Majd értesítjük…

Az ajtó üvegére ragasztott cetli szerint egy beteget csak egy ember kísérhet. Ő is „csak rendkívül indokolt esetben”. Ezt a részt megvastagították.

Elhaladunk a lépcső korlátjának támaszkodó biztonsági őrök között. – Csoda, hogy nem szólnak ránk, máskor be sem engedik a kísérőt – súgja oda Magdi, aki Újpesten, egy panelház hatodik emeletén él. Kicsi, ám csinos lakásában makulátlan rendet tart. Férje hajdan rendőr volt, aztán a kötelező szolgálati idő letöltése után korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. Amikor 2011-ben megszületett a kormány döntése, hogy a rendvédelmiseket és a tűzoltókat visszaveszik a tartalékállományba, a nyugdíját csökkentették ugyan, de a további szolgálataira már nem tartottak igényt.

A lassan emelkedő liftben ácsorgunk. A szekrényét mozgató huzalok nem süvítenek, fogaskerék nem nyikorog, csend van.

A váróban a lyukacsos vaspadokat háromszög alakban helyezték el. Heten várakoztunk. Az ablak nyitva, a szomszédos templom tornya a háztetők közé bújva bóbiskol, szellőnek, huzatnak nyoma sincs.

Szemben egy negyven körüli asszony vár a sorára; barna pólójára cirádás fehér betűkkel ezt írták fel: „Make Hope” (Adj reményt). A hivatalos értesítő szerint fél tízre rendelték be. A templom órája delet üt.

Az idős doktor a nevén szólítja, majd odalép a pólós nőhöz: – 2012. február 14-étől kérem a papírokat. Ugye akkor volt legutóbb felülvizsgálaton?

Az orvos visszasétál a rendelőbe, a nő pedig elkezdi kiválogatni a leleteit a dokumentumkötegből.

A betegek különböző méretű és csomagolású paksamétákkal érkeztek. Magdi büszkélkedhet a legnagyobb gyűjteménnyel. A reumát, az epilepsziát, a gyógyulni nem akaró lábsérülést és a pszichiátria problémákat igazoló dokumentumrengeteget csak egy széthajtogatott reklámdossziéban tudja valamelyest egybefogni. Karácsonyi mintás, rajta bábuk, vörös üvegdísz gömbök, hópelyhek és a felirat: „Kellemes Ünnepeket Kívánunk!”.

Magdi évekig keresett munkát. Egyszer egy állásinterjún elhallgatta az állapotát. Úgy tűnt szerencséje lesz és felveszik. Elküldték üzemorvoshoz, így ismét munka nélkül maradt.

Csak azok a megváltozott munkaképességű és rokkant emberek kaphatnak bármiféle juttatást, akik részt vesznek a felülvizsgálaton. A beteg – miután benyújtotta a kérelmet – levelet kap a felülvizsgálat időpontjáról. Az épületbe érve, a tájékoztató felmutatását követően, mindenkinek sorszámot adnak.

Sípolás. Új szám jelenik meg a kivetítőn. A folyosó végén a rendelő ajtaja berreg egyet, majd egy csípőficamos őszes úr baktat ki az előtérbe. A kezében a leletei: papírsaláta.

Az eredményt – vagyis a további juttatás formájáról és összegéről szóló döntést – nem helyben közlik. „Majd értesítjük” – mondja a doktor minden alkalommal, mikor egy-egy beteggel végez.

A rokkantnyugdíjas, akit rehabilitálhatónak minősítenek, a korábbi, a megélhetéshez is elegendő és alanyi jogon járó társadalombiztosítási helyett átcsúszik a segélyezetti kategóriába. Egyeseknek havi negyven-, míg másoknak csak huszonhétezer forintot ítél meg a bizottság.

Magdi következik. Az orvos átveszi tőle a papírhalmot, majd szótlanul visszasétál.

Tovább várakozunk. A lépcsőhöz közel egy magas, vöröses hajú nő ül csipkés ingben, fehér szoknyában. A váróteremben feszengők közül ő tűnik a legnyugodtabbnak. Varrónőként dolgozik, és – mint mondja – nem fél attól, hogy elveszíti az állását. Egy sérülés következtében lett rokkant; a bal bokáját teljesen elfedi a duzzanat. „Másfél év múlva nyoma se lesz” – mondták neki az orvosok a balesetet követően. Ennek már több mint két éve. Nem csak papírokat hozott, kérdése is van: mivel lehetne pótolni a hiányzó ízületeket? A tb. által támogatott szilikon fabatkát sem ér, a porcelán beültetése viszont méregdrága volna, és nem fizeti az állam. Egy megoldás maradt: ha egybeszögelik a lábfejét és lábszárát, ő azonban erről hallani sem akar. Patthelyzet. A hölgy így hát visszakapja a leleteit, majd a tizenéves lányának a kíséretében elsántikál a lifthez.

Ismét a megszokott berregés: visszahozták Magdi „felesleges” iratait. – Nekünk csak 2012. áprilisától kellenek a papírok – mondja a doktornő, megismételve férfi kollégája szavait, majd visszasétál a rendelőbe.

– Nem vették figyelembe a reumás panaszaimat! – csattan fel Magdi a visszakapott papírokat böngészve. – És ezt sem vették figyelembe, pedig az idén készült.

A dokumentum tetején a személyes adatok alatt szerepel a kiállítás dátuma: 2012. március 30.

Még negyven percet várakozunk, mire behívják. Oda már nem követhetem. Csak amikor kijön, akkor mondja el a történteket.

– A teremben négyen voltak. Három hölgy – akik végig csak jegyzeteltek – és egy orvos, aki kérdezett. Megkért, hogy vetkőzzek le, a bugyi és a melltartó rajtam maradhatott. Ellenőrizte a vérnyomásom, megkért, hogy nyújtsam ki a kezem, majd ide-oda járkáltattak az ajtóig és vissza. Felszólított, hogy guggoljak le, mire én közöltem, hogy erre nem vagyok képes. „Dehogy nem, megy az” – mondta az orvos. Azt feleltem, hogy fáj a csípőm és a térdem sem engedi, hogy lejjebb ereszkedjek. Elfogadta a válaszomat. Elmondtam neki, hogy idegileg kikészített az utóbbi időszak, mire visszakérdezett: ezt hogy értem? Azt feleltem, hogy az egyik percben sírok, a másikban nevetek”. Mielőtt elengedtek, annyit mondtak csupán, hogy nyugodjak meg, majd elküldik az értesítést. Már nem bízom semmiben, senkiben.