Magyar vándor

Sik Endre csapata ’93 óta vizsgálja a rövid, közép- és „nagyon-nagyon hosszú távú” kivándorlásiszándék-adatokat. A „rövid” jelző futó munkavállalást, a „közép” többéves életkitérőt, a hosszú táv kivándorlást jelent.

– Hogy miért csak a rendszerváltás óta kutatható a téma? – mosolyog Sik Endre. – Mert az átkosban nem volt értelme ilyesmit kérdezgetni.
A távozás (a „dobbantás”) büntetőjogi kategória volt.

A központi dokumentáció annál pontosabb volt. Az IBUSZ-tól a belügyön, a határőrségen át minden állami szerv, hatóság összesítette, hogy a naptári év során hány magyar „választotta a szabadságot”, „késlekedett a hazautazással”, ki milyen társadalmi réteghez, szakmához tartozott, hol dolgozott, párttag volt-e, vagy pártonkívüli. A becslések szerint a Kádár-kor hanyatló évtizedében évente négy-ötezer „kék útleveles” magyar állampolgár disszidált. Tíz év átlagában negyven-ötvenezer. Ha egybevetjük 1956 kétszázötvenezer távozóját és azt a tényt, hogy előtte kilenc évig zárva volt a határ, a magas szám csak a kivándorlási hullám intenzitásában megdöbbentő.

Ott és akkor két hónap alatt kellett dönteni. Ma van idő rászervezni, csomagolni, szállást foglalni, állást keresni. De a többség csak eddig jut.

A Tárki adatai – legyenek bármilyen magasak is a számok – csalókák. Mert sokan szavaznak a kivándorlásra egy rosszkedvű pillanatban, van, aki munkahelyet is keres, ám ha öt év múlva kérdezik az illetőt, nem is emlékszik az egészre. Rémlik, tervezett akkor valamit, „de szerelmes lett, azóta már el is vált”. Az adatsorok annyiban irányadóak, hogy a két halmaz részben fedi egymást.
A valódi migránsok, a hosszú, közép- és rövid távú külföldi munkavállalók a „fontolgatók” köréből kerülnek ki. Sokan álmodoznak, a töredékük indul útnak. A magyarok nem túl mozgékonyak. Az idők során elolvadtak a biztonságot, nyelvi-kulturális otthonosságot nyújtó magyar világkolóniák is.

Amerikában sorvadoznak a legendás magyar negyedek. Clevelandben, Chicagóban néhány cégtáblára mázolt kopott trikolór jelzi: valaha vérbő, életteli magyar közösség élt itt. Az utánpótlás mára elfogyott, a gyerekek is elköltöztek, a törzstagság kiöregedett. A tradicionális magyar lapok, mint „a kinti” Népszava, haldokolnak, de ez tulajdonítható az internet diadalútjának is. Nem igaz, hogy „általában” a tradicionális keleti migráns közösségek olvadtak fel. A Szarvas-vadászhoz hasonló szláv kolóniák lakói, a pravoszláv–amerikai Steve-ek, Nickek, Michaelek, a lengyel rendőrök létező figurák. De a magyar a hatvanas évek óta Kelet-Európa legkevésbé mozgékony népe. Külföldön atomizáltan, családi körbe zártan él. 1929 júniusában az Uruguay-verő, Dél-Amerikában portyázó Ferencvárost ötezres tömeg várta Montevideóban, a helyi (magyar) lapok szalagcímei üdvözölték Rióban. A közösségek nyom nélkül tűntek el.

– Ha a kelet-európai migrációról beszélünk, nemegyszer feltételezésekre, trendekre hagyatkozunk. De egyvalamiben biztosak lehetünk, mert adatok is igazolják. Közép-Európának a magyar a legstatikusabb nemzete.

A lengyelek, szlovákok, baltiak, oroszok, ukránok, románok, bolgárok, albánok, a hajdani Jugoszlávia népei is meghaladják a magyar migrációs potenciált – állítja Sik Endre. – Talán a csehek versenyeznek velünk „migrációs lomhaságban”.

A szociológus ebben számos tényező összhatását látja. Az egyik nyilvánvaló: kevesen beszélnek idegen nyelveket. A másik akadály a rokontalanság, a magyar nyelv zárványléte. Ezt igazolja, hogy minden sovén sirám, „idegenbeáramlási hisztéria” ellenére Magyarországot sem ostromolják a bevándorlók. Az utóbbi két évtizedben csak a határon túli magyarok tekintettek bennünket vonzó migrációs célországnak. Megtelepedett harmincezer, mindent kibíró szívós kínai, de még a zöldhatár afgán gerillái is csak tranzitállomásnak tekintik Magyarországot. Ma odáig jutottunk, hogy örök rajongóink, a székelyek is Ausztriába pályáznak. „Átugorják Magyarországot.”

A „mentális térkép”, a kivándorlási célországok listája változott.

A hagyományos német–osztrák irány mellé felzárkózott Anglia. Míg a német piacon a bevett magyar szakmák képviselői (építőipar, egészségügy, szolgáltatás, feldolgozóipar, szállítás, londiner, pincér, tányérmosogató) esélyesek, Ausztriában sokan dolgoznak panziósként, áruházi pénztárosként. Németország a magyar húsipari szakmunkások célországa. Angliában a szállodaiparban, a nagyvárosi tömegközlekedésben, programozóként dolgoznak magyarok. És persze operként, mint mindig, ami előnyös, mert Németország ezt nem köti munkavállalási engedélyhez. A magyar hangszeripar mély válságban vergődik. Sorra elvándoroltak a professzionális hangszerkészítők. Mind az öten. Felszívja őket a német piac.

Sík Endre állítja: tíz év alatt a magyarok „beleszoktak az uniós munkavállalásba”. A kétlakiság már a kivándorlás előszobája. Hogy a nyelvi affinitásban a praktikum számít, jól mutatja az orosz visszaszorulása. Ma már egzotikum. „Lepergett rólunk, mint a rozsda.” A háború előtti időkből örökölt germanofília is a múlté. Az angol ma már piacvezető abban a körben, ahol beszélnek nyelveket.

Akadnak alkalmi célországok is. Pár éve divatos volt Olaszország. (Takarítás, mosoda, panzió, konyhai segédmunka – fizetség zsebből zsebbe, ha ugyan el nem marad.) A modern idők sztárja, Írország, a szobafestők és mázolók paradicsoma, ma már döglött piac, a hitelválság tette tönkre. Franciaország az arab–afrikai konkurencia túlereje folytán bevehetetlen vár. A rutinos lengyelek (és persze a románok) úgy-ahogy boldogulnak, a magyarok esélytelenek.

– Ne legyenek illúzióink – mondja Sik Endre – Bár Anglia a hatvanas évek és a Beatles óta álomcél, a vezető magyar kivándorlási célpont még jó ideig Németország marad.

Hárs Ágnes, a Kopint-Tárki kutatója, a téma hazai szakértője szerint a bevándorlókkal „kétféle baj szokott lenni”: mást nyújtana a kibocsátó ország, s mást vár a befogadó. Képzetlen, minden piszkos munkát elvállaló migránsból nagy a túlkínálat. Az albán, afgán, kurd, szenegáli éhségmunkásokkal a magyarok nem versenyezhetnek. De nincs is ilyen szándék. Sikék kutatásai szerint egyértelmű, hogy nem a reménytelen helyzetben lévő, ingerszegény környezetben élő lecsúszottak indulnak a semmibe. A kivándorlás is a módosabbak, a középosztálybeliek privilégiuma. A családok zöme autóval, lakással, munkahellyel, rendszeres jövedelemmel rendelkezik. Azok indulnak vándorútra, akik a lecsúszástól, a végső vereségtől félnek.

– A kivándorlás kockázatos mutatvány – mondja Sik. – Készülést, szerény tőkeakkumulációt, szaktudást, tájékozódást, kapcsolatokat igényel. A kivándorló nem elkeseredett, szorongó lélek. Mozgékony, energiától duzzadó és optimista.

Nem véletlen, hogy a „roma kivándorlás” a politikai tollharcok idején kerül a figyelem középpontjába.
A roma munkavállalók az unióban éppúgy negatív szaldóval zárnak, mint ha a szomszéd faluban keresnének munkát. A zámolyi történet szomorú epilógusa volt a jobboldali sajtó diadalittas híre: „a strasbourg-i emberi jogi menekültek” egyike a helyi köztisztasági vállalat alkalmazottjaként ellopott egy értékes alumíniumöntvényt, s rács mögé került. A kilencvenes évek torontói roma exodusának komoly következményei lettek: Kanada vízumkényszert vezetett be. A mohácsi romák malmői kalandtúrája kínosan végződött. Munkát senki sem kapott, de a hiszékeny kivándorlók mindenüket pénzzé tették.

A migrációs téma törvényszerűen csúszik a politikai mezőbe. Előbb a tűzoltók vezére érvel azzal, hogy emberei Nyugatra mennek tányért mosni, majd az orvosok fenyegetőznek sebészexodussal. Tény, hogy a hazai orvoshiányon húsz évig erdélyi bevándorlók enyhítettek. Ez a tartalék lassan kimerül.

Mindamellett a migráció természetes jelenség, a 2011-es „nagy ugrás” mégis a jövőtlenség, a szorongás, a rossz társadalmi közérzet jele.

A kockázat nagy odakinn, de van jövő. A kockázat itthon is nagy, a jövő ígérete nélkül.