Markó túlélőjátszmája
Távozik az RMDSZ éléről Markó Béla, s bár a politikától nem marad távol, a romániai magyarság érdekképviseletét ma legátfogóbban ellátó szervezet korszakhatárhoz érkezik. Utódjáról a február végi kongresszuson döntenek. Az elnöki tisztségért hárman is versengenek: Kelemen Hunor kulturális miniszter, Markó „politikai neveltje és támogatottja”, Eckstein-Kovács Péter, a szövetség liberális platformjának képviselője, Traian Bãsescu kisebbségügyi tanácsadója, és Olosz Gergely, aki azzal szállt ringbe az elnöki pozícióért, hogy őt támogatják a magyarországi kormánypártok. PARÁSZKA BORÓKA elemzése.
Bár a három jelölt közül kettő újat és mást ígér – korszerűsítést, összefogottabb, hatékonyabb szervezetet –, mégis ragaszkodnak Markó örökségéhez. Kelemen és Eckstein-Kovács is hangsúlyozza: a Markó-éra alapvetően meghatározta az erdélyi magyar érdekképviseletet, a tizennyolc évig elnöklő költő-politikus sok szempontból pótolhatatlan volt.
És valóban. Ma már kevesen tudják, hogy Markó válságkezelőként érkezett az RMDSZ elnöki székébe, és olyan konfliktusokat, dilemmákat oldott meg, amelyek a szervezet létét fenyegették. Modellt teremtett arra, hogyan lehet egy politikailag, eszmeileg és kulturálisan is rendkívül sokszínű, széttartó közösséget egyben tartani. Akkor került az RMDSZ élére, amikor Tőkés László különutas, a „román” hatalommal szembeforduló politikája markánssá vált, és választás elé állította az erdélyi magyarságot: radikalizálódik és befelé fordul, vagy egyezséget köt és együttműködik.
Tőkés a temesvári események és a rendszerváltás hőseként lépett be az országos politikába. Markó az erdélyi ellenzéki élet egyik ismert alakja volt, támogatói között tudhatta mindazokat (Domokos Gézától Sütő Andrásig), akik 1989 előtt és után részt vettek a közösségszervezésben. Az ő politikai öröksége és tőkéje az volt, hogy az 1990-es, a marosvásárhelyi összecsapásokban kicsúcsosodó etnikai konfliktussorozatot az RMDSZ végül is sikerrel kezelte. Ő az, aki a folytonosságot képviseli a rendszerváltás előtti és utáni idők, a régi és az új generációk között. A Háromszékről származó politikus életművének, habitusának, politikai gyakorlatának köszönhetően abszolút tekintélyt vívott ki magának Erdély szellemi központjaiban: Marosvásárhelyen és Kolozsváron is.
Markó az, aki kimondta: nincs más út, mint az országos és az önkormányzati politikában való részvétel, a szakszerű és legitim érdekképviselet kiépítése. Ő az erdélyi magyar kiegyezés politikusa.
Ám ez a pofonegyszerű képlet csupán ma, két évtized távlatából tűnik kézenfekvőnek. Akkor, amikor Markót elnökké választották, 1993-ban még egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy az RMDSZ pártként, mozgalomként vagy kulturális szervezetként működjön-e, s hogy ezek a működési formák milyen viszonyban legyenek egymással.
Markó nevéhez kötődik a szervezet korai „emancipációja”. Míg Tőkés – évekig az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként – megmaradt a szimbolikus politikánál, addig Markó több-dimenziós szervezetet épített, mindig szigorúan gyakorlati szempontokat figyelembe véve. Profi politikusok tucatjai kerültek ki a keze alól, megtöltötte a bukaresti kormányhivatalokat magyar tisztségviselőkkel. Többgenerációnyi önkormányzati képviselő rajzott ki az RMDSZ tagszervezeteiből. Részt kért és részt vállalt a meghatározó erdélyi oktatási, kulturális és társadalmi intézmények működtetéséből: minden út hozzá vezetett (és hozzá vezet). Annak ellenére, hogy Markót a közhiedelem „latens balliberális” politikusnak tartja, ő az, aki megadta az egyházaknak is, ami az egyházaké, bevonta ezeket az intézményeket a döntéshozásba. Sok szempontból klasszikus, tekintélytisztelő és tekintélyt követelő konzervatív elöljáróként lépett fel.
Konszenzus- és kompromisszumteremtő politikusként tartják nyilván. Ez több szempontból igaz is, több szempontból viszont hamis a kép. Igaz, mert két évtizeden át a lehető legjobb viszonyt tudta fenntartani a mindenkori román kormánypártokkal és az ellenzékkel egyaránt. Egyetlen politikai elvet tartott meghatározónak: a lehető leghatékonyabb etnikai érdekképviseletet. Az általa vezetett RMDSZ-ben a legkülönbözőbb politikai meggyőződésűek is megtalálták a helyüket – mindaddig, amíg nem vállalkoztak pártütésre. A lázadók szivárogtak el a szervezetből, s ők azok, akik most felsorakoznak Tőkés László mögé, hogy Erdélyi Magyar Néppárt néven új tömörülést alakítsanak. A kompromisszumkészség azonban a Markó által vezetett szervezetben addig tart és tartott, amíg veszélybe nem került az etnopolitikai irányvonal.
Markó húsz évvel ezelőtt egységes és teljes képviseletet ígért. Távozásakor látszik: csak az első feltételt sikerült teljesíteni, a másodikat nem. Az RMDSZ évek óta egyre nehezebben összetartható, egyre többen szorultak ki a szövetségből. Jelentéktelenné váltak a platformok, egyre élesebb a regionális széthúzás. (Kelemen Hunor azzal az ígérettel szerzett magának jelentős támogatást, hogy a székelyföldi „regionális átalakítás” mellé áll. Ez azt jelenti, hogy az egyre erősebb Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők szerepe megnő: véget ér a Markó-éra kézi irányítása.)
A tizennyolc éven át regnáló elnök „egyenlő távolságot” hirdetett minden ideológiával, párttal szemben, hogy erős magyar érdekképviseletet biztosítson. Az „egyenlő távolság” elvét azonban ma már senki sem veszi komolyan. A Markó posztjának utódlásáért folytatott harcban a többség nyíltan vállalja (elsősorban magyarországi) pártkapcsolatait, és hangoztatja: az RMDSZ-nek el kell köteleznie magát. Legfőképpen azok hangoztatják ezt, akik az elnök emberét,
Kelemen Hunort támogatják.
A kovásznai politikusok például hozzá is teszik: elköteleződni a Fidesz mellett kell.
Az erdélyi pártosodás olyan léptékű lett, hogy egyre többen hangoztatják: Markó távozása tulajdonképpen nem is önkéntes lépés, valójában a Fidesz kényszeríti lemondásra az elnököt, akivel az Erdélyben következetesen építkező párt soha semmilyen különalkut nem tudott kötni.
Csakhogy a Fidesz szalámipolitikája, amely Magyarországon többé-kevésbé sikeresen működik, Erdélyben nem alkalmazható. Markó Béla túlélési stratégiája ugyanis még a rendszerváltás előtti időkben alakult ki, a Ceauescu-diktatúra tanulságaiból építkezett. Az általa vezetett szervezet „egyszemélyes” ugyan, mégsem puccsolható meg.
Markó nem légüres térbe vonul vissza, civil és félcivil szervezeti struktúrák állnak a rendelkezésére, hogy a továbbiakban is meghatározza az erdélyi magyarság közösségi életét. És hogy ez siker, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Fidesz által támogatott erdélyi ellenpolitika mást sem csinál, mint lépésről lépésre másolja az RMDSZ húsz évvel ezelőtti építkezését. Tőkés László ott folytatja, ahol Markó 1993-ban megelőzte. Egyszerre akar mozgalmat, pártot, érdekvédelmet, teljes – és kézi vezérléssel irányított – kisebbségi intézményhálót. Lehet, lépéshátrányban van, és vele szemben Markó már pontosan tudja, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Időben vonul vissza, és éppen csak annyira, hogy lehetőséget teremtsen a tisztulásra, a korrekcióra. Kivár.
