Nem félek

Nyergesújfalu

A szomorú Pro Pátria-szoborral szemközt szerveződik a „spontán” ellentüntetés. Mi mással is kezdődne a kormányváltók fóruma. Bohóc most nincs, a rivális, Völner Pál államtitkár teszi tiszteletét Nyergesújfalun, hogy leverje a helyi bajnaiánus lázadást, plusz „a” dékás Ágnest (Vadai.) Minden négyzetcentiméterért meg kell küzdeni, ez a fideszes filozófia. A felvonuló tizenhét rendőr csak besegít a városka nemzeti felügyeletébe.

Csöndesen süt a nap, az előtérben Feri-feeling, a könyvárus Gyurcsány-összest kínál, viszik is, mint a cukrot, de a napokban megjelent Narancsbőrt is keresik.

– Azt akartuk bizonyítani sajtótájékoztatónkkal – hunyorog Völner úr a napba –, hogy „a jelzett személyek” (befelé bök) Nyergesújfalu népe előtt nem hitelesek, a helyi problémáktól idegenek, szervusz, kérlek, köszi, hogy eljöttél...
Közben zajlik némi pártzsúr, jönnek-mennek az ismerősök. De vissza oda, mit is vétett Vadai.

– Nem szavazta meg a rezsicsökkentéseket. Sem az egyest, sem a kettest, sem a hármast.

Esztergom kettes (ide tartozik Nyergesújfalu is), rizikós a Fidesznek, rezeg a léc. Ahogy Bajnai fogalmaz, Esztergomban még a villanyt is lekapcsolták, mert a város a helytartó, Meggyes Tamás ellen szavazott. Ha nem lennének Suzuki-járatok, a közlekedés összeomlott volna a környéken. De más baj is van. Ma már nem a szlovákiai magyarok járnak át dolgozni a párkányi hídon, inkább fordítva. Bajnai a bemelegítő sajtótájékoztatón is elmondja: sorsdöntés lesz április hatodikán. Az a tét, merre halad Magyarország. Orbanisztán, a keleti, posztszovjet térség felé, vagy ahova ezer éve vágyunk és tartozunk, a Nyugathoz.

A terem megtelik. Mindenki eljött, aki akart. És mert. Mert ma már számít, legyőzzük-e a félelmet – állítják a helyiek. A közönség vegyes. Az urat, aki előttünk ül, szilikózisos bányásznak néztük volna, akitől megvonták a rokkantságiját, de kiderül, könyvtáros volt. A könyvtárban is sok a por, jó terep a sípoló tüdőnek. De könyvtár is csak volt. Az akkurátus nyugdíjasok szorgosan jegyzetelnek. Mert van ilyen. Aki mérlegel, összehasonlít. Nem dől be céda kampányjelszavaknak. A nagybetűs programra kíváncsi. Amely hazahozza a nagyfiút az unokával Németországból. Amelytől olcsóbb lesz az élelmiszer, túlélhető a műtéti várólista.

– Felcsút legyen Magyarország virtuális fővárosa, vagy Budapest? Felcsútról ugyanis szimbolikusan Paksra vezet az út. Orbán csapdát állít a választónak – mondja Bajnai. – Ezernyi pártra szavazhatunk, de valójában csak egy választás létezik: vagy a kormányváltók listája, vagy az orbáni világ.

Persze, mint mindig, vannak maszek kiutak. Vadai Ágnes standolási élményét mondja el. A derék polgár aláírásgyűjtéskor azt mondta neki: „Az ívet még aláírom, Ágnes, de szavazni nem tudok. Már Németországban leszek.”

Bajnai szerint ezt kell elkerülni. Katasztrofális lenne, ha Magyarország a fiatal, életerős, újító szellemű, ma külföldön alkotó emigránsok meg a négymillió kizsigerelt hazai nyugdíjas és kétszázezer közmunkás országa lenne.

Lassan ránk esteledik, de a közönség makacsul kitart. Bajnai nem az olcsó tapsokat hajkurássza, inkább magyaráz, kifejt, indokol. A munkáról beszél, mert ha az van, minden van: kenyér, nyugdíj, jövőkép. Zárásként a félelem kerül szóba. Hogy indokolt-e a rettegés? Hogy elcsalják-e, becsapják-e, megóvják-e? Húszegynéhány év telt el, és újra félünk. Bajnai elismeri, így van, de nyugtat: a fülke magányában egyedül leszünk, mégsem magányosan.

Várpalota

Direkt az eseményre nyomtatott „ellenzéki” Ludas Matyit olvasgat egy hatvanas férfi. Kérdezzük, mi szél hozta.

– Kormányváltást akarok. Olyan országban szeretnék élni, ahol az unokáim tisztességesen, becsülettel dolgozhatnak, és megvan mindenük. Ahogy a hatvanas években. És nem félek. Vállalom a nevemet is: Mátyus Mihály.

Az Együtt–PM, az MSZP és a DK közös várpalotai lakossági fórumán vagyunk, hamarosan a szocialista Kovács László és a PM-es Scheiring Gábor lesz a vendég.

– Tudom, hogy nemcsak Kovács, hanem a fiatal Scheiring is arra törekszik, hogy sikerüljön megdönteni a kormányt – folytatja Mátyus úr. – Engedni kell az ifjúságot, épp elegen mentek már el innen.

1948 óta él Várpalotán, először bányászként, majd „lerobbanása után” műszerészként építette a szocializmust.

– A bánya nélkül még a Péti Nitrogénművek és az Inotai Erőmű se lenne sehol. De az utóbbi években mindent elvettek tőlünk.
Körénk gyűlnek páran, bólogatnak. Zsolt nem mondja meg a vezetéknevét, „olyan helyen dolgozom, ahol nem néznék jó szemmel”.

– Ötvenkét éves vagyok, és megéltem, hogy a huszonkilenc éves fiam nem talált munkát, és külföldre ment. Úgy elkeseredett, hogy azt mondta, még az állampolgárságát is leadja, ha kint sikerül megragadnia. De könyörgök, én nem ezért dolgoztam! A fiam elvégzett három iskolát, kint meg újságkihordó. A barátnője két diplomával segédmunkás. Milyen ország az, ahol nem becsülik sem a tanulást, sem a munkát? Ilyen fórumokon mindig arról van szó, hogy szavazzunk ide vagy oda. A politikusok ki is mondják, mi nem jó, de aztán senki nem mer tenni semmit. Nem volt elszámoltatás sem. Nekik mindenféle vagyonuk lehet, de a kisemberről, a melósról bezzeg mindent tudnak.
Keszler Mihályné szerint kevés remény maradt.

– Nem halott városban szeretnénk élni. Mióta bezárt a bánya, nincs munka, mindenki Veszprémbe és Székesfehérvárra jár dolgozni. A Jobbik meg azzal kampányol, „Jó szerencsét, megnyitjuk a bányát!” Majd elájultam, mikor megláttam a plakátot. Ezt még a legbolondabb sem hiszi el. Igaz, legtöbben a bányánál dolgoztunk, mi is a férjemmel. Volt itt olyan élet, olyan pezsgés! Most meg csak a Fidesz emberei élnek jómódban, mint a dzsentrivilágban. A minap is ételt osztottak a szegényeknek, miközben bent báloztak az önkormányzatnál.

A pulpituson Kovács László Scheiring Gábort, az itteni közös jelöltet dicséri:
– Igazán remek választás. Nem szeretnék Kontrát Károly helyében lenni. Egyébként sem, de így meg különösen. Még ha kiállna is Gábor ellen egy vitára, ahhoz tudatmódosító cukorkát kellene szopogatnia. Mert ha józanul mérlegel, annyi esélye van, mint a felcsúti focicsapatnak a Barcelona ellen.
Van itt önbizalom.

Aztán hosszan beszél a „Fidesz fő bűneiről”: a korrupcióról, az elszegényedésről, a beruházók elriasztásáról, a fiatalok elvándorlásáról, az egészségügyből és kultúrából történt pénzkivonásról, a demokrácia lábbal tiprásáról, az ország nemzetközi tekintélyének szétrombolásáról.

Scheiring nagy sokára jut mikrofonhoz.

– A tudatmódosító cukorkáról jut eszembe: ha azt nem is, a párizsi kockát biztos ismerik. Van benne kávé, alkohol meg csoki. Azt kérném önöktől, vegyenek egy darab párizsi kockát, és vigyék be ide szembe, a boltba, adják le ott. Ha már a helyi Fidesz vezetője csak ott érhető el, mondják meg, Scheiring Gábor szeretettel küldi Kontrát Károlynak. Hátha ebből a kombóból bátorságot merít ahhoz, hogy kiálljon velem vitázni.

Aztán kérdez:
– Van itt olyan, aki nem érintett a háromezermilliárd forintos nyugdíjvagyon einstandolásában?
Egyetlen férfi emeli fel a kezét.

– Ön igazán szerencsés. És olyan, akit nem érintett a szolgálati nyugdíjak elvétele?
Senki nem jelentkezik.

– Akad, aki 130 forintnál kevesebbet fizet a gáz köbméteréért? Csak mert ennyi volt az ára a kormányváltás előtt. Olyan jól sikerült csökkenteni a rezsit, hogy azóta 137-138 körül van. A legnagyobb vesztesek a legalacsonyabb keresetűek. Kontrát Károly pedig asszisztált mindehhez, jó szolgaként nyomogatta a gombot, amikor kellett. Közben arra nem volt ideje, hogy bármilyen fejlesztésért felszólaljon a parlamentben. Remélem, nem futamodik meg a vita elől.

Pestszentlőrinc

A művház előtt még tart a gyülekező. Fórumokra, rezsiharcra általában a korosabb közönség kapható, de Kunhalmi Ágnesre tényleg sokan kíváncsiak. A nénik szerint „csinos, cserfes, talpraesett, ügyes asszonyka”, kispesti exvagányok kacsintgatnak, hogy „jó csaj, lássuk, mit tud”. Az egykori füstös kis moziban a karzat is megtelik, vagy hatszázan lehetünk. A hangulat jó, a moderátor azért tuningol, sötétítve, funkyzenére vonul be a politikusgárda. Az eredeti felvezető Katona Béla lett volna, de most éppen tüdőgyulladásból lábadozik otthon. Akad viszont helyettes. Na, ki? Hát Magyarország volt miniszterelnöke, Bajnai Gordon. Ez erősen stimulálja a helyi közeget.

Bajnai fő csapásiránya, miképp Nyergesújfalun, itt is a Paks–Ukrajna–Krím-vonal. Újdonságképp említi, hogy Orbán a nemzeti ünnepet sajátosan köszönti: harmadik hó tizenötödikén 315 forint lett az euró. Ismertebb Bajnai-poén, hogy a Fidesz tényleg bevezette a három csapást, csak épp az államadósságra mérte, mert az háromszor hárommilliárddal nőtt Bajnai távozása óta. Az exkormányfő újítása, hogy beszédeit a sorok között sétálva abszolválja, elvi okokból: „A normalitás ott kezdődik, hogy az ember le tudjon jönni a magasból.”

A fellépő szakgárda másik friss arca Budai Bernadett szóvivő, de a terem akkor élénkül fel igazán, amikor Mesterházy szól egy kihangosított telefonból – „Hajrá, Ági!” –, és arra kéri a helyieket, húzzanak be egy „óriási ikszet” a kormányváltó erők mellé.

Bármekkora libling itt Kunhalmi, hendikeppel indul, amit úgy hívnak: Simon-effektus. Viszont készült. Erős mondattal indít (kár, hogy csak az esemény második órájában szólalhat meg először): „Kunhalmi Ágnes vagyok, 31 éves, oktatáspolitikus, az MSZP elnökségi tagja, és még nem tudom, honnan az a 240 millió.” Ahogy mondja, nem is az érdekli. Nyomozza ki az ügyészség. Nekik nem az a dolguk, hogy piszkos ügyekkel foglalkozzanak. Az országot kell rendbe tenni, az oktatást, sóval hinteni be a KLIK helyét.

– Mióta kiderült, hogy én leszek a jelölt, kapaszkodnak belém az emberek, én meg kapaszkodom beléjük.

Járja a kerületet, piacol, kávézik, kisgyereket simogat, beszélget. Itt is érti a közönség nyelvét. Ígéri, fideszes ellenfelével, Kucsák Lászlóval ellentétben ő gyakran felbukkan majd a lőrinci utcákon, ha képviselő lesz. Simon ide, Simon oda, Lőrincen a baloldalnak áll a zászló, mint általában.