Megint nagyot mondtak Orbánék

A magyar reformok működnek – harsogja a mi adóforintjainkból fizetett sok százmilliós kampány. A fideszes aktivisták arcával súlykolt üzenetre vélhetően azért van ekkora szükség, mert a lakosság nagy többsége magától nem veszi észre, mennyire jó neki, és milyen jól jár az állítólagos reformokkal. Amelyek miben létére nem is derül fény, mert enyhe túlzás reformnak nevezni a rezsicsökkentést vagy a minimálbér növekedését, amely – a kampány állításával szöges ellentétben – az utóbbi másfél évtizedben egy év kivételével folyamatos volt.

A nagy propaganda-hadjáratból az elkötelezett hívőket kivéve az derül ki a jobb sorsra érdemes állampolgárok számára, hogy a kormányzatnak vagy fogalma sincs a reform szó jelentéséről, vagy hülyének nézi az embereket, de leginkább mindkettő. A lényeg a sikerpropaganda, annak higgyenek, ne a saját szemüknek. Ez az alapelv mindent áthat, a legfrissebb példája ennek a második negyedéves gazdasági növekedést kommentáló tájékoztató, amely szerint hazánk az unió élvonalában van.

Le merik ezt írni annak dacára, hogy a számok egyáltalán nem ezt mutatják, éppen ellenkezőleg: a GDP 2,7 százalékos bővülése csalódást keltett, mert nem csupán az előző negyedév 3,5 százalékától marad el, de térségünk – Szlovénia kivételével – valamennyi más országának adatától is. A csehek, szlovákok, lengyelek és románok simán elhúztak mellettünk, három, sőt négy százalék feletti növekedést produkálva. Rajtuk kívül például még a spanyolok, a britek és a svédek is jobban teljesítettek nálunk, néhány kisebb országról nem is beszélve. Ennek nyomán nem hogy nem járunk az élen, de a középmezőnybe estünk vissza, a saját régiónktól pedig szakadunk le.

A visszaesésért a kormány a mezőgazdaságot teszi felelőssé, amely rosszabbul áll, mint az elmúlt két kiugróan jó évben, amikor a GDP bővülésének jelentős részét adta. Az okok azonban ennél mélyebbek: előre tudható volt, hogy a növekedés egyik fő motorját jelentő uniós források kifutása negatív hatással lesz, a belső fogyasztás lassú emelkedése pedig nem ad elég húzóerőt. Ez utóbbi egyébként szépen példázza a hivatalos statisztika és a valóság közötti különbséget: a kiskereskedelmi forgalom számottevő növekedését mutató számok félrevezetőek, mert egyrészt az online pénztárgépek hatását is tartalmazzák, másrészt a szebb adatok érdekében újdonságként bevették a vendéglátásból származó bevételeket is.

A statisztikai bűvészkedés az év végén az adósságszámításnál is jól jön, év közben azonban nem igen bíbelődnek vele. A nyár elejére abszolút csúcsra is ugrott a bruttó és nettó adósságállomány, az előbbi átlépte a 25 ezer milliárdos határt, és ötödével több, mint a 2010-es kormányváltáskor. A belső arányai is változtak: a külföldi hitelezők egyre kevesebben vannak, arányuk 40 százalék alá csökkent, a lakosság részesedése viszont 10 százalék fölé nőtt. Ez csökkenti a forintárfolyam hatását az adósságállományra, azaz nagyobb teret ad a valutánk esetleges gyengítésének. A növekvő adósság a kedvező környezetnek köszönhetően alacsonyabb kamatteherrel jár, azaz könnyebben finanszírozható.

Mint fentebb szó volt róla, a növekedés lassulásának egyik eleme az uniós támogatások csökkenése. Az előző hét év forrásai kifutottak, az új periódusé pedig még nem igazán nyíltak meg. A kormány itt is számháborúba kezdett annak nyomán, hogy brüsszeli adatok szerint a rendelkezésünkre álló keretek ötödét még nem kaptuk meg, és nagy eséllyel saját hibáink miatt nem is tudjuk azt teljesen lehívni. Ezt cáfolandó Lázár János bejelentette, hogy már több pénzt fizettünk ki, mint a teljes keret. Ez igaz, de a csaknem 1500 milliárdnyi különbözetet a magyar állam előlegezte meg, ha tehát az EU nem fizet, a költségvetés bukik, vagy megpróbálja visszaszerezni a pénzt. Ott van az M4 példája, ahol a kormány 40 milliárdot fizetett ki az építőknek a nem létező uniós támogatásra számítva, és most áll az egész, az adófizetők pénze pedig elúszik.

Lázár mondott mást is, méghozzá fontos dolgokat. Szerinte 2017 közepéig minden fejlesztési program összes pályázatát meg kell hirdetni, azaz fel kell használni a teljes támogatási keretünket. Lázár 12 ezer milliárd forintról beszélt, ami persze képtelenség, mert belevette a mezőgazdasági, jórészt normatív támogatást is, a tényleges lehívható összeg a jelenlegi forintárfolyam szerint kicsivel több, mint 7000 milliárd. Elvileg még 2021-ben is pályáztathatnánk, ezért nem igazán érthető, miért ez a nagy kapkodás.

Első ránézésre az lehet az egyetlen ésszerű ok, hogy Orbánék még a következő választások előtt le akarják osztani a pénzeket, biztos, ami biztos. A támogatások megszerzésének folyamata azonban nagyon összetett feladat, maga a pályázat kiírása csak az első lépcső, a problémák a későbbi fázisokban, az elbírálásnál, a lehívásnál és a végrehajtás ellenőrzésénél szoktak jelentkezni. Az unió is ezek miatt tart vissza több mint 600 milliárd forintnyi kifizetést tőlünk, a lényeg tehát nem a gyorsaság, hanem az alaposság, az átláthatóság és főleg a hatékony felhasználás lenne. Ez utóbbiban sereghajtók vagyunk az unióban, mivel a GDP arányában kapott támogatáshoz képest a legkisebb hatást mutattuk az elmúlt években.

Két évre összesűríteni a normálisan öt évig végezhető munkát nem logikus és rendkívül kockázatos. Maga Lázár is elismeri, hogy az éppen sokadszor átalakuló apparátus egyelőre nem képes erre, tegyük hozzá, erősen kétséges, hogy az lesz-e. A rohammunka mindig több hibalehetőséget rejt magában, ráadásul nem is lenne szükség rá. Az ország érdeke nem az, hogy a kormány minél hamarabb kiseperhesse a padlást, hanem az, hogy a hatalmas pénzek valóban oda kerüljenek, ahol szükség van rájuk, ne értelmetlen és érdekcsoportok által motivált beruházásokra folyjanak el, amelyekből a kedvezményezetteken kívül másnak nincs haszna. Ez lenne a legfontosabb szempont, de sajnos megszokhattuk, hogy a Fidesznek nem feltétlenül ez számít.