Nagyon is nyugodt vagyok, mondom nagyon nyugtalanul

- Hamarosan szavaz a magyar Országgyűlés az új alkotmánytervezetről, amelynek a preambuluma rögzíti a nemzeti sajátosságokat. Valóban korszakalkotó változást jelent hazájának ez az alkotmánymódosítás?

– Az ember látja és hallja ezeket a dolgokat, majd megpróbálja levonni a következtetéseket a maga számára, ami Magyarországon nem igazán egyszerű, mert manapság olyan légkörben élünk, amelyben nincs bizalom. Senki nem bízik senkiben. És ha az ember senkiben sem bízik meg, akkor természetszerűen korlátozza önmagát. Ez a preambulum – főképpen stilisztikailag – egyszerűen nevetséges! Üres és dagályos.

- Ezzel az alkalmazott költészet területét érintjük?

– Nem szeretnék olyan lapban publikálni, amelyben ilyen szöveg megjelenne. De ezeknek az önmeghatározásoknak, mint amilyen az, „mi a magyar”, megvannak a maguk természetes indokai. Minden állam, amelynek problémája van az önmeghatározással, próbálja azt megkeresni. Azért ez nagyon magyar kérdés. Mindig állítottam, hogy hasonlónak semmi értelme sem lenne Franciaországban vagy Angliában.

- Önmagában lehetne legitim ez a kérdés?

– Ha valami probléma, akkor az probléma. Ennek megint van nyelvi vonatkozása. Mi egy politikailag korrekt helyzet utáni (post-Political-Correctness-status) állapotban vagyunk, Magyarország – és valamennyi kelet- és közép-európai állam – azonban megmaradt egy PC előtti nyelvi állapotban. Ennek az alkotmányelőszó-tervezetnek és általában a nyilvános beszédnek néhány mondata valóban durva, de talán mégsem annyira, mint amilyennek látszik. Nálunk senki sem érti, miért van ez a vacakolás – mondjuk – a sinti és a roma elnevezéssel, és miért nem mondunk „cigányt”, amikor egyrészt ők cigányok, másrészt maguk is cigánynak nevezik magukat. Vagy mi a baj a négerezéssel? Én látom, hogy néger, te látod, hogy néger, akkor a becsületes magyar erre azt mondja: néger. Nem gondolkodtunk el azon – társadalmilag –, hogy miért is jött létre a politikai korrektség.

- Milyen kihatásai vannak az önkorlátozásnak?

– Ez az a nyelvi közeg, amelyben létezik, olyan szöveg, mint amilyen a preambulum. A magyar fülek érzéketlenek az ilyen szövegekre. Nem tanultuk ezt meg, ami lehet, hogy hiba, de ez van. A preambulum – szerintem – védhetetlen, pontatlan, keveri a nemzetet az állammal. Nézőpontváltozást lehet megfigyelni: a fő jogok nem alanyi jogon járnak, hanem ehhez magának az alanynak még kell valamit teljesítenie. Nem tudom megítélni, hogy tudják-e, mennyire radikálisan nem időszerű ez az egész.

- Hogyan cseng az ön fülében a konzervatívok által használt nyelvezet?

– Amit hallok, az nem régies, hanem öreg és poros. Ennek semmi köze nincs a hagyományokhoz, csupán egy bohózat. Ebben a bohózatban talán még a kastélyaimat is visszakapom! Nem is értem: ezek az emberek negyven-ötven évesek – de még az ükapám sem beszélne így! „Egyedül állunk az európai zivatarosban, szemközt velünk a háládatlan Európa.” A szokásos áldozati mítosz és kesergés. Hogy beszélhetünk brüsszeli diktátumról, amikor mi vagyunk Brüsszel?

- Mindennek mik az okai?

– Minden, ami nálunk az elmúlt húsz évben történt, nagyon gyorsan, túlságosan is gyorsan ment végbe. Túl gyors a történelem. Nem élvezzük a demokráciát. Nem küzdöttünk meg a szabadságért, az egyszerűen az ölünkbe hullott. És aztán néhány év elteltével máris jött az EU, ami persze hatáskörökről való lemondást is jelent. Ez egyáltalán nem egyszerű. Rémes, ahogyan olykor Nyugaton a magyarországi politikai változásokról írnak. A valóságnak nem felel meg, ha azt mondják, hogy „Führer-állam”. Ami itt alakul, az egy nagyon autoriter képződmény, de ezek a hasonlatok egyszerűen hamisak. Stilisztikailag megítélve, sok dolog a Kádár-korszakból származik. Így az öncenzúra is, a hányinger maga. Eddig még semmi sem történt az új, szigorított médiatörvény alapján, de a lehetősége adott, hogy bármikor beavatkozzanak. Az mégiscsak abszurd, hogy húsz év után egy kormánytisztviselő azt mondhatja: senkinek nem kell félnie, aki tisztességesen ír! Senki ne nyugtasson engem a minisztériumból! Nagyon is nyugodt vagyok, mondom nagyon nyugtalanul.

- Nincs még elegendő tapasztalata Magyarországnak a cenzúráról és az öncenzúráról?

– Az öncenzúrának csak vesztesei vannak. Az öncenzúra nem egy nemes ellenfél, nem lovag, akit ha tehetséges meg becsületes vagy, ledöfhetsz, hanem szivárog a tarkód, a gerinced mellett beléd, mint a mocskos hólé. 1956 olyan volt, mint amikor a kutya lerázza magáról a vizet. Lerázta magáról a rendszert, de később már nem tudta az ember, hol ér véget a kutya, és hol kezdődik a víz. Néhány jelenség egyértelműen 1949-re emlékeztet: például az olyan kifejezések, mint hazaáruló, sőt, belső ellenség, külső ellenség. Ezt már egyszer hallottuk. Az említett jelenségek rendszert alkotnak, amelynek szellemét kártékonynak tartom. Ellenfél helyett ellenség, igazságosság helyett bosszú. Ahogyan azt valaki, aki nemrégen még az Orbán-kormány támogatója volt, megfogalmazta: demokratikus körülmények között egyre kevesebb szabadság! Az új alkotmány szelleme ebbe az irányba mutat. Az ismert mondatot kell mondanom, amelyet sokan sokszor kimondtak már a történelem folyamán: soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhetik. Persze aki ilyen mondatot mond, az maga is nevetséges.