Médiagyarmatosítás felsőfokon

A Mérték Médiaelemző Műhely anyaga abból indul ki: egyik legnagyobb problémánk, hogy a politikai oldalak egymástól eltávolodó vezetői és „rajongói” elbeszélnek egymás mellett, ahelyett, hogy közös gondolkodással és konszenzuskereséssel segítenék az ügyek előbbre jutását. Így a rajongótáborokon kívül állók elfordulnak a közélettől.

– Nyilván senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy közéleti kérdésekkel foglalkozzon, de az mégiscsak aláássa a demokrácia minőségét, ha a közbeszédet egy szűk, érzelmi alapon megosztott kör sajátítja ki – mondja Polyák Gábor, a Mérték Médiaelemző Központ vezetője.

A vitairat a közszolgálatot tekinti a társadalmi párbeszéd letéteményesének.
– Nálunk valamiért alkalmazhatatlanok ezek a minták. A politikai rendszer és a politikai kultúra lebontása ugyanakkor a rendszerváltáshoz hasonló euforikus hangulatot hozhat, amiben a közszolgálat is könnyebben magára találhat. Másrészt sehova nem vezet, ha a politikai kultúra megváltozására várunk. Ha azt mondjuk, a közszolgálat sosem lesz a társadalmi párbeszéd színtere, abból az következik, nincs is rá szükség. A média önmagában valóban nem képes nyitottabb, konszenzusos társadalmat létrehozni, de tehet érte lépéseket – véli Polyák.

Bajomi-Lázár Péter médiakutató szerint a Mérték a polgári nyilvánosság normatív fogalmából indul ki, amely szerint a modern média a racionális, kritikus viták színtere, közvetít a polgárok és az állam között, teret ad megbeszélni az államügyeket és a politikai alternatívákat.

– A felvetés szerint a médiában olyan fórumra lenne szükség, ahol valódi érvek hangzanak el, és a felek konszenzusra törekednek – véli Bajomi-Lázár. – Ebben igazuk is lehet, de kérdés, hogy a média valóban így működik-e, valóban erre használják-e az emberek. A kereskedelmi média például elsősorban rekreációs célokat szolgál. Szabad-e az államnak a közszolgálati médián túl a kereskedelmi médiumokat is arra köteleznie, hogy közéleti műsorokat sugározzanak?

György Bence a TV2 hírigazgatója szerint a média igenis képes teret adni a fontos és aktuális közéleti témáknak, emellett ütközteti az érveket.
– Nem szabad gyakorlati perspektívába állítani egy elméleti kérdést. Ha valakinek nem tetszik a magyarországi vitaműsorok stílusa, azért még nem mondhatja, hogy nem is léteznek – jegyzi meg György Bence. – Magyarországon van lehetőség sokrétűen kibeszélni a témákat, amiben a televízióknak kiemelt szerepük van. Az ATV-hez és a Hír TV-hez a közügyek iránt érdeklődő lakosság döntő többsége hozzáfér, ott minden nap találkozhat sokórányi híradással, újságírók és politikusok vitáival. A közmédiának és a kereskedelmi televízióknak is vannak ilyen műsorai, ahogy a TV2-ben is mindennap látható közéleti interjú. Nem a társadalmi párbeszéd hiánya a magyar közélet és média problémája, így nincs benne keresnivalója sem szabályozásnak, sem politikának.

Polyák vitatkozik. Megjegyzi: a Mérték tavalyi felmérése szerint az újságírók, a médiavállalkozások és a közönség kilencven százaléka szerint számos témát nem a súlyának megfelelően tárgyal a média.
– Sok újságíró jól végzi a dolgát, naponta dolgoz fel fontos ügyeket. De ezek nem érnek össze. A mindenkori „másik oldal” erről vagy nem beszél, vagy másik sztorival próbál visszalőni. Súlyos össztársadalmi letargia dúl, ahol az ingerküszöb az egekben, miközben nincs hol összefuttatni a szálakat. Ez nem elsősorban a média bűne, hanem egy végletesen torz politikai kultúráé, amit egy, a lelke mélyén nem demokratikusan elkötelezett politikai elit formált és formál. Mégis a média lehet az a pont, ahol elindul a változás – véli Polyák.

– Nem a médián múlik, hogy egy országban létezik-e párbeszéd – kontráz Bajomi-Lázár. – Sokkal inkább a politikai kultúrától. A média inkább tükrözi, mintsem formálja a politikai kultúrát.

A másik probléma Bajomi-Lázár szerint az, hogy a pártok Kelet-Európa szinte valamennyi országában megszállják, gyarmatosítják a közszolgálati médiát.
– Hiába deklarálja retorikai szinten a szabad és független közszolgálat létrehozását a médiaszabályozás, ha a médiatörvényt a pártok fogadják el és alkalmazzák. A törvényt a pártok kijátsszák, a saját embereiket ültetik a kulcspozíciókba, így férve hozzá a média forrásaihoz. Ez a közszolgálati médiára különösen igaz: a beleöntött pénz nagy részét a pártok klinetúraépítésre használják. A médiaszabályozás önmagában valószínűleg nem megfelelő eszköz a kérdés rendezésére. Először a politikai struktúrán kell módosítani: a választási törvényen, a párttörvényen, a pártfinanszírozási törvényen, csak utána érdemes a médiát újraszabályozni.

Bajomi-Lázár megjegyzi: a pártok különböző taktikákkal gyarmatosítják a médiát.
– A kétharmados Horn-kormány idején többpárti médiagyarmatosítás történt, valamennyi parlamenti párt klientúrája kapott frekvenciát, műsoridőt, műsorgyártási és hirdetési pénzt. Most egypárti médiagyarmatosítás van, az ellenzék kiszorult a médiaforrások újraosztásából. Egyik megoldás sem jó, de a többpárti gyarmatosítás még mindig sokszínűbb médiát hozott létre, mint az egypárti.

György Bence viszont úgy látja: a politika a tartalomba nem tud, és nem is képes beleszólni.
– A legtöbb fontos téma megfelelő terjedelemben kerül a nyilvánosságba. Inkább arról van szó, hogy a politika amúgy is esszenciája mindennek, így a mindenkori kormányzat, amely Magyarországon hagyományosan erős, minden szektorra, benne a médiára is hatással bír. Ennek egyik oka, hogy az állam a médiapiac meghatározó szereplője. Jelen van, mint szabályozó, mint hatóság, mint médiavásárló, mint médiatulajdonos, mint tartalomforrás – véli György. – Igaz, hogy a szerkesztőségek közvetlenül nincsenek ilyen hatásnak kitéve, többszörösen közvetett módon viszont mégiscsak van hatása a médiaszereplők működésére. A médiavállalkozások pedig ki vannak téve az aktuális médiapolitikai helyzetnek.

Polyák viszont úgy látja: bár a kereskedelmi rádiók és televíziók széles tömeget érnek el, nem tekintik feladatuknak a társadalmi nyilvánosság működtetését.
– Ez persze nem is kényszeríthető rájuk. Ugyanakkor az RTL Klub híradója az elmúlt időszakban mégis közéleti irányba mozdult el, ami arra utal, erre is van piaci igény. Ez talán az elmúlt évek legjobb híre.

Bajomi-Lázár Péter szerint téves kiindulás, hogy a tájékozódási jog jegyében a kereskedelmi médiának is elő kéne írni közéleti műsorok sugárzását.
– A szabad tájékozódás jogába ugyanis a nem-tájékozódáshoz való jog is beletartozik. Ha valaki nem akar politikával foglalkozni, ne is kelljen neki. A 20. században volt már olyan, rossz emlékű politikai rendszer, amikor kötelező volt politizálni. Aki a kereskedelmi médiát szabályozza, az a magánszférát szabályozza. Az efféle beavatkozás csak nyomós érvekkel indokolható. Az állam feladata legfeljebb az, hogy a piac tökéletlenségeit korrigálja.

Polyák szerint valóban nehezen vitatható Bajomi-Lázár Péter megállapítása a politika médiagyarmatosításáról, hiszen a médiapiaci szereplők között kevesen hisznek abban, hogy politikai kapcsolatok és hátszél nélkül is lehet sikeres egy médiatermék.
– Ez a hit beteljesíti önmagát – véli Polyák. – A médiapolitika legfontosabb szerepe ezért az, hogy felismerje az állami beavatkozások torzító hatását, és arra ösztönözze a piaci szereplőket: ne hűbéresként viselkedjenek. A Mérték minden tagja az óvatos és minimális állami beavatkozás híve. A közszolgálat ebből a szempontból állatorvosi ló: ha lesz jól működő közmédia, akkor véget ér a rendszerváltás.