Nem féltek: Bajnai hírére megtelt a nyergesi terem

Száz-százötvenen üldögélnek a városka közösségi házában, nem messze a Duna parttól. A terecskén a szomorú Pro Pátria szoborral szemközt (rajta világháborús hősök ABC- rendbe szedett nevei) szerveződik a „spontán ellentüntetés.” Sajttáj készül éppen. Maga a rivális, Völner Pál úr, államtitkár, egykor sztárügyvéd Nyergesújfalun, személyesen teszi tiszteletét, hogy „leverje a helyi, Bajanaiánus” lázadást, Együttöt, PM-et DK-t és általában mindent.

Ez most a szabharc aktuális terepe. Nem döntő csatatér a terecske, nem egy Armageddon, de azért illik nyerni itt is. Minden négyzetcentiméter számít. A beélesített mikrofonnak, a hangosításnak, a narancsos logónak, a felvonuló tizenhét rendőrnek az a szerepe, hogy biztosítsa a városka nemzeti felügyeletét. Azt kell érzékeltetnie, hogy „nem, nem, soha”, másnak itt nem nő fű. Tudja meg a „Dékás Ágnes” (Vadai), aki a magyar családokat Brüsszel globális hálójába akarja dönteni, hogy ott vagyunk minden kilométerkőnél. Ha holmi pesti jöttmentek akarnának teret nyerni, Pál úr, a helyi erő (a fejlesztési minisztérium államtitkára) demonstrálja, eddig és ne tovább. Itt ő játszik hazai pályán.

Csöndesen süt a nap, az előtérben laza Gyurcsány-feeling, a könyvárus is Gyurcsány összest árul, viszik is, mint a cukrot, de a napokban megjelent Ferenczi Krisztina könyvet, a Narancsbőrt is sokan keresik.

– Azt akartuk bizonyítani sajtótájékoztatónkkal – hunyorog kinn a téren Völner úr, hogy „a jelzett személyek” (és befelé bök) Nyergesújfalu előtt nem hitelesek, a helyi problémáktól idegenek. Szervusz kérlek, köszi, hogy eljöttél...

Közben zajlik a pártzsúr, jönnek-mennek helyi nagyságok. Völner úr újra figyelmére méltat. Azt kellene indokolnia, mennyiben nem oké itt Vadai és mit vétett Nyergesújfalunak Bajnai. Töpreng, majd kivágja.
– Hát... Nem szavazta meg a rezsicsökkentéseket. Sem az egyest, sem a kettest, sem a hármast.

Bajnai más tészta, ő a tizenharmadik havi nyugdíjat vonta el. A tizenharmadikat, amit – ezt már Bajnai jegyzi meg odabenn – a Fidesz sem adott vissza.

– Miért nem tették? – kérdezi Bajnai.

Csönd, napsütés, autótülkölés, a Pro Patria, a névsor fölött szomorúan lehorgasztja fejét. Esztergom-kettes amúgy hektikus hely a kormánypártnak, itt erősen rezeg a léc. Ahogy Bajnai odabenn fogalmaz, még a villanyt is lekapcsolták, mert a város a helyi helytartó, Meggyes Tamás ellen szavazott. Ha nem lennének Szuzuki járatok, a közlekedés is összeomlott volna. De más baj is van. Ma már nem a szlovákiai magyarok járna át dolgozni a párkányi hídon (odaát ugyanis van munka), hanem fordítva. A szlovákok ugyanis csöndben emelkednek, „Szlovákia jobban teljesít”, míg Esztergom (és Magyarország) gazdasági depresszióba süllyed.

Bajnai most a DK-val kampányol – mint az előzetes sajtótájékoztatón mondja – mert a döntés sorsdöntés. Nem az a kérdés, nyer-e a bal vagy ismétel-e a jobb. Az sem közömbös. Az a tét, hogy merre halad Magyarország. Orbanisztán, egy keleti, posztszovjet, emírség felé, vagy oda tartozhatunk végre, ahova mindig akartunk, ahova ezer éve vágyunk, a nyugati demokráciákhoz.

--

A nyergesi terem Bajnai hírére megtelik. A fal mellett is áll a nép, a pótszékek elfogytak. Mindenki eljött, aki akart és mert. Mert ma már számít, hogy legyőzzük-e a félelem mételyét, mondják a helyiek. Taps, nőnapi csokrok a jelöltnek. A közönség vegyes. Az urat, aki előttünk ü, szilikózisos bányásznak néztem volna, akinek megvonták a rokkantságiját. De kiderül, hogy könyvtáros volt. De az is csak volt. Nincs már könyvtár. A fal mellett álló fekete kosztümös hölgy tanárnő, de el nem döntöm, néző-e vagy aktivista. Valószínűleg mind a kettő. Az akkurátus nyugdíjas bácsikák az első sorban jegyzetelnek. Nincs meghatóbb a lelkiismeretes választónál. Mert van ilyen. Aki felír, mérlegel, számol, összehasonlít. Nem dől be céda kampányjelszavaknak. A programra kíváncsi.

A programra, amely túlnő a zűrös katyvaszon, híreken, plakátokon és standolásokon. A programra, amely hazahozza a nagyfiút az unokával Németországból, hogy lehessen unokázni végre. A programra, ami a rendet vág a világ káoszában, az országban, a hazában, mely gyötrelmes ideggörcsben él.

A fő hangsúlyt maga az ex-miniszterelnök is a normális Magyarország jelszavára helyezi és ezzel tapsokat arat. Azzal kezdi: szerinte nem szokványos, hogy ilyen kellemes, napsütötte délutánon, mikor az ember a családdal múlatja az időt, politikai gyűlésekre járjunk. Valami mégis idehozott minket. A szónok az áprilisi szavazást ugyanis nem tekinti szokványos választásnak. Sorsdöntés előtt állunk, utat keresünk: Kelet vagy Nyugat felé indulunk-e. Felcsút legyen-e Magyarország virtuális főváros, vagy Budapest. Négy év után helyreáll-e Esztergomban és környékén az élet természetes rendje, vagy pangásba, káoszba süllyedünk.

– Orbán csapdát állított a magyar választónak – mondja Bajnai. – Ezernyi párt között választhatunk. De valójában két választás létezik. Vagy a kormányváltók listájára szavazunk, vagy az orbáni világra. Európai ország leszünk végre, vagy posztszovjet emírség. De a kormányzati regnálás földrajzi nevek mentén is leírható. Felcsútról szimbolikusan Paksra vezet az út. Persze, mint mindig, vannak maszek kiutak is.

Vadai Ágnes erről standolási élményét mondja el. A derék polgár ajánlóív gyűjtéskor azt mondta neki: az ívet még aláírom Ágnes, de szavazni sajnos nem tudok. Már Németországban leszek.

Bajnai szerint ezt kell elkerülni. Katasztrofális lenne, ha Magyarország a fiatal, életerős, újító szellemű emigránsok, négymillió kizsigerelt nyugdíjas, és kétszázezer közmunkás országa lenne.

Lassanként ránk esteledik. A közönség kitart. Bajnai akkurátus szónok, nem a látványos tapsokat hajkurássza, inkább előad, győzköd, magyaráz, kifejt és indokol. A bulváros kiszólásokat kerüli. A munkáról beszél, mert ha munka van, minden van: nyugdíj, jövőkép, vállalkozás, stabil árfolyam, kenyér, szabadság, alkotmány, belső béke. Nem kényszer szülte, fenyegető rend.

Bajnaiban a válság idején – a szörnyű 2009-es évben – ezt kedvelte a közönség. A „nyugis politikust”. A csöndes megoldó-embert, a racionális döntések aprólékos emberét, aki mérlegelt, kalkulált, számolt, csökkentette a veszteségeket, kerülte az örvényeket. Nem volt látványos mutatvány, „csak” hasznos. A fórom résztvevői még hálásak ezért, nem felejtették el Bajnait.

Zárásként a félelem kerül szóba. Hogy indokolt-e a rettegés. Hogy elcsalják-e, becsapják-e, megóvják-e, betartják-e? Leváltható-e ez az erőszakos, mindennél agresszívabb hatalom? Titok marad-e az, ami titok? Húszegynéhány év telt el viszonylagos szabadságban, és most újra szorongunk. Bajnai elismeri, hogy így van, de nyugtat is: a fülke magányában egyedül leszünk, mégsem magányosan.

Ez jó végszó, érzi a nép, szedelőzködni kezd. Néhányan körülveszik a szereplőket, köszönik, gratulálnak. Együtt lenni és beszélgetni jó. Jó hogy felszakadnak a gátak és a sebek. Hogy egy van közösség, ahol meg lehet vitatni a dolgokat. Versenyről, árfolyamról, Paksról, munkáról, magányról. A távol élő unokáról. Hogy lesz-e közös cselekvés beszédből, tervből, szóból – áprilisban dől el.