Ne add fel!

A sajókazai Sólyomtelepen romos, szürke házakkal jelez a kilátástalanság. Csak a telep szélén színesedik a kép, ott, ahol a porbuckás út kopott aszfalttá nemesedik. Itt áll a Dr. Ámbédkár Gimnázium takaros, égkék épülete. Az iskola kívül-belül szép. A rendezett udvaron focipálya, bent, a tágas aulában csengő helyett méretes gong figyelmeztet az órák elejére és végére, könyvespolcok, zongora és egy pingpongasztal is elfér a vidámra festett falak közt.

Sokan csak pingpongozni járnak ide, aztán látják, ez jó hely. És itt ragadnak tanulni. Az iskolaigazgató, Derdák Tibor ötlete volt ez.

Ő is itt él, Sajókazán, a falu egyik közösségi házában. Otthona alsó szintjén konyha, iroda és tantermek, felül szerény hálószobákban húzza meg magát az iskolai személyzet. Pedig Derdákot látszólag semmi sem predesztinálta erre. Mégis azt mondja: a rózsadombi, nyugatos gondolkodású, szociálisan érzékeny családi közegből szinte egyenes volt az út ide.

És az ELTE szociológia szakáról is: ide csak az egyetemen belülről lehetett bekerülni ekkoriban. Nem véletlenül. Az ellenzéki gondolkodás mentsvára volt a szak: a máshol nem fellelhető olvasmányokkal és gondolatokkal itt csillapodhatott a Derdákéhoz hasonló intellektuális éhség.

De ami ennél is meghatározóbb: egyik tanára salgótarjáni tanulmányutat szervezett. Gyárakat, munkástelepeket látogattak. Először látott akkor cigánytelepet is: helyenként már felfedte magát a valódi nyomor.

Szakdolgozatát a Református Iszákosmentő Misszióról írta.

– Csodát láttam – emlékszik az itt töltött időkre. – Jézus ereje tényleg gyógyított: ezek az emberek – egy hosszú, fájdalmas gyógyulási folyamat végén – nem terrorizálták többé a családjukat.

Amerikai mintára ő is megszervezte az anonim alkoholisták klubját. Ám az újabb lázadás már sok volt a rendszernek. Kirúgták munkahelyéről, az Alkohológiai Intézetből.
Nem sokat várt a válaszlépéssel. Levelet írt több megye tanácsának: cigány gyerekek speciális képzésére jelentkezett, falusi iskolába. A Baranya megyei Sellyén fogadták.

1987-ben, 26 évesen költözött oda. Éles volt a kontraszt a Rózsadomb után, a szolgálati lakásban nem volt folyóvíz, a faluban egyetlen kurblis telefon működött, mégis azt érezte: végre azt csinálhatja, amit szeret.

Még pár év kellett, amíg családja és barátai is őszintén el tudták fogadni a döntést. Egy állami ösztöndíj és az SZDSZ-es parlamenti képviselői hely – amelyre épp falusi tanítói munkája miatt jelölték – már egyértelmű visszajelzés volt mindenkinek, hogy Derdák megtalálta a helyét.

– Kérdeztem Pető Ivánt, hogy szerinte folytathatom-e a képviselőség mellett a munkám – mesél a rendszerváltás utáni első parlament megalakulásáról. – Pető nem tudta a választ. De más sem. Magamnak kellett megtapasztalnom, hogy ez így képtelenség, állandóan le kellett mondanom az óráimat.
Ismét éles váltás. Kitérő volt ugyan a politikusi pálya, de elengedhetetlenül fontos – vallja ma. A kapcsolatok és az így szerzett tudás okán.

Képviselőként került el Sümegre is, egy liberális fórumra, ahol találkozott a magyartanárként dolgozó Bogdán Jánossal. Bogdán és Derdák itt, Sümegen találta ki: roma fiataloknak alapítanának gimnáziumot. A 1994–95-ös tanévre – vagyis Derdák mandátuma végére – megnyitott Pécsett a Gandhi Gimnázium.

De a közös lelkesedés hamar elült. Állandósultak a viták Bogdánnal. Máshonnan jöttek ők ketten. Bogdán hatgyerekes, mélyszegénységben élő roma családból. Őt az irodalom szeretete emelte ki, és azt szerette volna, ha a hozzá hasonlóan tehetséges és szorgalmas fiataloknak szólna az iskola. Ha három-négy megye legjobbjai tanulnának náluk. Derdák viszont ellenezte az elitképzést.

– Persze ezt a fogalmat akkor még nem ismertük. Csak azt tudtam, éreztem, hogy nekem ez így nem jó. Csupán annyi volt a célom: a mélyszegénységben élő cigány gyerekek is kapjanak esélyt arra, hogy önálló keresetük legyen, és saját TB-kártyájuk.
Emellett valódi közösséget is álmodott a Gandhi falai közé, közös programokkal és főzésekkel. Elvégre – gondolta ő akkor – a rendszerváltással véget értek a zord panelhétköznapok, amikor is a nyolcórás hivatali munka élesen elvált az otthoni magánidőtől.

Pécsett nem kértek az idealizmusából, távoznia kellett. Társa, Bogdán néhány évvel később, harmincöt esztendősen meghalt autóbalesetben.

Néhány újabb kitérő után lassan körvonalazódott a kép. Derdák immár merte használni a szakzsargont. Nem akart elitképzést. Több kollégája is támogatta ebben. Ekkortájt döbbent rá arra is: a pécsi iskola névadása nem volt véletlen. A számára fontos alapok, a közösség, az alulról építkezés és a spiritualizmus – mind a buddhizmushoz vezet. Már gyerekként is vonzotta valamennyire a vallás: a lelki elmélyülés és a külsőségek, füstölők, gyertyák.

Nyolcadik éve már, hogy hazatért, hiszen Sajókazán végre megvalósult a régi elképzelés: a közösség, amely esélyt ad a mélyszegénységben élő fiataloknak. Például azoknak is, akik tizenhat évesnél idősebbek, de nincs meg a nyolc általánosuk. A helyi általános iskolákba nem veszik fel őket, sőt néhol örülnek, hogy elbocsáthatók lettek. Van, aki hatvan kilométert buszozik reggelente, hogy Sajókazán tanulhasson.

Az osztályok tudásszintje tehát igencsak eltér. A tinédzserek némelyikének az általános iskolai tananyag is nehéz, míg a „felsőbb” évfolyamok az érettségire készülnek.

– Természetesen nálunk sem minden rózsaszín. Előfordult, hogy ki kellett rúgnunk tanulót, mert fegyelmezhetetlen volt, és az is tény: az utolsó, érettségiző osztályokba csak az elsősök töredéke jut el.

Derdák az elmúlt években többször járt Indiában. A helyi közösség tagjainál lakik ilyenkor, és sokat tanul: közösségről és alulról építkezésről is. Utóbbi példája az iskolát működtető grémium is, amely kizárólag a Derdák iskolájában érettségizett diákokból áll. Ők alkalmazzák és választják minden alkalommal újra az igazgatót, illetve olykor évi két-háromszáz millió forintról is döntenek.

Egy másik volt diák az érettségi átlagát akarta javítani, ezért jött a gimnáziumba. Sikerrel járt, felvették a Budapesti Gazdasági Főiskolára. Ma visszajár matematikát korrepetálni. Tökéletesen működik a rendszer.

Az imateremben, színes puffokon ülünk, mellettünk kis szentélyen Buddha-szobor. Dobpergés a szomszédos teremben, megkezdődött az énekóra. Átmegyünk. Egy fiú szintetizátoron kíséri a dalt, osztálytársnője dobol hozzá és a lábával üti a ritmust. Két számmal nagyobb cipőt hord.

Műsorra próbálnak, amit a környező általános iskolákban adnak majd elő, a gimnázium népszerűsítésére.

– Get up, stand up! Don’t give up the fight – szólal meg váratlanul és nyer új értelmet Bob Marley dala a sajókazai osztályteremben.

– Most énekeljük el cigányosan – veti fel egyikük, és a többiek utánozzák a jellegzetes beszédmódot. Nevetnek.
És tényleg nem adják fel a harcot.

Az esélyért, amit a sajókazai Dr. Ámbédkár Gimnázium adhat nekik.