Nem mérgezi, tartósítja magát

– Nem zavarja a füst? – kérdezi Újlaki Józsefné, Rózsi.
Külvárosi lakótelepi garzonban vagyunk, mindenen érezni a cigarettát, pedig a konnektorba dugott illatosító tízpercenként permetez, hasztalan. Rózsi sok mindent legyőzött, de a cigaretta maradt.

Erzsébeten született 1960-ban, ott, ahol apja és nagyapja is.

– Tősgyökeres pesti gyerek vagyok. Apám a gumiabroncs-készítő Atra gyárban volt mindenes: raktáros, anyagátvevő, rovancsoló. Édesanyám hároméves koromban meghalt, hogy miben, fogalmam sincs. Egyik rokon tüdőembóliát mondott, a másik szívinfarktust. Semmi emlékem nincs róla – mondja Rózsi.

Anyja családja elfordult tőle, Rózsi az apai nagymamájához került.

– Apám két hónappal a temetés után újranősült. Furcsa felállás volt, mert a nevelőanyám nem hozhatta a korábbi házasságából született két fiát, inkább nevelőotthonba adta őket. Én maradtam a nagymamánál, szerettem ott lenni, bár nagypapa ivott rendesen. Ha nagyon felöntött a garatra, a közeli játszótéren aludt, mert mama nem engedte be. Nyolcéves voltam, amikor a mama meghalt, na, az nagyon megviselt. Tél volt, elesett a lakásban, napokig feküdt, megfagyott. A temetésére elkértek az iskolából, de nem vittek el, bezártak a lakásba. A mai napig fáj.

Apjához került szobakonyhába. Apja piás volt, nevelőanyja nyomorék, jobb lába combközéptől hiányzott. Odahaza cipőtalpat készített, Rózsi iskola után vele „maszekolt” késő estig.

– Nemegyszer elaludtam a padon. Tíz voltam, amikor megszületett a húgom, én vigyáztam rá. És mindig vertek. Ha igazat mondtam, azért, ha hazudtam, akkor meg azért. Ütöttek, mint a lovat. Kaptam vasalózsinórral, nadrágszíjjal, orgonavesszővel.

Nem sokáig bírta.

– 1971-ben történt. Egy nap mindenki elment otthonról. Húgomat megfürdettem, megetettem, lefektettem, aztán kiugrottam az ablakon, megszöktem. Apám másik lánya intézetben volt, a látogatásokon feltűnt, milyen jól elvannak ott. Oda akartam menni. Négy szatyrommal felszálltam a buszra, de eltévedtem. Sírtam, ráadásul az egyik csomagom a buszon maradt a kincseimmel. Egy néni kérdezte, mi a baj. Mondtam, intézetbe akarok menni. Bekísért a rendőrségre. Kedvesek voltak, enni adtak, betakartak, elaludtam. Mikor felkeltem, azzal fogadtak a rendőrök, hogy meglett a szatyrom. Hazavittek. Apámat kioktatták, és aláírattak vele egy papírt, hogy nem bánt többet. Alig mentek el, olyan ruhát kaptam, hogy ötször belefértem.

Egy év múlva ismét megszökött. Iskola után bement a gyámügyre, hogy márpedig ő haza nem megy, intézetben akar élni. Bevitték egy gyermekotthonba, apja egy hónap múlva kereste először.

– Nem is akartam látni.

Tizenegy évesen szokott rá a cigarettára, „mindenki szívta, nehogy már kilógjak a sorból”.

– Nem tudnám letenni. Egy doboz fogy naponta, én töltöm erős Symphonia dohányból. Nem mérgezem, tartósítom magam.

De vissza a hetvenes évekbe. Fél év Pest után oroszlányi otthonba kerül.

– Hatan-nyolcan laktunk egy szobában, jól megvoltunk. Apám két évig felém sem nézett, aztán a ballagásomon megjelent. De nem miattam jött, hanem hogy elkérje az ajándékba kapott háromszáz forintomat. Nem adtam oda neki.

Pest következett ismét, a Szerb Antal Gimnázium. Az osztályban egyedül ő volt állami gondozott. Másodikban otthagyta a sulit azzal, hogy az érettségivel nem tud mit kezdeni, szakmát akar.

– Élnem kellett valamiből, ezért három tantárgyból direkt megbuktam. Így kerültem 1976-ban a 14. számú ipari szakmunkásképzőbe irodagép-műszerésznek. Mindenből ötössel végeztem, lett is munkám.

A Vidámparkban megismerkedett leendő első férjével.

– Az intézetis társaimmal mentünk ki, ő épp sorkatona volt. A szemben lévő padon ült a haverjaival, odaszólt, hogy gyertek ide, lányok. Azt válaszoltam: figyelj, öcsi, annyi nekünk oda, mint nektek ide. Odajöttek. Egy év múlva a felesége lettem.

Jött az első gyerek, majd a második.

– Boldogok voltunk. Egy darabig. Olyan állást kerestem, amivel, ha egyedül maradok is, el tudom tartani a gyerekeimet.

Így lett 1982-ben trolivezető. Három évvel később elvált, a két gyerek egy családi veszekedés után anyósához került.

Az albérletek után 1986-ban lakást kapott a tanácstól, „kicsi, harmincnégy négyzetméteres, de az enyém”, a lányai visszaköltöztek hozzá. 1988-ban újra férjhez ment, megszületett harmadik lánya.

– Úgy tűnt, végre minden elrendeződik. Aztán mégsem. 1991 egyik szombat délutánján a Nagy Lajos király útján az Örs vezér tere felé elnéztem a stoptáblát, és egy Trabantot betoltam a villamossínre, pozdorjává gyűrtem a böhöm nagy csuklós trolival. A sofőr szerencsére nem halt meg, de csúnyán megsérült. Pénzbírságra ítéltek, nem tudtam kifizetni, átváltották börtönbüntetésre. Hét hónapot ültem.

Gyerekei intézetbe kerültek, ő meg a mélykúti fogházba.

– Tizennyolcan voltunk egy zárkában. Nem volt rossz, szeretek közösségben lenni. Toronyőr voltam, doberdós. Az intézmény két sarkán lévő őrtoronyból kellett figyelni, nem akar-e valaki bemenni vagy kiszökni. Férfi smasszerek voltak, a derekamhoz szorítva kivittem egy-egy könyvet, folyton olvastam. Vörös és feketét, Szabó László-féle megtörtént bűnügyeket, Mág Bertalant, és csöpögős Júlia újságokat.

Amikor vége lett, az hitte, tényleg új élet kezdődik.

– A szabadulás napján azt mondtam, be kell rúgni, minden tisztességes ember ezt teszi. Lementem a kocsmába, aztán egyre gyakrabban jártam oda. Egyedül maradtam, nem volt feladatom. Egy alkalmi kapcsolatból megszületett a negyedik lányom. Sokat ittam, a kicsi nálam nem maradhatott, félévesen nevelőszülőkhöz került. Én pedig egy mámoros pillanatomban úgy elcseréltem a lakásomat, hogy egy forintot sem kaptam érte. A kocsmában cserelakást és pénzt ígért egy fickó, szerződést is írtunk, a végén még örülhettem, hogy a rezsihátralékomat kifizette.

Rózsi hajléktalan lett.

– Ha felvettek is egy munkahelyre, hamar elküldtek, hiszen folyton másnaposan mentem be. Voltam utcaseprő, rakodó, eladó, minden. Legyen pénz cigire meg piára, más nem érdekelt. Elkezdtem Fedél nélkült árulni, az nagyon ment. Főleg a II. kerületben, a Mechwart ligetbe vették sokan. A tél volt a legrosszabb. Este tizenegykor zárt a Kékfrankos, aztán átültem máshová egy fröccs mellé bóbiskolni, de hajnalban ki kellett menni a hidegbe. Reggel nyitott a Koccintó, ott melegedtem. Vécére a Kapás utcai rendelőbe jártam. Agresszív voltam, ha bementem is néha a szállóra, azonnal összetűzésbe kerültem valakivel, és akkor már pofán is vágtam. Velem volt a baj. Hallani a süket szöveget, hogy azért nem mennek be a hajléktalanok, mert meglopják őket. Pedig az utca törvénye sokkal kegyetlenebb, mint a szállóé. Odabent semmivel sem lopnak jobban, mint az ország bármely más pontján.

Két liter kannás bort volt a napi adagja. Volt, hogy négy.

– Olykor elaludtam, de ahogy felkeltem, rögtön a piát kerestem.
Négy évig tartott a delírium.

– Egyik nap minden elsötétedett. A következő kép az, hogy a Honvédkórházban kinyitom a szemem, mellettem az egyik hajléktalantársam, aki azt mondja, imádkoztunk érted.
Agyvérzése volt, három hétig tartott a kóma, senki nem hitte, hogy magához tér.

– Átvittek a neurológiára. Fölrácsoztak, kikötöttek, pelenkáztak, infúziót kaptam. Hallottam, ahogy két orvos beszélget fölöttem: Ezt meg minek hozták ide? Meghalni?
Mégis visszajött, rendbe jött.

– 2003-ban az addiktológián egy betegtársam ajánlott egy könyvet. Mellé kaptam a kiadó Szeretet című újságját, abban volt szó egy református gyülekezetről. Elmentem egy összejövetelükre, lelkipásztor volt az előadó, kedvesen hívott a Gyulai Pál utcába istentiszteletre. Mentem. A falra az volt kiírva: „Aki hozzám jön, semmiképp ki nem vetem.” Az első döbbenet az volt: még engem se? Engem se, akinek köze nincs a hithez, és meg sem érdemlem? Megszólalt az orgona, a lelkész lépdelt fel a szószékre, én pedig éreztem Jézus jelenlétét, tényleg. Ha hátrafordultam volna, biztosan meglátom. Attól a pillanattól biztos voltam benne: nem megyek máshová. Hisz ide jár Isten fia. Az életem megváltozott. Szállón laktam, nem akartam visszamenni, nagyon sírtam.

Hamarosan a Kiút Egyesülethez került önkéntes segítőnek. Utcás gondozóként dolgozott, csoportos terápiás beszélgetéseket tartott. Csakhogy az egyesület státusa forráshiány miatt megszűnt.

– Mondta egy ismerősöm, sose búsulj, az Úristen biztosan sokkal jobbat készít neked. És így is lett. Hívott az Üdvhadsereg, ráadásul addig biztattak, míg elmentem és leérettségiztem. Hú, mondom, nekem ez nagyon megy, tovább kell csinálni, és a szociális asszisztens képzést is elvégeztem. Aztán jött a Baptista Teológiai Akadémia, azon belül szociális munkás és lelki gondozó képzést is kaptam. Végül egy rehabilitációs női otthonba kerültem, majd egy nappali melegedőben dolgoztam.

Az élete végre tényleg egyenesbe került.

Legidősebb lánya harminchat éves, onnan van két unoka. A középső harmincöt, Hollandiában él, szintén két gyerekkel. A harmadik huszonnyolc, Németországba ment férjhez. A legkisebb húsz, ő Abonyban, nevelőszülőknél lakik.

– Sosem hagytam el egyiküket sem. Mindig látogattam, figyeltem rájuk. A Gyulai Pál utcai református gyülekezet lelkészének munkatársaként pedig a helyemre kerültem. Az Úristen tényleg jobbat készített nekem.