Orbán is megkapta méltó helyét a tekintélyelvű populisták arcképcsarnokában

Valaminek a kísértete járja be Európát s talán az Egyesült Államokat is. Lehet, hogy a fasizmusé vagy lehet esetleg valami másé is, amely hozzá hasonló, s nevezhetjük populizmusnak vagy demagógiával vastagon átszőtt tekintélyelvű ultranacionalizmusnak. A holland humanista gondolkodó, Rob Riemen egy kötetben megjelent két esszéje Harc korunk ellen címmel amellett érvel, hogy fölösleges a jelzőkkel bajlódni, a fasizmus az fasizmus, és ha más néven emlegetjük, csak magunkat vezetjük félre. Ezzel szemben azt magyarázza a nácik elől a szüleivel együtt Prágából még időben elmenekülő, s közép-európai bevándorlóból amerikai külügyminiszterré váló Madeleine Albright (Fasizmus: egy figyelmeztetés), hogy a fasizmus még csupán lopakodik, éppen csak visszatérni készül, s most csak figyelmeztet a veszélyre, nem kímélve e tekintetben Donald Trump amerikai elnök fellépését sem. Valahol a két vélemény között helyezkedik el a New Yorkban tanító argentin társadalomtudós Federico Finchelsteiné (A fasizmustól a populizmusig a történelemben), aki szerint a második világháború rémtettei után senki sem meri magát igaz fasisztának kikiáltani, és ezért öltötte magára a fasizmus a populizmus köntösét.

Azt fejtegeti a Financial Times című lapban Mark Mazower, a Columbia Egyetem professzora, hogy Orbán Viktor választási győzelme csak növeli az érdeklődést a tekintélyelvű erős emberek térnyerésének okai iránt. S tegyük hozzá, az eurózóna első valódi populista kormánya formálódik Olaszországban, ahol az Öt Csillag Mozgalom és az északi Liga alakíthat koalíciót bő két hónappal a felfordulást hozó szavazási eredmények kihirdetése után. A kérdés persze az, hogy miért.

Nos, egyes bírálók szerint erre nem kapunk részletes és tökéletes választ. De lehet, hogy nincs is észszerű magyarázat. Az ember, véli Riemen, épp annyira észszerű, mint észszerűtlen lény, s a fasizmus a rosszabbik, frusztrált énünkre épít, kihasználja a bennünk rejtőző haragot, gyűlöletet, idegengyűlöletet, hatalomvágyat és félelmet. A tudatlanságból és az előítéletekből merít erőt, s ugyanakkor fel is erősíti azokat. A hiszékeny tömeget – aminek tagjait már megfosztották egyéniségétől, a tömegmédia nyomása alá helyezték – levágták az európai humanizmus és kultúra köldökzsinórjáról, s kizárólag az anyagi haszonszerzésben tették érdekeltté. Ez a tömeg hajlamos bedőlni az olyan vezérszólamoknak, hogy az ország ismét régi boldog fényében pompázhat. Mintha lehetséges volna visszatérni a sohasem létezett dicsőséges múltba.

A holland szerzőt Geert Wilders Szabadságpártjának előretörése ábrándította ki, s a 2010-ben a fasizmus visszatértéről írt esszéje nyitja említett kis kötetét. Az új szöveg viszont Thomas Mann Varázshegyének mintájára készült, a német írónak abból a vélekedéséből merít, amely szerint a fasizmus nem halt meg a második világháború lezárultával. S a német történészhez, Friedrich Meineckéhez hasonlóan Riemen is lényegében Goethe-körök létrehozását szorgalmazza, hogy az európaiak újra magukba szívják az európai kultúrát, Schillert, Heinét, Nietzschét, Tolsztojt. Vagyis az oktatásban reménykedik. Jegyezzük azért meg, hogy ez persze csak ott lehetséges kitörési pont, ahol a populizmus vagy fasizmus nem vert éppen újra máris mély gyökeret.

Kérdések hosszú sorát teszi fel Albright. Miért vették tűz alá a demokráciát, miért próbálják a hatalmi helyzetben lévők aláásni a bíróságokba, a választásokba, a médiába és a tudományba vetett közbizalmat, miért keletkezett hatalmas és veszélyes szakadék gazdag és szegény, városi és vidéki, magasan és alacsonyan képzett ember között, miért mondott le, remélhetően csak átmenetileg, globális vezető szerepéről az Egyesült Államok, s egyáltalán miért beszélünk újra fasizmusról? A nyolcvanévesen még a Georgetown Egyetemen oktató volt külügyminiszter szerint mindez jórészt Trump miatt történt, aki szerinte az ország első antidemokratikus elnöke. S aki persze nincs egyedül, hiszen ott van még Vlagyimir Putyin, Recep Tayyip Erdogan, Nicolás Maduro, Rodrigo Duterte, s igen, Orbán Viktor. Utóbbinak külön fejezetet szentel, akárcsak Benito Mussolininek, Adolf Hitlernek, Joszif Sztálinnak s a többi fentebb nevezettnek, emlékeztetvén az amerikai és európai olvasót, hogy a magyar miniszterelnök Soros-ösztöndíjjal indult, és onnan jutott el a Stop, Soros!-programig. Lényegében a rendszerváltástól annak tagadásáig jutott, az illiberális demokráciáig, amely Albright szerint annyit tesz, hogy elfogadja a többségi nézetet és figyelmen kívül hagyja a kisebbségét, ellenfeleit ellenségnek tekinti, s e tekintetben emlékeztet Mussolini nacionalista retorikájára. Hozzáteszi azonban, hogy Magyarországra Orbán nem húzta rá a fasizmus kényszerzubbonyát, de az ultranacionalizmus bő ingét igen.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Mert ki is a fasiszta? A tisztázás fontos, mert a politikai ellenfelek egymás lejáratására már elhasználták ezt a kifejezést. Albright szerint az, aki az egész nemzet nevében beszél, nem foglalkozik mások jogaival, s minden eszközt bevet céljai érdekében. A fasizálódás folyamatát többnyire nem elmeháborodott kalandorok indítják meg, az időszak nem szükségképpen jár együtt anyagi romlással, sőt az eltávolodás a demokratikus értékektől lassan megy végbe, sok kis apró lépés jön egymás után, s ezeket már az elején akadályozni kéne. Ha a kormány elhallgattat egy szerkesztőséget, már nem esik nehezére a második bezárása sem. Mindez persze nem megy gazdag támogatók nélkül, mutat rá a professzor asszony.

Azért is aggasztja Trump politikája és kommunikációja Albrightot, mert esetleges sikere nyomán még több követőre találhat. „A különbözőségek ellenére az a közös Putyinban, Erdoganban, Orbánban, Maduróban és Dutertében, hogy híveiket lebeszélik a demokratikus normák tiszteletéről – amiért egyébként évtizedeken át küzdöttek –, hatalmukat nem átmenetinek tekintik, politikai ellenfeleikkel nem működnek együtt, s csak saját bázisukhoz beszélnek” – írja. Az Egyesült Államokat azonban, amely az említett országokkal ellentétben valódi demokratikus hagyománnyal rendelkezik, megvédheti az immunrendszere, véli a könyv kapcsán a The New Yorkerben Robin Wright és a The Washington Postban Richard Cohen. De Albright diákjai az egyetemen ebben nem olyan biztosak. S az idézett Financial Timesban Mark Mazower is hasonlóan fogalmaz. A The New York Timesban pedig Damon Linker azt hangsúlyozza Riemen munkája nyomán és olykor persze erősen vitathatóan, hogy a második világháború, majd a hidegháború után kialakult nemzetközi rendet éri kihívás balról és jobbról, s a legnagyobb kihívás az egyre súlyosbodó társadalmi megosztottság, a jobboldali és orosz hamishír-közlés, amely egyfajta tekintélyelvű kleptokráciát hoz létre. Ez is borzalmas és antidemokratikus, de még nem fasizmus.

A könyvek és a vélemények továbbgondolásra késztetnek, de nem oszlatják el a sorok között megbúvó aggodalmat, hogy ha a bő két évszázados amerikai demokrácia alapjai is gyengülhetnek, akkor mi várható azokban az országokban, amelyek megtapasztalták a fasizmust, netán a kommunizmust, vagy mind a kettőt, s most ismét bedőlnek, mondjuk így, a populizmus csábításának.