Orbán feléli a jövőt

– Mintha az események a habonyi kotta szerint alakulnának.

– Legyen inkább Habony–Finkelstein. Főleg, ha végignézzük, hogyan lett a bevándorlás a magyar belpolitika topkérdése. Hiszen a folyamat januárban, a Charlie Hebdo elleni támadáskor indult, amikor Párizsban Orbán is a szolidaritási menetben vonult. Ám ő már akkor a bezárkózás mellett érvelt, és elkezdte összemosni a bevándorlást és a terrorizmust. Holott pontosan tudjuk, hogy a párizsi merénylők, de az Iszlám Állam más hívei is legtöbbször helyi állampolgárok. Az elmúlt hónapokban tudatosan gerjesztették a közhangulatot: meghirdették a nemzeti konzultációt, jött a plakátkampány, majd a kerítés.

– De mondhatja bárki, előrelátó a miniszterelnökünk, és igaza lett. Hiszen tényleg rekordszámú menekült jön, könnygázt kellett használni a debreceni táborban, terrortámadások történnek világszerte.

– Az Együtt sosem tagadta, hogy a migráció fontos problémája Európának. De számomra sokkal szimpatikusabb az olasz miniszterelnök hozzáállása, aki a Guardianben azt mondta, közös megoldás kell. Renzinek abban is igaza van, hogy az unió nemcsak fejlesztési források halmaza. Az Európa-történet azért tudott sikeres lenni, mert értékközösség áll mögötte. Orbán viszont kifizetőhelyként tekint az unióra. Nem értette meg, mit jelent az integráció. Az igazi nemzeti érdekérvényesítés az lenne, ha segítene erősíteni a közösséget, nem pedig gyengítené.

– Ha így is tekint Európára, megteheti, súlyos hátránya ebből még nem származott. Menekültügyben is igazat adtak neki, elérte, amit akart: kapunk pénzt, embereket, sátrat, külön elbírálást.

– Hiába éri el, hogy kivétel legyünk, ránk utalva mondták: most ne pedzegesse senki Schengen működését. Márpedig épp Orbán az, aki meglebegtette, hogy felmondjuk a dublini egyezményt. Aztán rájöttünk, mégsem. A magyar uniós politika a belpolitikai érdekek szolgálólányává változott. Minden brüsszeli lépésünk annak van alárendelve, hogy a kormányfő mit szeretne látni a hazai újságokban. Ez igen rövidlátó politika. Hiába tűnik úgy, hogy megvédte a magyar érdekeket, valójában árt azzal, hogy egy gyenge, atomizált Európáért dolgozik. Ez nem Magyarország érdeke. Nem lehetünk sikeresek, ha az unió szétesik vagy magországokra és a resztlire bomlik. Orbán lépése miatt Magyarországot nem kezelik megbízható szövetségesként. Aminek olyan konkrét következménye is lehet, hogy nem jövünk szóba uniós intézmények székhelyeként, fontos pozíciók betöltésénél. Nem vagyunk szívesen látott vendég ebben a közösségben, márpedig ezen kívül nincsenek szövetségeseink. Lehet keresgélni Keleten, csak éppen földrajzi, történelmi és politikai okokból értelmetlen.

– A hazai közvéleményt nem érdekli, ki hol keresgél. Abban az értelemben is bezárkózó ország vagyunk, hogy nem érdekel minket a külpolitika. Amiért nyilván felelős a mindenkori politikai elit. A baloldal például sosem tudta elmagyarázni, miért fontos nekünk Európa, azon túl, hogy majd lehet Bécsben cukrászdát nyitni.

– Abban a bizonyos nyolc évben túl sok mindent adottnak vettek a baloldali kormányok: magától értetődőnek tűnt, hogy mindenki Európához akar tartozni. Csakhogy emellett érvelni kell tudni. Az orbáni külpolitika már 2010-ben irányt váltott, csak Martonyi János révén akkor még sok mindent sikerült finomítani. A magyar baloldal viszont erről nem beszélt, mert úgy gondolta, a külpolitika nem érdekel senkit. Nem lehet általa szavazatokat szerezni, ezért nem is foglalkoztak vele. Mert amúgy ez munkás terület, hosszú évekbe telik nemzetközi kapcsolatrendszert kiépíteni. Ezért viszont súlyos árat fizettünk: 2014-re kiderült, Magyarország karanténba került Európában. Az ellenzék A kategóriás külügyi politikusi gárda nélkül a helyzetre nem tudott reagálni se külföldön, se idehaza. A háttérben nagyfokú gyávaság is áll: Orbán népszerű dolgokat mond, ez a belpolitikában bejön, nem éri meg konfrontálódni vele – gondolja az ellenzék nagy része. Csakhogy éppen tükröt kellene tartania: Orbán feléli a jövőt. Miközben a választók jelentős hányada igényelne egy nyugatos, a humanizmus, a szolidaritás mentén politizáló erőt.

– A klasszikus 5-8 százalék nem jelentős hányad.

– Egészen biztosan többen vannak az európai értékeket vallók. Köztük például azok a fiatalok, akik megcsömörlöttek a politikától vagy nem akarnak politikával foglalkozni, ám személyes élményeik alapján is fontosak nekik ezek az értékek. Az Együtt nem ad hoc jelleggel, hanem tudatosan képviseli ezt az értékrendet. Ez jól megmutatkozott például akkor, amikor az Iszlám Állam elleni fegyveres beavatkozáshoz küldött magyar csapatokról volt szó. Az MSZP-ben nem volt bátorság a döntés felvállalására. Mi igennel szavaztunk.

– Az ellenzék menekültkérdéshez való hozzáállása is felemás. Az Együtt beleállt a plakátok elleni fellépésbe, de megint a civilek azok, akik odamennek a pályaudvarokra, és szendvicset, teát osztanak a menekülteknek. Vagyis ők azok, akik tesznek.

– A menekültkérdésben tényleg úgy tűnik, hogy miközben az ellenzék beszél, a kormány cselekszik. Csakhogy az ő kezében vannak az eszközök.

– Ez önfelmentés.

– Az lenne, de mi továbbmentünk, aktivizmusra hívtuk a társadalmat a plakátokkal kapcsolatban, és a Kétfarkú Kutya Pártnak nem lenne most ellenkampánya, ha mi nem kezdjük el a plakáttépést.

– Ezt nem tudjuk.

– Én szeretném ezt remélni. Menekültkérdésben amit tudunk, megteszünk, de az elsődleges feladatunk a figyelemfelhívás: lehet másképp is. Amikor például a parlamentben arról szavaztak, hogy Szerbiát biztonságos országnak minősítsék-e, mi nemet nyomtunk, az MSZP viszont tartózkodott. A DK pedig bezáratná a debreceni tábort, persze utána megmagyarázták, miért. Az ellenzék még a szavak szintjén sem bátor. Emellett valóban fontos a civilek munkája, például a szegedieké, mert megmutatja: a magyaroknak helyén van a szívük.

– Nem szeretünk szembesülni ezzel, de ők a kisebbség. Minden kutatás azt mutatja, hogy a menekültekkel szembeni kormányzati fellépést a többség támogatja, nő az idegenellenesség.

– Mert a kormány erre hangolja az embereket. Egyszerűbb szítani az indulatokat, mint megoldást találni. Például a közvélemény nem veszi észre: ha mi abban vagyunk érdekeltek, hogy a menekültek ne jöjjenek ide, akkor nagy összegű fejlesztési pénzzel kellene segíteni a válságrégiókat. A Külügyminisztérium költségvetésében ez a fejezet idén 13,5 millió forint. Csakhogy nem lehet egyszerre szolidaritásért kiabálni, várni a segítséget, és cserébe nem adni semmit. Azt pedig nem árt végiggondolni, hogy bár Európa és mi is félünk a migrációtól, szükségünk is van rá: hiszen a társadalmak öregednek, és bizonyos szakmákat egyre inkább tipikusan migránsok végeznek Nyugat-Európában. Persze a hosszabb távú megoldásokhoz sokkal több higgadtságra lenne szükség.