Nappali menedékhely

Irdatlan mennyiségű kenyérszelet tornyosul előttem, de szerencsére három nő is kenegeti őket, sőt később Sándor, a szakács is beszáll. Reggel hét óra. Pincehelyiség a Vörösmarty 17. alatt, egy sarokra a Király utcától. Alászállás egy vasajtón át a Golgota Keresztény Gyülekezet méretes konyhájába. Egy óra múlva jönnek a hajléktalanok reggelizni.

Addig száz szendviccsel kell végezni. De a margarin vizes, tehát nehéz bánni vele. Két felvágott- és két uborkaszelet az adag. Jön hozzá tea, tejföl, Mackó sajt, ami igazából nem mackó, de annak adja ki magát.

Én is önkéntes segítő vagyok a többiek között, bár pozíciómat egy riport megírásának önző szándéka erkölcsileg kissé lerontja. Viszont a nők igaziak. A korai harmincas Andi, aki a kilencvenes évek elején tért be a gyülekezetbe, azt mondja, ma Isten kenetével ébredt. Tehát nagyon jól van. Nála nem kérdés, miért van itt, de hogy nem sokáig, az biztos. Minden pénzét befizette egy ápolónői vizsgára, pedig az adóhivatal vagy hatvanezerért tolong nála, meg persze a kamatokért is. Az apja, akivel együtt élt, meghalt, és most valami illetéket követelnek rajta. A papír azonban mindennél fontosabb, hogy elmehessen külföldre. Volt már az IKEA-nál hetvenezerért, dolgozott egy kertészetnél meg valami cégnél kisegítőként. Nem találja magát sehol.

Marcsi ékszerész volt, a férje meghalt, és ő tönkrement. Ennyit mond csak. Fizetős munkája nincs. Ingyen dolgozik itt, ahogy Katalin is, akinek a karitatív munka az élete része, nem hajlandó lemondani róla. Volt már magasabban is ennél az alagsori szintnél, vezető beosztásokat töltött be, hatalma volt, de abból mindig hiányzott a hétköznapi és a hétköznapok alatt élő emberek közelsége. Szerény családból jön, most valamit visszaadhat a szegénysornak.

Háromnegyed nyolckor áhítat.

Sándor finom erőszakkal átterel minket a nagyterembe, ahol a szegények szoktak enni. A fal mellett, a pultnál, három lány és egy fiú. Ők a szociális munkások. Fegyelmezetten végigállják Sándor lehunyt szemmel elmondott fohászát, ami valójában egy szabad, néhol töredező, de nyilvánvalóan abban a pillanatban születő imádság, köszönet azért, hogy megint itt van egy új nap, és mi együtt vagyunk ebben a napban.

Nyolckor indul az üzem. Nejlon- és szövetszatyrok áradnak le a lépcsőn, hátizsákok, ritkán táskák, merthogy a hajléktalan mindig úton van, tehát mindig idegenben, az otthona annyi, amennyit cipelni képes. Tépett, rongyos ruha alig, de a szag, amit hoznak, lassan betölti a helyet. Csöndesek. Egymással sem beszélnek, csak a fiatalok között akad baráti társaság. Van egy középkorú pár is. Az ember rögtön leül, a nő fésülni kezdi a haját, becézi, a férfi meg átöleli, és ráhajol a mellére. Alakul a sor, hogy mindenki leadhassa az ételjegyét, amihez hajléktalanigazolvány kell, és igazolás félévesnél nem régibb tüdőszűrésről. Megdöbbenve látom, hogy egypáran csak teáért mennek, egyébként a szatyorból szedik elő a reggelit: zsemlét, felvágottat. A- boltból hozták. Van ilyen, erősíti meg a kávét hozó fiú, nekik a hely kell csak. A falatozó ember meghallja, felnéz, nekem zsíros ez a sajt, mondja, nem bírja a gyomrom.

Fel kell mennem a levegőre. Mellettem egy férfi is jön, ő már evett, csikket húz elő a zsebéből, egy vékony, hosszú női cigaretta maradványát. Hová, kérdem. Jár egyet, mondja. Aztán valahol megebédel. Addig ki kell húzni az időt. Elvált pár éve, a pénze elfogyott, most szállóra jár, de ritkán. Sok a bolha meg az ember.

Vissza a konyhába. Már kilenc lenne? Andi közben eltűnt. Sándorral beszélek. Különös ember, mintha az örök boldogság lenne rajta, mindig mosolyog, mesél, járkál, és folyamatosan dolgozik. Most a nőkkel éppen az ebédet készíti elő, sárgaborsó-főzeléket kolbászos rántottával. Geológustechnikus volt a Földtani Intézetben, de elbocsátották. Betért a gyülekezetbe, elvégzett egy szakácstanfolyamot, és azóta boldog. Itt tudta meg, mi a küldetése az életben. Főz. Főz itt az alagsorban, főz esküvőkön, főz a gyülekezeti összejöveteleken. Néha különös dolgok kerülnek a kezébe. Tintahal például, a Tesco küldte, lejárat előtt. Paellát csinált a hajléktalanoknak, csak nézték, ahogy a rizsből kiálltak a csápok.

Sok ember megfordul itt, ezen a konyhán. Közmunkások, munkanélküliek, akiket harminc napra ideküld a központ, különben nem kapnak segélyt. Golgotások külföldről. Egy angol fogorvosnő, aki levágta a hajléktalanok haját. De a többség önkéntes, mint Marcsi, Katalin és Andi. Nehezen mondanak erről bármit is. Azt az ember csak úgy képzeli, hogy valami patetikus elszántság lehet bennük. Szánalom, az igen. Talán megrendültség is, hogy az ő rosszul sikeredő életük alatt is van lefelé. Be nem vallott dolgok. Félelem. Amikor elmesélem, hogy egy elvált férfival találkoztam odakint, Marcsi rám néz. Nőket is gyakran kitúr a családjuk, mondja csöndesen. Persze a többség férfi. Megnézted te már igazán rendesen a lakásod tulajdoni papírjait? Érhetnek meglepetések.

Kapargatják a krumplit, rám szólnak, hogy vágjam fel a kolbászokat, és bólogatnak, csak úgy maguk elé. Sose lehet tudni, hogy öregen hol végzed. Sose tudhatod, hogy egyszer nem itt fogsz-e állongani a sorban.

Ez is egy rituálé itt. Az első perctől tegeznek. Mindegy, hány éves vagy, mindegy, hogy először látnak. Itt lent, ahol azért rohansz, nyüzsögsz, azért nézed az órát, azért nem hagyod a héjat a krumplin, hogy végül idegenek, általad soha nem látott, mérsékelten kedves, a másnaposság és a borosta miatt felismerhetetlen emberek jóllakjanak, szóval itt lent csak „te” vagy. Ez a helyed, és az a dolgod, hogy szolgálj. És persze igenis „te” vagy, egy ember a csapatból, barát, szövetséges néhány órára.

Megint megszökök. Már elmúlt tíz óra. Az ebédlő még mindig tele, a vendégek nem mozdulnak, valami tévésorozatot bámulnak. Egy idős nő az asztalon alszik, szürke haja elfedi az arcát. Az előtérben a szociális munkásokkal beszélnék, de az egyik lány nyíltan ellenszenvezik velem, a másik csak közli, hogy nincs mondanivalója. A harmadik lány, Eszter kedvesebb, de csak a fiú, László mond pár szót. Marketinges volt, keresett nettó négyszázezret, most a negyedét. De itt nincs stressz. Ez a szegénység és a nyugalom szigete. Kezdem megérteni őket. Nem sima újságíróundorról van szó. Ez nekik munka. Lehet benne több is persze, de nem muszáj. Legyél hasznos. Végezd el jól a dolgod, és menj haza. Nem kell hinned Istenben, nem kell beszélgetned a hajléktalanokkal, nem kell sírdogálnod a sorsukon. Légy profi, mint egy műtőssegéd.

Ülök egy idősebb emberrel, tíz éve vált el, egy gyereke van, egy hónapja jött el Szigetszentmiklósról. Egész éjjel közlekedő buszjáratokon alszik, a 148-ason vagy a 151-esen, jár velük körbe-karikába. Most elmegy, kinéz a Moszkvára, tesz egy kört a Keletinél, aztán vagy visszajön ide délre, vagy se. Utána már csak estig kell kitalálni valamit.

A világban, amelyhez az önkéntesek tartoznak, eszeveszetten rohan az idő, ám ha leülnek egy ilyen öregember mellé, mintha burokba kerülnének, ahol nem múlnak a percek. De nem telnek az órák se, a nap végtelen, minden nap az, egy hajléktalan számára nincs cél, nincs feladat, hacsak a jóllakás nem az. Élnek az álló időben, ahol sose kezdődik el semmi, és sosem ér véget semmi. De nem dobják el az életet mégse, ki érti, miért nem. Tán ők se tudják, nem várnak-e valamire mégis.

Sándor felteszi sülni a kolbászt.