Megtörjük Svájcot

Érdemes figyelni ezt az arcot, a szigorú, szúrós, eltökélt tekintetet. Egy mindenre kész bűnüldöző, egy valóságos Bruce Willis, amint épp „drágán adja az életét”, de ha belenézünk a szemébe, megnyugodhatunk: lezúzza ő a rosszfiúkat. Lázár János, a kancelláriát vezető államtitkár korábban is bemutatta ezt az alakítást, jobbára még parlamenti frakcióvezetőként, az ellenzéket ostorozva, úgyhogy most, szemben a híradók kameráival már bízik a rutinjában. Mintha sokat gyakorolná ezt a szerepet a tükör előtt; a kormány kérlelhetetlen seriffjéét, aki erős öklével lecsap az állam megkárosítóira.

Ha politikus ilyen nyilvánvalóan színészkedik, az mindig kínos, hiszen nem tudja a mesterséget, nem tanulta meg mondandója súlyához mérni gesztusait és hanghordozását; a puszta igyekezet még nem teremt hitelességet. Lázár szorgalmas színésztanonc, és igazán „át akar jönni a rivaldán”, de nem képes szabadulni az amatőrök átkától: játéka közben folyvást úgy érezzük, mindjárt kiesik az ádáz figurából, és elröhögi magát. Komolysága üres komolykodás, átéltsége leleplezően mímelt. Mindennél nagyobb baj azonban, hogy egy rossz szövegkönyvet mond fel. Tartalmilag gyatra a textus, mert ordítóan kimódoltak a mondatok, és hazug a mondanivaló. A legkevésbé sem mentség ez Lázár számára – tudnia kellett, mire vállalkozik –, de nem vitás, hogy a monológ kétes minősége előnytelenül hat vissza a produkcióra.

Az államtitkár azzal fenyegeti meg a Svájcban nyitott bankszámlák tulajdonosait, hogy a kormány kikéri az alpesi államszövetségtől valamennyi személyes adatukat, majd eldugott pénzüket harmincöt százalékkal megadóztatja – és ha Bernben nem paríroznak, akár titkosszolgálati eszközöket is kész bevetni a felderítés érdekében. Ez az ostoba keménykedés méltán döbbentette meg mind a sajtót, mind a banki szakértőket. Mert tudvalevő, hogy a Lázár által kilátásba helyezett lépéseknek nincs semmi realitásuk. Nem beszélve arról, hogy a magyar állampolgárok szabadon nyithatnak számlát külföldön – és betéteik adózott jövedelemből is származhatnak, tehát nem sértenek törvényt –, különösen Svájc még a transzparenciát újabban előmozdító nemzetközi egyezségek mellett is rigorózusan őrzi a banktitkot. A számlák anonimitása már a múlté ugyan, de adatszolgáltatásra a bankok csak akkor kötelesek, ha a kérelmező ország, avagy hatóság igazolja, hogy valamely konkrétan megjelölt betét bűncselekményből származik. Vagyis általános adathalászásról szó sem lehet – ez még Amerikának sem sikerült. Hogy aztán a magyar titkosszolgálatok miként kutakodnának a svájci pénzintézetekben, azt jobb, ha nem ragozzák; mert a kormány talán mégsem akarja magát kifejezetten káros diplomáciai bonyodalmakba keverni.

Mármost elképzelhetetlen, hogy Lázár János mindezzel nem volt tisztában, mielőtt kinyitotta a száját. Magyarán: az egész manőver csupán kommunikációs trükk, azoknak a tömegeknek szól, akiknek legfeljebb álmaikban lehet bármiféle vagyonuk, ezért már a „svájci bankszámla” fogalma is irritálja őket, és elégedetten hallják, hogy az igazságosztó kormányzat hamarosan lebuktatja a harácsoló frankfelhalmozókat. A primitív, populista propagandafogás tehát bejöhet – a szegényeket a jómódúak ellen hangolni, ez mifelénk mindig meghozza a várt politikai hasznot. Hogy aztán a nagy akcióból nem lesz semmi, az sem okoz gondot; ha később bárki rákérdez a kudarc okára, Lázár nem átallja majd haragosan, nemes felháborodással közölni, a kormány mindent elkövetett azért, hogy beválthassa ígéretét, de hát a finánctőke erőfölénye, a bankszektor galádsága meggátolta ebben. Az újabb színjáték persze megint szánalmas lesz, ám az államtitkár kikezdhetetlen önbecsülésén nem üt majd csorbát, a politikai ripacsériára fogékony közönség körében pedig bizton sikert arat.

És a kormányzat részéről addig sem esik szó arról, vajon miért vittek ki az országból az elmúlt években mégoly bizonytalan becslések szerint is ezermilliárdos nagyságrendű összeget – amelyben kisebb-nagyobb családi megtakarítások nyilván éppúgy benne vannak, mint kisíbolt céges vagyonok –, s annak is nagy részét akkor, amikor az IMF-et kényszerűen, bár mint utóbb kiderült, csupán színlelten visszahívtuk. Emlékszünk: azért, mert Orbán és Matolcsy „unortodox” működése nyomán kitört a csődpánik.

És ugyan miért nem tértek vissza ezek a pénzek azóta sem, még a nagyvonalú adóamnesztia hatására sem? Miért nem merik ezekkel a kivételesen magas kamatokkal, forintban tartani tőkéjüket az emberek, miért nem fektetik be itthon, miért nem hiszik el, hogy beruházásaikkal elősegíthetik a gazdaság növekedését? Természetesen ugyanazért, amiért a külföldi vállalkozó sem kezd új invesztícióba Magyarországon. Egyként visszarettenti őket a hiányzó jogbiztonság, a gátlástalan sarcpolitika, és amúgy általában a gazdaságirányítás dilettantizmusa.
Lázár János – és Orbánig bezárólag mind a többiek – akár naponta előállhatnak a titkos svájci betétek megadóztatásához hasonló, bornírt ötletekkel, többé már akkor sem tudják elleplezni a valóságot.

Hogy ők tették tönkre az országot.