Megmutattuk!

Ha valaki nem emlékezne rá, a zárt kapus purparlé egy érdektelennek látszó (egy még nyitott kapus) őszi meccsel indult. Volt ugyan némi rizikó abban, hogy Izrael válogatottját hívtuk Budapestre szezonvégi levezető mérkőzésre, utólag nézve reális veszélynek látszhatott, hogy az adott légkörben listázással és ellentüntetéssel egy kicsit rászervez a Jobbik, de a magyar nyelv azért hányódik rokontalanul a népek tengerén, hogy ne nagyon értse a kívülálló, kik vagyunk, és mit ordítozunk. Tévedtünk, a látványos gesztusokból mindenki mindent értett. A FIFA fegyelmi bizottsága pedig úgy döntött, zárjuk rövidre a témát. És zárjuk be a kapukat.

Súlyos arcok

A kapuk tehát zárva, „jobb, ha nem feszegetjük őket”, jelezte előre az aggodalmas sportsajtó és a megriadt MLSZ. A megjuhászodó politikusok és a bizniszüket féltő futballbürokraták minden gesztusa azt célozta, hogy megússzuk az újabb botrányt. Orbán Viktor Gheorghe Hagival, a Kárpátok kettes számú géniuszával tartott közrendezvényen ki is jelölte számunkra az eszmeileg fontos futballparamétereket, s ezek közül határozottan hiányzott a románok leverése. „Bennünket, magyarokat” a futballban három főbb talentum vezéreljen. „A gógyi” (ez valami sumákolással kevert ravaszdiságot jelenthet, adócsalást vagy alkotmánymódosítást), a bátorság (lásd: ordítozás Brüsszelben, az IMF megleckézetése) és a „cselesség”, a magyar szellem. De van-e még ilyen? A zárt kapus meccs előtt a „gógyi”, a „jó sváda” kapott kiemelt szerepet. A Csányi-féle MLSZ az eseménytől pár száz méterre, az ’56-osok terén, az egykori Kádár-tribün előtt szervezett kivetítővel, DJ-vel bővített köztéri szeánszot, míg a nemzeti erők a stadion szomszédságában, a déli kapunál gyülekeztek, hogy „hallassák hangjukat”, áttörve a bojkott fagyos falait.

A Thököly útról már hallani is a dübörgő előzenekart, a Szebb Napokat (vagy Szebb Jövőt?) együttes szemüveges frontemberét és a szervezőket, a Carpathian Brigade fedőnevű szurkolói csoportot. A művész keresetlen őszinteséggel konferálja fel önmagát. „Sziasztok, Magyarország! Remélem, kipicsázzuk a szőröstalpúakat.” És a húrokba csapnak. Zene ellen határozottan be vannak oltva, az borzalmas, de nem is a műélvezet a cél, hanem a szív. A szív és a szebb jövő. A nemzetszolgálat, amelyet a blokk végén a „kitartás” üzenet nyomatékosít. A Szebb Napok a nemzeti rock legígéretesebb hajtása, még nem itták túl pufira a fejüket, bírják a csontrepesztő hideget, egy szál dzsekiben nyomják a „nem, nem, sohát”. Vona pártelnököt is ide várja, aki várja, ő is a nép körében tekinti meg a szakrális robbanást, ahogy szétordítjuk a busa román fejeket.

A légkör politikus, ki hinné, hogy ebben a finoman szólva plebejus közegben olyan elemző mondatokat hallunk, hogy „külpolitikailag smúzol a Victor Pontával a Viktor”. De a cél nem a politikum, hanem a kiállás a becsület mezején. Hogy felmutassuk önmagunkat. Hogy vagyunk. És egész jól elvagyunk tizenöt doboz sörrel. De ennél összetettebb elemzések is terítékre kerülnek. Például az „invázió, invázió Bukarestbe”, kórusra hangszerelt vezérgondolat, amellyel csak az a baj, hogy egy valamirevaló invázióhoz oda kellene utazni. És ki akarna Bukarestbe menni mínusz hatban, viszonylag rossz fizikai állapotban? A második félidő elején befut az első mentőegység. Három-négy időnek előtte kidőlő honfit hordágyon szállítanak el. Az energiaitallal kevert crack nem maradhat hatás nélkül.

Nő a tömeg, ötezren lehetünk, a többség súlyos arc. A fotósokra külön vadásznak, a DJ fel is hívja a figyelmet a tömegben cirkáló kamerára. Egy idegenszívű rendező dokumentumfilmet forgat külföldi, főleg skandináv csatornáknak a magyar közállapotokról. „Szóval értitek, mire megy ki?” – kacsint a kikiáltó, és mi értjük. Fotósunk a hátam mögé bújva exponálgat. A nemzeti eszme nagyon ütős dolog.

Tolódunk jobbra

A stadionból sápadtan pislákoló fények, csak a csend ásít, a labda tompán puffan, sípszó, kósza kiáltozás: „Szorosan, szorosan!” „Ne bántsd Norbi!” „Tolódunk jobbra!” „Figyelünk, figyelünk.” Van hangulat, ahogy a kivetítőn nézzük. Annyit kintről is leolvasni, hogy még az ellenfelet is zavarja a dermesztő légkör, a távolból beszűrődő ria-riával. A főszereplők arcán látni, ez itt munka, ronda futballmunka, valahogy le kell nyomni, aztán zuhany. Át is nézünk egy percre az ’56-osok terére, hátha felengedünk. Csányiék mindent alaposan megszerveztek: van mobilvécé, hotdog (600), alkoholmentes sör, biztonsági őr, karszalag, hangosítás, Kisknézy, DJ, kordon. De nyolcszázan se lehetünk, főleg fiatal párok, gimnazisták, diáklányok. Nővel mégse ajánlatos az ultrák közé menni.

Az első meglepetés, hogy korunk szurkolói nem ismerik korunk hőseit. A DJ hiába ordítja a mikrofonba: „A tartalék kapus Bogdáááán...” A téren csend. „Ádám”, teszi hozzá elszontyolodva, és nem próbálkozik tovább, csöndesen beolvassa a csapatlistát. Sanyi bácsi, az elnök az első sorban nézi a meccset. A saját rendezvényére jött. Kifejezetten kulturált gesztus, hogy egy énekesnővel eredeti nyelven énekeltette el Románia himnuszát, amit ideát jól visel a nép. Az ultráknak ez keresztre feszítés lenne.

De vezetünk, és a futball fantasztikus közösségteremtő erő. A meccs, számunkra is váratlanul, a mi figyelmünket is leköti tíz percre, mert bár állítólag dolgozunk, mindig történhet valami. Valami jó. Például jó lenne egy másodikat hinteni, akkor megvan a győzelem, az annyi, mint tizenkét pont, második hely, pótselejtező. Számoljunk csak...

Az ultrákat a Dózsa György úton némileg hidegen hagyja mindez s általában ami a kivetítőn folyik. A baseballsapkás előszurkoló révülten üvölt, skandál, vinnyog, a képernyőre pillant, és korrektül tájékoztatja a tisztelt árpádsávos népet, hogy a szünetben, úgy látom, vezetünk, hej, hej. Az információ ráfér egyesekre, mert már nem látnak el odáig. Sárgák és pirosak rohangálnak, zászlók lobognak, anyád, cigányok, Bukarest, szőrös talp, zsidók és g... bíró. Ennyi elég a boldogsághoz. Valami tizenegyest rúgnak (talán a sárgák?), egyenlít a rivális néptörzs (Románia?), öt percre rá mi jövünk, és újra fényes az ég.

A szurkolás sérülésveszélyes. Embernek látszó tárgy zuhan a nyakamba sörrel, legalább nyolcvanöt kiló, öt méteres körzetben mindenkit letarol. Dől a nép, mint a dominó, innen el, a MÁV kerítése megvéd, de ez tévedés. Az ultrák kollektív illemhelynek használják a Keletit a vaskerítésen át, s mivel lelkesültség „közben” sem apad a héééóóó, héééóóó, alig tudunk elugrani. A hangulat is átforrósodik, palackok törnek, kukák dőlnek, a rendőrök egyre idegesebben markolják gumibotjukat. Ha nyerünk, nagy baj lesz belőle, üvegdobálás, kukagyújtás, ha vesztünk, nagy baj lesz belőle, üvegdobálás, kukagyújtás. Ha döntetlen, az maga a csőd, üvegdobálás, ödémás bevérzések. Húsz perc az élet, égnek a románok, rekedten üvöltenek a kizárt magyarok.

A küzdelem ezen a ponton világpolitikai színtérre helyeződik át. A helyzettől némileg idegen az alapzajként hangzó „mocskos zsidók”-kórus. D., a fotós, aki járatos utcai körökben, a logikai szálat így fejti fel: a büntetést „a magyar–zsidó meccs miatt” kaptuk, ők bulizták ki nekünk, és ehhez asszisztál a „zsidó FIFA”. Így már érthető az indulat.

Még öt perc, érik a diadal, rekedten ordít a véleményvezér, mindenki le-föl ugrál, ami egészségügyi szempontból is hasznos. A hideg ellen. De mit beszélek én hidegről, ha fűt a hon iránti szerelem? A tömeg szélén féltucatnyi férfiú félmeztelenül pózol, az egyikük bokszeralsóban, mínusz hatban. Egy belövés jól tompítja az érzékeket.

Csak a fájdalmat nem tompítja semmi. Az utolsó utáni percben egalizál Románia. A hangulat lefagy, torkokon akadnak a szőrös talpak, egy fiú keservesen zokog, neki ez sorskérdés volt, Erdélyből jött át, székely zászlóval törölgeti arcát. A többség szélütötten szédeleg. Mi történt? Mondd, hogy semmi. De nem. Középkezdés, és vége. A DJ úgy-ahogy próbálkozik, ideológiai fegyverét kapja elő: magyar sors, tipikus magyar sors. Mi mindig mindenről elkésünk, főleg a labdáról a kilencvenedik percben. De azért megmutattuk.

Hát meg, és fel is oszlunk. „Lúzerek” – ordít egy honfi az éjszakában. Két hajigálót elvezetnek, üveg csattan, szélvédő reped. Tíz percen belül nem marad más, csak a magányos színpad és a szürkén kavargó, formátlan szemét. A szél kapkodja szét.