Magam ura

Képesített belső monológ: egy férfi csak mondja, mondja. Cselekménynek biz’ vérszegény, de ne nézzük le a fantáziát! Ez a harmincas pasas – miközben egyedül túrázik erdőben-berdőben – arra gondol, amire akar. Amire nem szégyell.

Volna hát fantázia a fantázia szabadon engedésében, ha valóban jutna valami érdemleges hősünk eszébe. Azonban sörön, nőn túl viszonylag kevés az ötlet. Norvég hősünket kevéssé köti a család (tán el kéne válni, vagy nem), kellene még egy gyerek, vagy nem, esetleg a gyerekkor élményeit volna érdemes megidézni, vagy nem, megvenni a tengerparti házat, vagy nem, lefeküdni a menedékházba vetődő, arra hajlandó lánnyal, vagy nem... Nehéz így.

Aki a maga urának gondolja magát, és a szabadságát a természetben keresi, végül is gyermeteg közhelyekbe botlik. Van már kenyere, söre is van, van gyermeke és felesége, szívét minek is szomorítsa. Ám azt sem tudja – tovább idézgetve szabadon Kosztolányit –, hogy nincs meg a kincs, mire vágyott. Mire vágyott?

A skandináv filmek visszatérő életproblémája a „mit is csináljak magammal” túl az egzisztencián. Ez az ágyba vizelő gyerekből nőtt naturista (alul semmi) turista sem találja magát a rengetegben. Kultúra, kapcsolat, konvenció, történelem, hagyomány nem nagyon érinti meg őt és sorstársait, az unalomba fulladt, megcsömörlött nemzedéket. Fogadom, hogy még arra a vitára sem lenne arrafelé elég vállalkozó, hogy ki az „igazi” norvég. (Ezt mi taníthatnánk igazán!)

Tán az a recept, hogy kevesebb tengeri olajtorony és több felnégyelés – ez a titka az eleven, dagadó nemzeti disputának. Szegény norvégok pedig, lám, hiába kiabálják, hogy a pénz sem boldogít. Errefelé nem hiszünk nekik.

Közepes film ez, és semmi esetre sem vígjáték!

(Írta, rendezte és a főszerepet játssza: Ole Giaever.)

Bölcs István