Marad a gyerekmunka
Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átlagosan 11 ezer forintot vett el a leghátrányosabb helyzetű gyerekektől, amikor gyakorlatilag megszüntette az Út a középiskolába és az Út az érettségihez programok állami finanszírozását. Aki ilyen programban tanult, egy éve nem kapja az ösztöndíját, ahogy a mentortanárok sem. Az Orbán-kormány lényegében pénzt és energiát nem kímélve azon dolgozik, hogy lehetőleg minél több végzettség nélküli fiatal kerüljön ki az iskolapadból.
A Belügyminisztérium lapunknak küldött hivatalos tájékoztatása szerint míg 2012-ben, a tankötelezettség 16 évre szállítása előtt hat 17 év alatti gyerek volt közmunkában, addig 2013-ban már 101, 2014-ben 568, 2015-ben pedig 1123 gyerek töltötte az idejét az iskolapad helyett közmunkával. Az LMP társelnökének más adatokkal szolgált a Belügyminisztérium. Szél Bernadettet úgy tájékoztatta a tárca: 2015 első tíz hónapjában több mint 2500, 18 éven aluli fiatal dolgozott közmunkásként, havonta 1200-1300 fő, és ha a 25 éven aluliakat is idevesszük, akkor már 35 ezer fölötti a szám. Ezért Szél Bernadett törvényjavaslatot nyújtott be, hogy „egyszer és mindenkorra szüntesse be a kormány a gyermekközmunkát”. A fideszes többségű parlament azonban leszavazta a javaslatot. És bár világosan látszik a tendencia, hogy évről évre drámai mértékben nő a végzettség nélkül közmunkába kerülő fiatalok száma, a kormány mégsem mérlegeli a 18 éves tankötelezettség visszaállítását.
Megkérdeztük az Emberi Erőforrások Minisztériumát, hogy a tanárdemonstrációk hatására fölállított köznevelési kerekasztalon miért nincs terítéken a tankötelezettség kérdése. Mi indokolja, hogy a 16 éves korhatár jó döntés volt? A kormány számos kérdésben módosít a korábbi intézkedésein, miért marad ki ezekből éppen a tankötelezettség kérdése, miközben emiatt számos településen a közmunkába zuhannak ki a végzettség nélküli, mélyszegénységben élő diákok? – kérdeztük.
Az Emmi válasza: „a tanuláshoz való alapjog érvényesülését a tankötelezettségi korhatárnál jobban kifejezi az az indikátor, amelyik megmutatja, hogy ténylegesen hány évet töltenek a tanulók az iskolarendszerben”. A minisztérium szerint e mutatót alkalmazza az OECD is, ennek nyomán látható, hogy Magyarországon az 5–39 éves korosztály átlagosan 17,6 évet tölt az oktatásban, az OECD-átlag 17,7 év. „Vagyis a várható iskolázási tartam, az iskolarendszerű oktatásban töltött idő az OECD országokhoz nagyon hasonlóan alakul.”
A tárca azonban csúsztat. Az általa megadott adatban ugyanis még nem lehet benne a tankötelezettségi korhatár leszállításának káros hatása, tehát a 2013 óta eltelt időszak. Vagyis olyan adatot idéz, amely a korábbi, tehát még a 18 éves tankötelezettség időszakára vonatkozik.
A minisztérium szerint a tankötelezettségnél „lényegretörőbb kérdés az, hogy az oktatási rendszer minden szereplő számára olyan ösztönzőket és lehetőségeket biztosítson, amelyek segítik az iskolarendszerben – beleértve a felnőttképzést és a felsőoktatást – eltöltött idő növelését, hatékonyságának javítását”. Csakhogy ezek az ösztönzők épp megszűnőben vannak, erre elég csak az Út a középiskolába program megszűnését fölidézni. Mindenesetre a tárca azt ígéri, hogy „a tankötelezettségi korhatár változtatásának tapasztalatait elemzi majd és megvizsgálja, hogy a végzettség nélküli iskolaelhagyók aránya milyen szignifikáns változást mutat öt év távlatában”. Ám hogy addig hány gyerektől veszik el a végzettség megszerzésének lehetőségét, a biztos szegénységbe küldve őket – szemmel láthatóan senkit nem foglalkoztat.
Merthogy azt is megkérdeztük: van-e olyan racionalizálási szándék, hogy a tankötelezettség korhatára után kiesett diákok ne a közmunkában, hanem az iskolapadban keressék meg az 52 ezer forint közmunkabért? A tárca erre azt válaszolta, hogy „a tanulók részére az iskola a tanulás lehetőségét felnőttkorban is felkínálja, felnőttoktatás keretében életkori korlátozás nélkül kapcsolódhat be bárki újra és szerezhet szakmát, érettségi végzettséget vagy alapfokú iskolai végzettséget”.
Tény, hogy az Európai Bizottság figyeli, mi történik a tagállamok oktatási rendszereiben, az oktatás modernizációja ugyanis hosszú távon csökkenti a szegénységet, növeli a foglalkoztatottságot. Brüsszel évről évre kiadja a jelentését Magyarországgal kapcsolatban is, amire a kormány leginkább kommunikációs és statisztikai trükkökkel válaszol. A halmozottan hátrányos és hátrányos helyzetű gyerek kategóriáját megváltoztatva gyakorlatilag „eltüntette” a rendszerből a szegény gyerekeket. Csakhogy minden nemzetközi mérés azt mutatja: Magyarországon a család társadalmi és gazdasági háttere extrém módon befolyásolja a tanulói teljesítményt. Magyarországon növekszik a korai iskolaelhagyók aránya is, miközben szűkül a mobilitás, egyre kevésbé átjárhatók a rendszerek, és a szakképzés mostani átalakításával ez a helyzet előre megjósolhatóan tovább romlik.
