Nem leszek szatyor

– Úgy csinálok, mintha írnék – jön a poén a hátsó padból.

Háttal áll az osztálynak Kaposi Zsuzsa gyakorlati oktatásvezető, a negyedik táblát körmöli tele; lepattan róla a cikizés. Tizenegyedikes „csövesekhez”, azaz épületgépészeti csőhálózat- és berendezésszerelőkhöz ültünk be – magyarul: leendő vízszerelők órájába csöppentünk. Nagy az alapzaj, foghíjasak a padok. Az osztálynaplóban huszonhét név szerepel, most tizenhárman vannak bent. A srácok csevegnek, egyikük fülhallgatóról élvezi a zenét.á

– A sárgaréz alakítható ötvözet. Jól köthető, korrózióálló – próbálja túlkiabálni a tanárnő a diákokat. – De jó lenne, ha idefigyelnétek!

Amúgy képeznek itt járműfényezőt, karosszérialakatost, számítógép-szerelőt, motorkerékpár- és autószerelőt. A Barossba 368 gyerek jár, 51 főváros környéki településről, és 19 budapesti kerületből, a nyolcadik elvégzése után érkeznek ide, és akár tizenhat évesen is beiratkozhatnak.

Időutazás a csupa beton iskola: a bejáratnál rég elszáradt a cserepes növény, nagyméretű paradicsomkonzerv-doboz a szemetes a csikkeknek. A földszinti műhelyben satuval, vésővel dolgoznak a fiúk.

A „csövesek” mai órájának témája: a rézötvözetek és ezek „kötési eljárása”, a forrasztás.

– Na, hol használnak rezet?... Belőle készítik a víz- és fűtési hálózatokat, valamint a pálinkafőző tartályokat is.

Kezd respektje lenni a réznek. Még akkor is, ha ebben a szakmában nem cefréhez kell a nemes anyag.

– Ki az, aki már forrasztott gyakorlaton? Egy? Kettő? És a többi mit csinált? És ki hegesztett már?

Röpködnek a hegesztős poénok.

– Mi kell a réz forrasztásához?

– Cink!

– Nem. Cin – javít Kaposi tanárnő. És rendületlenül folytatja. – Most következne, hogy a rézötvözeteket hogyan lehet egyesíteni, és gépészeti kötést létrehozni rajtuk. Mondjunk egy oldható kötést. Itt van a széken, nézd meg!

– Nééézd meg! – visszhangozza a terem.

– Van szék, amelyiken szegecseléssel erősítik a fémvázhoz az ülőlapot... de ez épp egy csavart kötés.

– Ne fárasszá már – érkezik egy új beszólás.

Egy srác telefonál:

– Mindjárt, még öt perc van az órából.

Nagy röhögés. A tanárnő bírja a strapát.

– Hajszálcsövességről hallott már valaki?

– Én tudom, hogy mi az! – jelentkezik egy fiú.

– Na, mi? – csillan fel a tanerő tekintete.

– Megmondjam? Biztos?

Kialszik a fény.

– Nagyon vékony cső. Hajszálcső – kiabál be valaki más.

– A víz a kapillárisokon, hajszálcsöveken keresztül szívódik fel – magyaráz a tanárnő. – Nézzük meg, illetve nem is tudom, van-e értelme elkezdeni. Inkább a következő órán folytatjuk...

Kicsengetésre egy emberként ugrik föl az osztály, fél perc, és alig páran maradnak a teremben. Szóba elegyedünk. A réz helyett a tankötelezettségi korhatár leszállítása a téma.

– Aki lelép az iskolából, az megy a lecsóba, suhanc, gonosztevő, rabló lesz belőle. Nekem az egyik haverom abbahagyta nyolc osztálynál, most feketén száznyolcvanötezret keres egy zöldségesnél, jól él, de ő a kivétel – mondja Nagy Áron.

Áron elmúlt tizennyolc, pár napja került ide. Egy másik suliból „tanácsolták át”, ott sokat hiányzott. Lecsúszó barátairól mesél, az egyik „Olaszban” üzletel, a másik egész nap otthon számítógépezik, kábítószerezik, „nem fél semmitől”.

– Aki akar magával kezdeni valamit, az úgyis bejön órára – véli Áron. – Mégis egyre többen lopják a napot, a szülők meg úgyis eltartják a csomó újgazdag hülyegyereket. Egyik haverom reggelente azt mondja az anyjának, iskolába megy, és húz a plázába biliárdozni.

– Iskolarendőrség kéne – szól közbe egy másik diák, Gáspár Krisztián. – Akkor itt sem lenne drogozás.

– Hiszed – így Áron. – A másik helyen, ahonnan jöttem, keményen ment a füvezés, pedig tele volt az iskola kétajtós szekrény biztonsági őrökkel. Elbújt a gyerek a tömegben, megtekerte magának a cigijét, és elvolt. Senki nem foglalkozott vele. Ahogy mi se azokkal, akik nem járnak be. Mit foglalkozzunk egymással?

– Leviszik tizenöt évre a tankötelességet? Legalább spórol az állam háromévi családi pótlékot – nyitja szélesebbre a problémát Krisztián. – Lesz mit lenyúlniuk a politikusoknak.

A szünet fele letelt, a tanárnő lép hozzánk, kijavított dolgozatokat mutat.

– Végre csinált valaki valamit! Ez pont a tiéd – emeli fel Áron lapját.

A folytatás kevésbé lelkesítő.

– Sokan üresen adják be a feladatlapot. Diák és diák között akkora a különbség, hogy lehetetlen együtt oktatni őket. Sok gyerek azt sem tudja, mi a liter, a méter, a Celsius. Én meg értessem meg vele, miért fagy el a cső télen, és miért kell tágulási tartályt építeni – fakad ki a tanárnő. – Egyetértek a tizenöt éves korhatárral. Aki akar, tanuljon, ám akit nem érdekel a tananyag, akit nem érdekel a saját sorsa, az ne jöjjön ide. Olyan a tudásuk, mint az ementáli sajt: csupa lyuk. De náluk már akkorák a lyukak, hogy sajt sincs.

– Hozzászólhatok? – kérdi Áron.

Hozzá.

Egyetért a tanárnővel. Áron úgy tervezi, ha meglesz a szakmunkás-bizonyítványa, Kanadába vagy Németországba megy dolgozni.

– Magyarország lepukkant. Én meg nem leszek szatyor.

Hogy micsoda?

– Hát tróger, senkiházi.

Becsengetnek.

A folyosón lépkedünk. Kaposi tanárnő előrerohan a lépcsőhöz, két diákot üldöz.

– Gyertek csak vissza gyorsan!

Visszajönnek.

Kezdődik a következő óra.

– Jó reggelt a szép hölgyeknek – szól oda nekünk egy srác, ahogy siet be a terembe.

Váltunk vele pár szót. Ő Ricsi, tizenhét éves, tavaly másfél hónapra elköltözött a szüleitől, egy ismerősénél lakott, de sok „zűr” után úgy döntött, hazaköltözik, és visszatér a tanuláshoz.

– Ha nem így teszek, elszúrom az életemet. Korábban fényezőnek készültem, de kirúgtak, mert nem jártam be. Volt egy kis galibám, jött a balhés időszak, majdnem intézetbe kerültem. De összejöttem egy lánynyal, és feltettem a kérdést: ha tíz év múlva családom lesz, miből tartom el a gyerekeimet?
Most számítógép-szerelőnek tanul.

– Pedig szerettem nagyon a fényezést és a festéket. A szalagavatóra én dekoráltam az iskolát, a lenti folyosón pillangót graffitiztem a falra.

Ő is hoz egy új szempontot a beszélgetésbe:

– A szegény körülmények között élő családoknak már az is nagy segítség, ha a gyerekük bejár: havi harmincezer forint jár utána.

A törvény ugyanis kimondja: ösztöndíjra jogosultak a vállalkozókhoz kiközvetített ipari tanulók.

– Szeretek az üzemben lenni, nem olyan unalmas, mint idebent. Ráadásul kapok húszezer készpénzt és tízezerért kajajegyet. Megéri. Ja, és szakmám is lesz.

Egyik haverja viszont a kábítószert és a zenét választotta.

– A szülei folyton és durván veszekednek. Nincs közük egymáshoz, nem is köszönnek neki. Egy éve elege lett, keménydrogosok közé került. Őt már semmivel sem lehet visszahozni a suliba.