Mi halunk meg a leghamarabb a régióban

A világ ma már mást gondol az egészségügyről, mint mi itt Magyarországon. A korszerűbb szemléletből fakadóan pedig más szempontok dominálnak, más indikátorokat tartanak fontosnak. Másfelé megy a világ, mint amerre mi mennénk, ha nem topognánk éppen egyhelyben. Ezt üzeni az EHCI jelentése Kincses Gyula kutató, egészségpolitikai szakértő, volt államtitkár számára. Kétségtelen, hogy a legfontosabb mutatók a halálozási indikátorok: a várható élettartam, az elkerülhető, megelőzhető halálozás. Mindebben ugyan igen rosszul állunk, de legalább nem nő a leszakadásunk. A magyar egészségügy irányítói azonban nem ismerték fel, hogy az előrelépést leginkább a betegbarát ellátórendszer szolgálja, mennyire fontos, hogy kiszolgáltatott és alázatos kérelmezők helyett tájékozott, jogtudatos fogyasztók keressék a gyógyulást az egészségügyi intézményekben. Mi állunk, a világ pedig előrehalad – Kincses szerint innen adódik a lemaradásunk.

A legolcsóbban javítható tényezők az egészségügyben éppen azok, amelyek a rendszer átláthatóságát, a betegek számára elérhető információ mennyiségét és minőségét erősítik. Így nyilatkozott a 168 Órának Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász, és ezt más aligha képviselheti nála hitelesebben, lévén 2008–2009-ben – amikor ő irányította a 2010-ben megszüntetett Egészségbiztosítási Felügyeletet – Magyarország még a lista középmezőnyében tanyázott. Kovácsy úgy gondolja, hogy a várólisták nyilvánossága, az egészségügyi dokumentáció hozzáférhetősége olyan tényező, amely hozzájárulhatna a magyar egészségügy hatékonyságának javításához.

Az EHCI-index egyik vitatott pontja az a külön rangsor, amely a költséghatékonyságot hivatott mutatni. Ebben Magyarország Románia és Bulgária előtt hátulról a harmadik lett, míg Macedónia került az első helyre. A svéd kutatók értelmezésében a költséghatékonyság nem az, mint amit mi hagyományosan gondolunk erről – mondta lapunknak Kincses Gyula. Ők a GDP és az indexben elért pontszám hányadosával próbálják ezt jellemezni, tehát arra kíváncsiak, hogy egységnyi költésért mennyi eredményt: egészséget és elégedettséget vesz egy-egy ország, ennek kulcsa szerintük a megfelelő információs rendszer. Ezt a felfogást többen vitatják, az azonban tény, hogy mi sajnos a saját értelmezésünk szerint sem állunk nagyon jól költséghatékonyságban: miközben töb­­bet költünk egészségügyre a régiós átlagnál, hamarabb halunk meg, mint a térség többi országának polgárai.

Az index ijesztő képet mutat a hazai egészségügy állapotáról, lemaradásukról. Így fogalmazott lapunknak Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász, az Egészségügyi Menedzserképző Központ igazgatóhelyettese. Az elemzésből jól látszik, hogy nagyon rosszak a szolgáltatások elérhetőségére vonatkozó adatok. Nemzetközi elvárás, hogy azok a betegek, akik gyors ellátásra szorulnak, jelentkezésük után hét napon belül CT-vizsgálathoz és a diagnózis felállítása után – különösen a daganatos betegek – 21 napon belül terápiához jussanak. Magyarországon ettől messze vagyunk. Nagyon rosszak az elkerülhető halálozásra vonatkozó adataink is: nemcsak a rákbetegek, de a szív- és érrendszeri gondokkal küzdők vagy a krónikus obstruktív légúti betegségben szenvedők is hamarabb halnak meg, mint más országokban.

Az ellátási folyamatok megszervezése elégtelen, azok nem épülnek egymásra, a technikai eszközök kihasználtsága alacsony – mondja az egészségügyi közgazdász. Úgy véli, ezeket a hiányosságokat csak szisztematikus munkával lehetne felszámolni, ám az a folyamat, amit a kormány a háttérintézmények, az OEP és az ÁNTSZ felszámolásával elindított, várhatóan tovább rontja a rendszer hatékonyságát. Sinkó Eszter úgy látja: a minisztériumban nem dolgoznak elegen, a szakmai műhelyek nem működnek, számos funkció ellátatlan marad. Ezt is tükrözi az EHCI-jelentés.

A svéd kutatók tanulmánya rámutat, hogy a magyar egészségügy több olyan ponton is elégtelen minősítést kapott, ahol jelentős beruházások nélkül is előre lehetne lépni: a laikus ilyennek láthatja például a kórházi fertőzések magas számát. Az egészségügy azonban a bonyolult összefüggések világa – figyelmeztet Kincses Gyula. Tény, hogy a higiénés kultúra javításával – amihez persze nem elég néhány utasítást kiadni – némi javulást el lehetne érni. A súlyos következményekkel járó kórházi járványok oka azonban az, hogy a kórokozók a szabados antibiotikum-használat miatt már nem reagálnak a gyógyszereinkre. A fertőzések ellen tehát a jelenleginél sokkal korrektebb, szabályozottabb antibiotikum-használattal lehetne fellépni. Ennek része kellene hogy legyen a felvilágosítás. Jellemző módon azonban hazai kutatás helyett éppen az EHCI-jelentés mutat rá arra, a magyar lakosság nagyobbik fele nem tudja, hogy a vírusok ellen az antibiotikumok hatástalanok. Kár tehát addig kuncsorogni a családi orvosnál, amíg felírja az antibiotikumot – ez később akár életveszélybe is sodorhatja azt, aki feleslegesen használja.

Az egész egészségügyi rendszer működését befolyásolja több olyan tényező, amelynek valódi jelentőségét itthon még nem ismertük fel. Ilyen például a szolgáltatók minősítése. Kincses arra emlékeztet, hogy a magyarok egyre nagyobb számban, saját választásuk alapján magánintézményekben keresik a gyógyulást. Ezekről azonban valójában semmit sem tudunk, nincs olyan nyilvános adatbázis, amely megmutatná, hogy azok megfelelően végzik-e a munkájukat.

Mindeközben egyre gyakrabban merül fel annak igénye, hogy a szolgáltatásokhoz rendelt állami finanszírozásnak legalább egy részét kapják meg a magánintézmények is. Sinkó Eszter ezzel kapcsolatban arra az egészségügyi közgazdasági tételre figyelmeztet, hogy a kínálat befolyásolja a keresletet, tehát ahol több a szolgáltató, ott több beavatkozást végeznek el. Megfelelő jelzőrendszer hiányában viszont még csak azt sem lehet tudni, hogy a magánegészségügy beavatkozásainak egy része nem felesleges-e, nem csak a profitot hajhászva végzik-e el azokat. Kovácsy Zsombor bizonyos feltételek mellett akár kedvezőnek is tartaná a szek­­torsemleges finanszírozást: ez angol mintára szerinte hasznos versenyt kényszeríthetne ki szolgáltatói oldalon. Csakhogy azoknak a „bizonyos feltételeknek” a magyar egészségügy ma aligha képes megfelelni: az ellenőrzés jelenlegi rendszere az egészségügyi szakjogász szerint felkészületlen a mainál lényegesen több szolgáltató hatékony ellenőrzésére, ráadásul fenyeget az amúgy is szűkös források további felaprózódásának veszélye is.