Nyugdíjasokon nem szokás emberkísérletet végezni

Bajban vagyok a központ nevével. Válságmegelőző?

Arra számítunk, hogy a recesszió eddig nem érintett térségeket, iparágakat is elérhet. Például az a keleti határ mentén élő termelő, aki félkész mezőgazdasági árut gyárt és exportál Romániába, most úgy gondolja, a piaca rendben van. De indokolt kételkednünk abban, hogy ez egész évben így lesz.

Az exportpiacok szűkülése ellen nincs mit tenni.

Így van.

Akkor minek egy újabb döntéshozatali centrum?

A válságkezelésben vannak kulcstárcák. A pénzügy például a hiteleknél érvényesíti a kormánygaranciákat. A foglalkoztatási tárca is lényeges, hiszen a munkahelyek megőrzése a cél. A fejlesztést sem lehet kihagyni, mert többen nemcsak átvészelni akarják ezt az időszakot, hanem készülnek a válság utáni életre is. Most nem az ágazati érdekek érvényesítéséről van szó, közös munka, gyors lépések szükségesek. Kéthetente ülésezünk, vagy amikor a miniszterelnök összehív minket.

Rögvest megalakulásuk után be is jelentették: a kormány átvállalná az ötödik nap bérét azoknál a cégeknél, amelyek a válság miatt négynapos munkahét bevezetésére kényszerülnek. Az ötödik napon azonban képzés zajlana. A hadtest láthatóan gyors reagálású, de elég kiforrottak az ötleteik? Nem mindegy, hogy a pék a legújabb dagasztógéppel ismerkedik-e, vagy tapétázni tanul.

Bajban az ember katonaorvos módjára dönt. Ez néha fájdalmas, de így a beteg legalább életben marad. A bejelentésünk nem új. Célja a csökkentett munkaidő és az oktatás. Egy futó pályázat már tartalmazta ezt, csak most más forrást kapcsolunk be az uniótól. És arra ösztönözzük a gazdasági társaságokat, hogy leépítések helyett olyan stratégiákat dolgozzanak ki, amelyekkel megőrzik a munkahelyeket.

A multik nem ülnek le tárgyalni a kormánnyal.

Mert döntéseiket nem itt és nem a mi szempontjaink szerint hozzák. Amikor idehívtuk őket, akkor is globálisan gondolkodtak.

Kiszolgáltatottak vagyunk nekik. Õk a főfoglalkoztatók.

Nem ők, hanem a kis- és középvállalkozások. Szívesen látnám azonban azt a nemzetállamot, amely ellent tudott állni a multinacionális tőke csábításának. Elvben könnyű nemet mondani nekik, és nemzeti ipart, kereskedelmet, szolgáltatást emlegetni. Ám amikor egy harmincezres észak-dunántúli városka ötmilliárdnyi iparűzési adót kap, amiből fejlődik és virágzik – mindjárt máshogy látjuk, hogy kellenek-e multik.

Csakhogy eddig bármilyen kedvezménnyel, adórendszerrel próbálkoztunk, nem voltunk képesek úrrá lenni a foglalkoztatási gondokon.

Azt gondoltuk, megtettük a dolgunkat. Jó a tőkevonzó képességünk, a társaságok idetelepedtek, elég szétnézni az autópályák környékén.

Róna Péter szerint a gond az, hogy nincs olyan ipari, gazdasági tevékenységünk, amelynek különösebb nemzetközi értéke lenne.

Igaza van. Nem volt nemzeti irány, amit támogattunk. 1994 és 2000 között szülővárosomban, Nyíregyházán megkérdeztem, van-e más választásunk, mint vonzó körülményeket biztosítani a multiknak. Vannak-e tőkeerős magyar társaságok, amelyekre az élelmiszeriparban, a szolgáltatásban, a kereskedelemben számíthatunk? Nem voltak.

Ha a struktúra nem változik, minden mostani lépés csak tűzoltás.

Egyetértünk.

Mégis lépten-nyomon reformokról tanácskoznak.

Másfél éve közreműködtem az egészségügyi finanszírozás átalakításában. Akkor szemünkre vetették: miért nem beszéljük meg senkivel az elképzeléseinket? Most a Reformszövetségben és másutt is ezt tesszük – mire azt halljuk, szövegelés helyett miért nem csináljuk inkább. Sokfélék az elvárások. Nagyobb empátiával, több egyeztetéssel kell eljutni a reformokig, hogy legalább egy szeletét mindenki a magáénak érezze. Korábban ragyogóak voltunk a papíron való tervezésben, de elfelejtettük, hogy valamennyi szereplő ellenérdekelt a változásokban.

Az egészségügy javításában a beteg csak nem ellenérdekelt.

De ő nem tudta képviselni az érdekeit.

Önöknek kellett volna megtenniük.

A beteg azt mondta: nem akarok konfliktusba kerülni a háziorvosommal, mert a jövő héten bekopogok hozzá, hogy gyógyítson meg. Csak rohantunk előre a csatatéren, és nem futott utánunk senki. Keserves tapasztalat.

Megszerezték. De hogyan tovább? Bokros Lajos szerint minél jobban utálják őt, annál nehezebb megkerülni. Mennyire utálják a szocialisták Bokros Lajost?

Minden tiszteletem ellenére azt mondom: emberkísérleteket végezni nemhogy nem szokás, de bizonyos nemzetközi szerződések még tiltják is. Aki szerint vállalható, hogy minden nyugdíjas fizessen fix összegű egészségbiztosítási járulékot, az téved. Bokros Lajos is. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem 78 ezer forint az átlagnyugdíj, inkább a hatvanezerhez jár közelebb. Aki ebből akar még tízezret elvenni, az nem jár el helyesen. A Bokros-féle elképzelések racionális, összefüggő rendszert alkotnak, csakhogy embereken kell őket végrehajtani.

Mégis kiken?

Az átalakításnak van olyan szintje, amit nem engedhetünk meg magunknak. Lényeges különbség van Bokros tanár úr és azok között, akiknek ajánlja a gondolatait. Õ egyetemi profeszszor, a döntés felelősségét nem neki kell vállalnia.

Most. Korábban megtette.

Tisztelet érte. Nem vele, az elképzeléseivel van bajom. Annyi sérelemmel járnának, amennyi részemről vállalhatatlan.

Politikailag.

A válság a politikai kalkulációkat is felülírta mindenki fejében. Nagyobb a tét, mint 2009 májusa vagy 2010.

Ezért nem értem, miért nem mernek érdemi átalakításokba fogni.

Merünk. De nem akarunk egyszerre lépni a felsőoktatásban, a nyugdíjaknál, az egészségügyben, az önkormányzatokban. Ne lőjünk mindenre, mert akkor nem találunk el semmit. Fogjunk neki az adózás átalakításának, a munkába irányítás támogatásának. Nagy eredménynek tartanám, ha adóügyi változtatásokkal élénkülést tudnánk elérni.

Bokros Lajos szerint azért kell több reformot egyszerre elindítani, mert az frontális támadás a megszokott magatartásminták ellen.

Ha baj van, mindenki az államtól várja a segítséget. Amikor például egy ruhaipari cég nem magyar tulajdonosa kijelentette, hogy megszünteti a vállalkozást, a dolgozók – ahelyett, hogy a vezetéssel tárgyaltak volna – azt látták célszerűbbnek, ha tüntetnek a magyar kormány ellen. Szóval attól, hogy a rendszereken változtatunk, a gondolkodásmód egy ideig még ugyanaz marad.

Akár a szocialistáké.

Nem jellemző ránk a hűvös racionalitás, nem akarunk úgy belevágni a gazdaság ügyeibe, hogy közben nem vagyunk tekintettel az emberekre. Miért gondolja mindenki, hogy ez választási szempont? Inkább elvi és politikai kérdés. A szociáldemokrácia keresi a mértéket egyéni felelősség és állami törődés között.