'Megbánta' a magyar csodaúszó, hogy első lett Pekingben

Miben hasonlít Sors Tamás és Michael Phelps? Mindketten olimpiai bajnokok lettek Pekingben százméteres pillangóúszásban. Az amerikai sportoló olimpiai rekordjától Sors alig kilenc másodperccel maradt el. Igaz, ő „fél kézzel” tempózott a paralimpikonok versenyén. Tamásnak születési rendellenesség miatt a jobb karja rövidebb, kézfeje nem fejlődött ki. Ő az első parasportoló a világon, aki egy percen belül „delfinezett” százon.

Meglepő, de a két csodaúszó sorsa másban is hasonlít. Phelps szülei elváltak, Michael Baltimoore-ban lakott anyjával, testvéreivel. Tamás Pécsett él, édesanyja ma is egyedül neveli őt és nővérét. Michael hiperaktív gyerek volt, sokat gúnyolták, anyja ezért is kezdte úszásra taníttatni. Tamást „fogyatékossága” miatt csúfolták, gyakran sírva ment haza az óvodából. Ám az ő sportkarrierje egy véletlennek volt köszönhető.

Tamás nagymamája hétvégenként lángost sütött a pécsi vásáron, unokája ott nyüzsgött körülötte. Egyszer épp arra járt Anatolij Petrov, „Tolja bácsi”, a város közismert úszóedzője, s megkérdezte az akkor nyolcéves fiúcskától: „Nem lenne kedved lejönni hozzánk edzeni?”

Tamás egyik nap beállított Petrovékhoz. Eleinte csak pancsolgatott, bohóckodott a vízben. Hamar megszerette őt mindenki. De nemcsak kedvességével tűnt ki. Tolja bácsi felfigyelt a tehetségére. Budapesti korosztályos versenyen indította a fiút, aki két számban is érmes lett.

Sors Tamás már kezdettől az „épekkel” edzett együtt. Petrovék elve, hogy a sérült gyerekeket nem szabad elkülöníteni az egészségesektől. Azzal árthatnak legtöbbet a mozgáskorlátozottaknak, ha elkényeztetik őket, és ez így van a sportban is. Az eredmények Petrovékat igazolták. Náluk kezdett korábban Pásztory Dóri, a kétszeres paralimpikon is. Nemcsak klubtársa, példaképe is Tamásnak. Amikor a 2004-es athéni paralimpián Dóri a dobogó tetejére állt, és felcsendült a Himnusz, a meghatódott magyar szurkolók közt ott volt egy piros-fehér-zöldre kifestett arcú kamasz fiú is: Sors Tamás. Akkor döntötte el: a 2008-as olimpián már neki fogják játszani a magyar himnuszt.

Az álom beteljesült. Ám a csúcsig vezető út nem volt álomszép.

Tamásnak 2004-ben új edzője lett, Tolja bácsi fia, Petrov Iván, aki meggyőzte a fiút: nem elég ábrándozni a világsikerről, profiként kell edzenie. Nemcsak délutánonként tempózgatni. „Mostantól mindennap hajnalban már az uszodában kell lenned, aztán iskola után vissza ide, konditerem, futógép, majd még két óra tréning a medencében. Ha ezt megcsinálod, ígérem, olimpiai bajnok leszel” – mondta Iván. Tamás pedig hitt neki. De édesanyja – aki három műszakban dolgozott ápolónőként – nem tudta vállalni, hogy edzésekre vigye a fiát. Petrov Iván ezért mindennap hajnali ötre Sorsék háza elé hajtott, „feldudált” a fiúért, és már robogtak is a fél hatos edzésre.

Iván ezt csak Tamásért tette meg tanítványai közül. Huszonkét évesen lett a fiú úszómestere és lényegében pótpapája is. Az edzések között kikérdezte tőle a leckét, a srác minden gondjával hozzá fordult. Persze, ha kellett, a mester szigorú „atya” is tudott lenni. Petrov Iván nem is tagadja: az első években sokszor kiabált a „gyerekkel”, néha odasózott neki, vagy hazazavarta. Kimagasló tehetségű tanítványa ugyanis rendkívül lusta volt. Ha fárasztóbb feladatokat kapott, eltűnt a mosdóban, úgy kellett visszarángatni őt úszni. Iván nem állítja, hogy pedagógiai módszerei „EU-komfortak”, de a szigor nélkül Tamás nem érte volna el azt az időeredményt, hogy egyáltalán indulhasson az olimpián. Sors sem haragudott a nyaklevesek miatt. Tudta, ha győzni akar, kemény kézzel kell vele bánni. Egyébként sorsa ebben is hasonlít Phelpséhez. Az amerikai úszócsillag egyszer azt nyilatkozta: az edzője rendkívül szigorú volt vele, mégis pótapjaként szereti.

Sors Tamás pszichés felkészítése volt a legnehezebb az olimpiára. Legerősebb számában, a százas pillangón mindenki aranyérmet várt tőle. „Úgy kell odaállnod a rajtkőre, hogy elhidd: senki nem győzhet le” – szuggerálta őt Iván. Mégis volt kétely Tamásban – nem is alaptalanul. Tavaly Angliában egy nemzetközi paraversenyen már világcsúcsot úszott 100 pillangón. Csakhogy 1,01 perces rekordját később az ausztrál Matthew Cowdrey kereken egy percre javította. Sors úgy ment ki Pekingbe, hogy tudta: mindenképp egy percen belül kell úsznia. De ez előtte sohasem sikerült az edzéseken. Tamásnak tán a „balsorsa” hozott szerencsét Pekingben. A döntőben a rajt után lecsúszott az úszószemüvege, ettől annyira megijedt, hogy még vadabbul kezdte lapátolni a vizet. Aztán a Madárfészek stadionban kihirdették a végeredményt: 1. Sors Tamás, 59,34. Percekig dübörgött a taps. Itthon osztálytársai fölvették a tévéből a győztes számát, másnap mobilon játszották le egymásnak a pécsi Apáczai Csere János Gimnáziumban.

Petrov Iván kint volt a versenyen. Az első boldog ölelkezések után atyai hangon dorgálta a világbajnokot: „De azért ugye tudod, hogy elég rondán úsztál? Te ennél sokkal többre vagy képes.” Sors pedig – talán azért is, hogy mestere elégedett legyen vele – „grátisz” nyert még két olimpiai bronzérmet is. Olyan számokban, ahol a döntőbe jutást sem várták tőle.

Tamás nem akart hinni a szemének, amikor Peking után először ment be az iskolába. Tanárok, diákok éljenző díszsorfala fogadta. Éljenezték Baka Dorottyát is, aki szintén a pécsi Apáczaiban tanul, s kilencedik lett a paralimpián. Mindketten babérkoszorúkat kaptak a gimnáziumban. Egy negyedikes srác köszöntőt olvasott fel: „Néhány évvel ezelőtt Dóri és Tamás szobrot kaptak volna Olympia szent ligetében. Mi nem állíthatunk szobrot nektek, nem ígérhetjük meg az év végi ötöst minden tárgyból. De van valami, ami ezeknél sokkal fontosabb, és boldogan nyújtjuk át nektek. Köszönet és hála, amiért reményt adtatok újra, hogy érdemes hinni önmagunkban.”

Az ünnepség óta szürkébbek a hétköznapok. Amióta Tamás hazajött Pekingből, rádöbbent: nem egyszerű a bajnokok sorsa. Egyfolytában riporterek faggatják. Mi is leutaztunk hozzá Pécsre. Épp hiányzott, amikor azt osztályában jártunk.

– Nálunk sosem volt téma Tamás sérültsége, és ő sem csinált ebből gondot – kezdte az egyik lány.

– Tudjuk, hogy sokan félnek a mozgássérültektől, mert nem ismerik őket. Pedig sokat lehet tőlük tanulni. Például kitartást. Itt a példa! – vágott közbe padtársa.

Megkérdeztük, ki cserélne szívesen sorsot az olimpikonnal. Huszonnégy diákból ketten jelentkeznek. Szerintük a hírnév mindent megér. A többiek nem voltak túl lelkesek.

– Gyakran hívtuk Tomit vasárnap bulizni, de anynyira fáradt volt, hogy nem jött el.

A gyerekek féltik az osztálytársukat attól, hogy hirtelen túl sok „barátja” lett.

– Mi tavaly is szerettük őt, amikor még senki sem ismerte.

Osztálytársaitól azt is megtudtuk: Tamás győzelme után az első három interjút még szívesen adta, a negyediknél már „megbánta”, hogy első lett a paralimpián. Ezek után nem csodálkoztunk: Sors Tamásnak öt perce volt ránk Petrovék uszodájában. Elhadarta: nem azért sportol, hogy bebizonyítsa, „fél karral” is „óriás” lehet valaki.

– Nem a mozgássérült sorstársaimért küzdöttem. A titok annyi: szeretek úszni. És kiskoromtól arra vágytam, hogy egyszer olimpiai győztes lehessek.

Sporttársai közlékenyebbek voltak:
– Büszkék vagyunk rá, de ugyanúgy edzünk vele tovább. Semmi sem változott – mondta egy hórihorgas fiú.

Senkit nem zavar, hogy ép karral sem bírják megközelíteni Tamás eredményeit.

– A győzelme minket is inspirál, azóta jobban megy az edzés. Attól nem féltjük, hogy a fejébe száll a dicsőség. Ha mégis, majd teszünk róla, hogy ne úgy legyen – közölte nevetve Tamás egyik úszótársa.

Írásunkat azzal kezdtük: az amerikai és a magyar úszóbajnok sorsa hasonló. Azért különbség is akad. Phelps felkészülését világcégek dollármilliókkal támogatták, Tamás havi hatvanezer forint állami ösztöndíjat kapott. Ebből kellett volna a versenyeit, edzőtáborait fizetni. Persze semmire sem futotta. Az olimpia előtt Petrovék saját költségükön vitték ki őt meleg égövi edzőtáborba. De Iván szerint megérte az áldozat, s nemcsak azért, mert most magas állami jutalmat kaptak.

– Tamás életében ez csak egy állomás. A java még csak most jön. Azt várom, hogy végre tényleg elkezdjen úszni.