Őrült központosítás

- Nyilatkozta: ha az Összefogás-Kormányváltás nyer, az életpályamodellt megtartják, az új minősítési rendszert nem.

– Én a szakma, a pedagógusok véleményét tolmácsoltam.

– Jobboldali oktatási szakértő szerint ez inkább „kétségbeesett hecckampány” a pedagógusok szavazataiért.

– Szó sincs hecckampányról, annál ugyanis nagyobb a baj! Azt állítom: ma Magyarországon nincs oktatáspolitika. A hatalmi politikát tükrözi az oktatás is. Nem nyitunk, hanem bezárkózunk. A merev Nemzeti alaptanterv még azt is megmondja, melyik héten, melyik nap, melyik órában mit kell csinálni. Ez nem oktatási modell: ez hatalmi modell.

– Kétségtelen: április végéig kell 25 ezer tanárnak online összeállítani hetven-száz oldalas portfóliót saját munkájáról, hogy megkapja a magasabb besorolást, minősítést a magasabb fizetéshez. Azokat érinti ez, akik már régóta bizonyítottak – akár szakvizsgákkal, akár a pályán eltöltött évtizedekkel. De ez nem elég a mai hatalomnak. Állítólag ötezer szakértő olvassa majd át a tanárok anyagait. Az egész minősítési procedúra tízmilliárd forintba kerül. Van ennek bármiféle értelme?

– Őrült túlközpontosítás ez, a magyar közoktatás történetében soha nem látott centralizáció. Az adatok, az információk alapján a „központ” mindent lát, mindent ellenőriz. Ugyanaz, mint amikor egy budapesti minisztériumi irodából akarják megmondani, ki a jó iskolaigazgató Zalaegerszegen meg Mátészalkán.

– Amit már meg is tettek.

– A portfóliórendszer lényege: a központi bizottság – tudatosan használom ezt a kifejezést – minősíti majd tanárok ezreit papírok alapján. A minősítők neve nem nyilvános. Nem tudhatjuk, kik a pedagógusok bírái. Másfelől: az ellenzéknek nem elég csak kárhoztatni és kritizálni ezt a rendszert. Meg kell mondani, ebből mit lehet valóban megcsinálni. Például szükséges egy életpályamodell, hogy a pedagógus számára legyen motiváció – túl azon, hogy azért választotta ezt a pályát, mert érdemes diákokkal, gyermekekkel foglalkozni.

– Nemcsak a pályakezdő tanárok kerülnek az általános „egyes” kategóriába, hanem olyan pedagógusok is, akik már hosszú évek óta a pályán vannak, vagy éppen nyugdíj előtt. Ez megalázó.

– A hatalomnak éppen a megalázás a célja.

– Miért?

– Mert a hatalom „idomított” pedagógusokat akar. Rajtuk keresztül persze a gyerekeket igyekszik kontrollálni, hogy a tizenévesekben – akik az első impulzusokat kapják a társadalomban – tudatosítsák: csakis az van, amit a hatalom mond. Ezért vannak az egyentantervek, ezért az ideológiai sulykolás, ezért a szakellenőrzés, ezért az uniformizálás, hogy „egyenruhába” bújtatják a pedagógusokat és az egész oktatásügyet. Európában mindenütt, ahol az elmúlt fél évtizedben hozzányúltak az oktatásügyhöz, bővítették a tudáshoz való hozzáférés lehetőségét. Mi vagyunk az egyetlen ország Európában, ahol az ellenkezője történt: a kormány középszinten a tankötelezettséget csökkentette 18-ról 16 évre, felsőfokon pedig az egyetemhez való hozzáférés esélyét.

– És azt gondolja a hatalom, kedvére alázhatja a pedagógusokat, mert ők úgysem mernek lépni, hiszen már eléggé megfélemlítettek? Egyáltalán: miért olyan gyáva vagy halk ez a társadalom?

– Legyünk hangosabbak! Mondjuk el: létezik szakmailag és politikailag is másik lehetőség. Én szakpolitikusnak tartom magam, de mégiscsak országgyűlési képviselőként képviselek egy gondolatvilágot, a sajátomat, a pártomét és a demokratikus ellenzékét. Aki nem akar portfóliót írni, szavazzon a Kormányváltás-Összefogásra. Politikusként azt üzenem a pedagógusoknak: húzzák ki ezt az egy hónapot, számíthatnak ránk! Nemcsak kompenzáljuk veszteségeiket, hanem támogatjuk szakmai előmenetelüket. Különben a mostani választási kampányban egyetlenegy vitára – sem a kultúrával, sem az oktatásüggyel kapcsolatban – nem jött el a kormánypárt vagy a kormány képviselője. Noha meghívták őket.

– S mi lehet távolmaradásuk oka?

– Nem véletlen, hogy a köznevelésért felelős államtitkár asszonynak már az elmúlt két évben sem lehetett kérdéseket föltenni fórumokon: csak olyanokra volt hajlandó válaszolni, amelyeket előre írásban eljuttattak a kabinetjéhez. Szerintem ők félnek. Milyen egyszerű elrendelni valamit a miniszteri szobából, a párnázott ajtajú irodából, ahol azt érezhetik, ők a világ urai! A kép mindjárt változik, ha vitatkozó szakmai közegben kellene érvelniük. Az a leggyávább, aki mérlegkészítés idején nem meri vállalni saját véleményét.

– A Trefort Gyakorló Iskola legendás matematikatanára, Gerőcs László számolt be egy blogbejegyzésben, hogyan lett elege a portfóliózásból. Azt írta, szíve szerint megkérdezné Hoffmann Rózsát: „Kedves Rózsa! Nem szégyelli magát?”

– A tanár úr a hatalomnak üzent. Azért is kell áprilisban a változás, hogy őneki és kollégáinak ne kelljen aktuálpolitikával foglalkozniuk. Nekik a diákság az életük. Ők nem politikusok, ők tanárok akarnak lenni, Vörösmartyt vagy éppen Radnótit tanítani. Biztosíthatom őket, ha mi kormányra kerülünk, a tanároknak csupán egy dolguk lesz: tanítani. Nem lesz központi bizottság! Több bizalmat, több szakmai elismerést adunk a helyieknek. Az igazgató ismét igazgató lesz, s nem egyszerűen intézményvezető vagy „házmester”. Az igazgatónak kell a legjobban ismernie saját tantestületét: nálunk ő lesz a minőségbiztosítás centruma – jogokkal és nyilván felelősséggel is. Mert ő valóban meg tudja állapítani, szakmailag milyen munkát végez ez vagy az a pedagógus. Amúgy pedig a tankerületet életképes egységnek látom: még éppen átlátja a hozzá tartozó iskolákat.

– Csakhogy a mostani igazgatói kar már egészen más, mint a három-négy évvel ezelőtti. Vajon ők társak lesznek egy más szellemiségű minősítési rendszerben?

– Mi mindenkivel együtt akarunk dolgozni, aki szakmailag hajlandó velünk együttműködni.

– Akár új igazgatóról, akár régiről van szó?

– Igen. Persze ha valaki a szakmaiságot felcseréli a politikával, s azt gondolja, az iskolaigazgatás pártkatonai feladat, akkor bizonyára nem az iskolában van az ő jövője. Számunkra a szakmaiság az első.