgy, hogy szakoktatás?
– Ezt felzárkóztatásnak hívják. Egy kőművesből bármikor lehet jó építésztechnikus. Ha technikusként megfelel, lehet mérnök. A német autóipar vezetőinek nagy része, kevesen tudják, a szalag mellett kezdte. Az elmúlt öt évben százezer gyerek esett ki a középfokú oktatásból, tizenhatezer a gimnáziumokból, nyolcvannégyezer a szakképzésből.
– Mert a szakiskolák olyanok, amilyenek.
– Azzal egyet is értek, hogy az intézményrendszer állapotán javítani kell. De ez csak lépésről lépésre történhet. Ami huszonhét év alatt szétesett, nem lehet öt perc alatt rendbe hozni.
– Kamarai elnökként szerencséje van. Úgy hozta a sors, hogy 2000 óta minden kormánnyal remek viszonyban volt. Ma már ez úgy csapódik le, hogy Parragh a rendszer kiszolgálója, Orbán szekértolója.
– Működtek hivatali időmben szocialista kormányzatok is. Medgyessy Péter személyes barátom volt, a mai napig az. Más kérdés, hogy Orbán szerintem nagyon érti a gazdaság problémáit.
– Gyurcsánnyal persze keményebben bánt.
– Nem mindig. Az elején jóban voltunk. Ferivel ismerjük egymást, együtt voltunk egyetemisták, családilag is összejártunk, csak a vitáink lettek egyre idegesebbek. Egy idő után jeleztem neki, hogy a gazdaságpolitika, amit képvisel, hibás. 2006-ban aztán legyáváztam, mondván, nem alkalmas arra, hogy amit ígért, végre is hajtsa. 2008-ban a kamarai választás előtt azt mondta az elnökség tagjai előtt: akkor jöjjenek vissza hozzá, ha nem Parraghnak hívják majd az elnököt.
– Miért van az, hogy a véleménye mindig összecseng Orbán álláspontjával?
– Szerintem rengeteg vitánk van, csak a kommunikáció módjai különböznek. Gyakran találkozunk, sok mindent átbeszélünk, a végén pedig kialakul valamiféle közös álláspont is, ezt képviseljük. Nevezheti összecsengésnek is.
– Az új ötletek tesztelését általában ön kezdi.
– De Orbáné a politikai felelősség.
– Van, aki ezt a munkamegosztást főkutya-alkutya viszonyként értelmezi.
– Szerintem Orbánt az mozgatja, hogy a gazdasággal normális legyen a viszonya. Semmiképp sem mondanám Hankiss Elemér nyomán főkutya-alkutya viszonynak. Ez kettős kötés, részben partneri viszony. Abban az értelemben bizalmi kapcsolat, hogy nem szoktuk átverni azt, akit harminc éve ismerünk.