A világszínvonaltól a középszerig – I. rész: A magyar agrárium diadala
Megkockáztatom, hogy az 1980-as évek közepén a magyar mezőgazdaság sok tekintetben az első helyen állt a világon.
A nagy találmány az úgynevezett termelési rendszer volt: egy komplex szolgáltató-ellátó és fejlesztő szervezet. Miközben a termelési rendszerek ötvenféle szolgáltatást egyesítettek, agronómiai, műszaki és közgazdasági-pénzügyi területen is segítséget nyújtottak a partnergazdaságoknak, egy-egy helyen egy hektárra vetítve 30 forintért. Akik ellenezték a termelési rendszerek létét, főleg azzal támadták, hogy kizsákmányolják az üzemeket. A pártállami oligarchák egy csoportjának ugyanis nagyon nem tetszett a termelési rendszerek piaci versenye a partnergazdaságokért, szerették volna ezeket integrálni és bürokratikus irányítás alá vonni. Ha ez a nézet győzött volna, az lett volna a termelési rendszerek halála!
Hatvanhárom ilyen szervezet volt az országban, ezek összegyűjtötték a világ legjobb technikai eszközeit, technológiáit, állat- és növényfajtáit, hibridjeit, mind kipróbálták, majd bevezették a partnergazdaságokban. A termelési rendszerek által kidolgozott pénzügyi konstrukciók révén a legágrólszakadtabb téeszek Szabolcsban, Hajdú-Biharban így hozzájutottak a világ legkorszerűbb technikájához, technológiájához, a John Deere traktorhoz, a Claas Dominator kombájnhoz, a Pioneer kukoricahibridekhez. Az előző öt év átlagához viszonyított többlettermésből kellett visszafizetni a hitelt. A technológiai robbanás következtében a termésátlagok egyik évről a másikra akár megháromszorozódtak (!), még a legszegényebb üzemek is ki tudták fizetni a hitelt a drága gépek után. Az egész világ csodálta a magyar mezőgazdaságot.
1979-ben a magyar búzatermés 19 százalékkal meghaladta az EGK (az EU elődje) átlagát, a kukoricával – az egymillió hektárnál nagyobb területen termelők között – az USA mögött a másodikak voltunk a világon, a napraforgóterméssel pedig szintén másodikak Franciaország mögött. Az 1-1,1 millió tonna almaterméssel is az elsők voltunk a világon, exportáltunk, 1998 óta viszont ebben is nettó importőrök vagyunk. Nálunk volt Európa legnagyobb tiszta vérű Holstein-fríz (fekete-tarka) tehénállománya, márpedig ez a világ legjobb tejelő fajtája, ennek következtében az egy állatra jutó tejtermelés nálunk 1000 literrel magasabb lett, mint Franciaországban, Svájcban vagy Ausztriában. Akkor Magyarországon 1,9 millió szarvasmarhát számoltak össze, ma 700 ezer van. Wassily Leontieff Nobel-díjas amerikai közgazdász adatai szerint nálunk 19 tehén jutott egy tehenészre, Franciaországban csak 14-15. És még ott volt a mintegy nyolcszoros bérkülönbség! Erre alapozva írta le 1984-ben Leontieff, hogy „a magyar mezőgazdaságban már az élőmunka hatékonysága is nagyobb, mint a franciákéban”.
A nyolcvanas évek közepén csaknem tízmillió sertés hízott nálunk, a világ legjobb fajtái, és csak Dánia előzött meg az egy főre jutó sertéshústermelésben és -exportban. Ma 2,7 millió sertés van, holott 5,5 millió kellene a belföldi ellátáshoz, tehát nettó importőrök lettünk.
Nagy találmány volt a helytelenül háztájinak nevezett árutermelő családi vállalkozás, amelyeket integráltak a nagyüzembe. A sertésállomány 56 százaléka hízott a háztáji portákon, biztonságos volt a termékpálya a napos malactól a késztermékig. Az akkori tizenkét korszerű húskombinát közül ma már egyik sem működik. A szekszárdi húskombinát többször cserélt gazdát az elmúlt években, ma is üresen konganak az épületei, szó szerint a kutya se jár arra.
Talán az egyetlen sikeres kivétel Európa legnagyobb és legkorszerűbb, 1980-ra Martfűn felépült növényolajgyára. Ez ma az amerikai Bunge Limited cég tulajdona, ami annyit jelent: monopol helyzetben van, ellenőrizheti a teljes magyar termelést. Öt-hatszázezer hektár termőterületről szerzik be az alapanyagot. A rendszerváltás után, a privatizáció során nem kellett volna inkább ezt a korszerű feldolgozókapacitást egy tollvonással átadni az alapanyag-termelő magyar gazdaságoknak? Ami jó a dologban, hogy ez a cég legalább működteti és fejleszti azt, amit megszerzett, nem úgy, mint a hazai húskombinátok és a cukoripari üzemek külföldi tulajdonosai.
A nyolcvanas években a kormányzat úgy gondolta: szépek már a termelési mutatók, de milyen költségekkel termelünk? 1980-ban jelent meg az első cikkem a Magyar Mezőgazdaságban e kérdésről, akkoriban az országban elsőként én végeztem el a nemzetközi összehasonlító vizsgálatokat, és az eredmények engem is megleptek. Az amerikai és a magyar kukoricatermelés hatékonysági mutatóit vetettem össze, kiderült, hogy a gépi technika, a genetikai alap, a technológia ugyanaz. A Pioneer cég, a világ legnagyobb kukoricanemesítője és vetőmag-előállítója Magyarországon termeltette meg egész Nyugat-Európa számára a vetőmagot. Ne felejtsük el, hogy a szaporítóanyag-előállítás mindenkor az agrárium extraprofitot hozó high-techje. (Fiatalon a kukorica címerezésébe még én is beszálltam, mert jól fizettek érte.) A nyolcvanas években Magyarország lett a világ legnagyobb kukoricavetőmag- előállítója és -exportőre!
Akkoriban az USA-ban mintegy 200 hektár volt a farmok átlagterülete, Nyugat-Európában ez 15-70 hektár között szóródott. Nyugat-Németországban 15, Nagy-Britanniában csaknem 70 hektár volt a gazdaságok átlagos mérete, míg nálunk az 1261 termelőszövetkezet átlagosan 4400 hektáron, a 126 állami gazdaság átlagosan 7100 hektárnyi területen gazdálkodott.
Ez lehetővé tette nálunk az ágazati társítást: egy-egy tsz, állami gazdaság komplex, sokoldalú, sok lábon álló üzem volt, kiegészülve mindez a belső vertikumokkal. A gépeket például mindenféle növényi kultúrában lehetett használni, ugyanaz a kombájn aratta le az árpát, a búzát, a kukoricát, a szóját, a napraforgót, csak egy megfelelő adaptert kellett mindig fölszerelni. A traktornak, ekének meg mindegy, hogy milyen növény alá szánt.
Egy-egy üzemben hat-tízféle növényt termesztettek, két-három állatfajt tenyésztettek, azon belül különböző hasznosítási irányokkal foglalkoztak. És nagyon fontos: nem hivatalosan, de a mezőgazdasági nagyüzemeknek afféle erkölcsi kötelességük volt mindenkinek, minden felnőttnek munkát, megélhetést adni a környéken. A vidéki felnőtt cigány férfiaknak csaknem száz százalékának volt munkakönyve, munkahelye, biztos megélhetése. E téren jobb volt a helyzet, mint a városokban! A foglalkoztatási funkció miatt létesültek a szövetkezeti melléküzemágak. Nem kiegészítő jelleggel, a nyolcvanas évek végén már az árbevételük több mint fele nem mezőgazdasági tevékenységből származott. És ott volt még a nagyüzemek nonprofit funkciója: a szövetkezet, az állami gazdaság támogatta a megyei másodosztályú focicsapatot, a művelődési házak ilyen-olyan szakköreit, gondoskodott a nyugdíjasairól, rendszeresen üdülni, kirándulni vitte őket.
Ez a foglalkoztatási és nonprofit funkció a nagyüzemek szétverésekor egyik napról a másikra megszűnt, és nem vette át senki. Az eredmény: a falvak szociális katasztrófája! Valaki utánanézhetne, hogyan éltek a cigányok mondjuk Gyöngyöspatán az 1980-as években, és összevethetné a mai helyzettel! De hangsúlyozom: ez nem valamiféle nosztalgia a Kádár-korszak iránt, csupán azt jelzem, hogy nem kellett volna mindent szétverni, még azt is, ami jó volt. Szinte szerencse, hogy a vasúti síneket nem szedtük föl azzal, hogy azokat is a „kommenisták” rakták le...
1989-ben, annak ellenére, hogy a korábbi években a világgazdaságban agrártúltermelési válság zajlott le, és hogy ekkor már a szocialista rendszer alapjaiban roppant meg, ezek a nagygazdaságok még mindig profitképesek maradtak. Persze pénzügyileg az állam kizsigerelte őket, mert az általános válság miatt onnan szivattyúzták ki a pénzt, ahol azt megtermelték, tehát a magyar agrárium és az életszínvonal terhére tartottuk életben az elavult gazdaságszerkezetet, a gyárkéményes ipart, és annak vidékét, a bányászatot. Eocénprogam, liászprogram, a textilipar és a kohászat „rekonstrukciója” vitte el a forrásokat. 1989-ben a mezőgazdasági nagyüzemek még mindig hatékonyan, világszínvonalon termeltek, csak az elvonás miatt váltak fizetésképtelenné.
Valaki, aki nem járult hozzá nevének közléséhez, mesélte el nekem egyszer, hogy ott volt abban a delegációban 1990-ben, amely Antall Józsefet kísérte el Helmut Kohl német kancellárhoz.
Helmut Kohl arra „kérte” Antallt, hogy számolja föl a nagyüzemeket a mezőgazdaságban (ő tudta, hogy ezek mennyire hatékonyak, Antall nem tudta!), ezen belül építsük le az amúgy is túltermeléssel küszködő állattenyésztést, és álljunk át a növénytermesztési alapanyag-termelésre.
Magyarán: legyünk a nyugati államok puszta növénytermelési nyersanyag-beszállítói. Antall minden további nélkül rábólintott, és megvalósult Kohl kancellár javaslata, mára már a magyar mezőgazdaság a növényi alapanyag beszállítója, vagyis nyerstermék- és takarmányellátója a nyugati állattenyésztésnek, az élelmiszeriparnak, ahelyett, hogy a feldolgozott termékek exportja dominálna.
Aminek persze az lett az ára, hogy az állati termékek exportálóiból azok nettó importőrei lettünk. A keleti piacokról nagy csinnadrattával kivonultunk, és a nyugati konkurencia azonnal betöltötte az ott keletkezett űrt!
A cikk második része „A nagy szétverési folyamat” a 168 Óra következő számában jelenik meg.
Dr. Gazdag László
