London magyar város

Több mint két évtizede élek Nagy-Britanniában. Sokáig ritkaságszámba ment, ha a londoni utcákon magyar szót hallottam, és akkor is szinte biztos lehettem abban, hogy az illető turista, aki csak pár napra, nyaralni érkezett a szigetországba. Kezdetben pontosan ismertük egymást, tudtuk, ki és mit dolgozik a tartósan itt élők közül, számon tartottuk, ki mikor utazik haza, akivel visszajövet Piros Aranyat, Quarelint vagy magyar újságot lehet hozatni.
Amikor aztán 2004-ben Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, lényegesen könnyebb lett Nagy-Britanniában élni, dolgozni és tanulni, hiszen uniós tagként már nem kellett vízum, sőt munkavállalási engedély sem azoknak, akik brit munkahelyen akartak szerencsét próbálni. Tavaly áprilistól aztán már a munkavállalók regisztrációs kötelezettsége is megszűnt, és ettől kezdve szinte lehetetlen pontos adatokhoz jutni arról, hány magyar dolgozik itt, de tapasztalataim szerint az utóbbi fél évben ugrásszerűen megnőtt a számuk.
(Nagy-Britanniában egyébként is szinte lehetetlen bármiről összesített, egységes adatokhoz jutni, mert a minisztériumoknak ritkán van országos adatbázisuk, az oktatás, az egészségügy, a munkavállalás és néhány más ágazat területén pedig Skócia, Wales és Észak-Írország gyakran más rendszerben, más módszerrel gyűjtött adatokkal rendelkezik, amelyeket így nehéz összegezni és összehasonlítani.)
Mindenesetre azt egyértelműen látni, hogy nagyságrendekkel nőtt meg a magyarok száma a közvetlen környezetemben is. Lehet, hogy statisztikailag ez nem releváns és nem pontos, de ma már naponta két-három alkalommal hallok az utcán, metróban és buszon magyar szót, nyilvánvalóan itt élő és dolgozó embereket.
A múlt héten úgy alakult, hogy legalább háromszor ültem be látogatóba érkezett budapesti ismerősökkel egy kávézóba vagy étterembe – mindahányszor perceken belül megjelent egy magyar pincér az asztalunknál. A greenwichi Cutty Sark hajómúzeum éttermében, az egyik legnagyobb kávézólánc két londoni fiókjában, a legnagyobb londoni bioélelmiszer-boltban magyar eladó is dolgozik. A minap egy rendezvényen találkoztam valakivel, aki elmesélte, hogy cége fogorvosi rendelőt nyitott London belvárosában. Már nemcsak a brit turistákat lehet és érdemes Magyarországra utaztatni fogorvosi kezelésre, lassan gyűlik az a kritikus tömeg, amely miatt már megéri itt rendelni. Végül is fájós magyar fogat szívesebben kezeltet az itt élő magyar magyar fogorvossal... (A kritikus tömeget a lengyelek miatt használom – ők az uniós csatlakozás után majdnem egymillióan jöttek, és pillanatok alatt megszervezték maguknak, hogy lengyel nyelvű újságjuk és rádióadásuk legyen, hogy a brit közértek polcain legyen lengyel sör, kenyér és zacskós leves, kolbász és savanyú káposzta, és létszámuknál fogva komoly lobbierőt képviseltek a brit politikai életben is. A jóval kisebb és széttagoltabb magyar közösség még nem tart itt. Nem is igazán beszélhetünk magyar közösségről, bár több internetes honlap próbálja összehozni a londoni magyarokat is. Több kísérlet után bezárt a Covent Gardenben egy darabig működő magyar cukrászda, és ma sincs magyar étterem és magyar bolt a belvárosban.)
Ma már többtucatnyi magyar fiatal dolgozik a City bankjaiban és pénzintézeteiben remek állásokban, ők már a globalizált világ nemzetközi munkavállalásra szocializálódott sikeremberei. Brit munkahelyeken dolgozó magyar ismerőseim közt van pedagógus, bankár, üzletember, zeneszerző, kulturális menedzserr, újságíró, orvos, operaénekes, tudományos kutató, kertész és rendező, és persze van feketén dolgozó mindenes ezermester, szállodai takarító, autómosó és pizzafutár is. (A minap Richmondban sétáltam, ahol az egyik nagy internetes kereskedőcég európai központja található. A bejárat előtt pakoló, egymással magyarul beszélő munkásoktól tudtam meg, hogy a vállalatnál ma már jószerivel csak lengyel és magyar munkások dolgoznak.)
Eleinte – érthető módon – a magasan kvalifikált, speciális szaktudású értelmiségiek jöttek, akiket a magyar viszonyok közt elérhetetlen szakmai lehetőségek vonzottak. Most viszont már egyre többen érkeznek szaktudás, képzettség és minimális nyelvismeret nélkül, elkeseredetten, mert otthon annyira reménytelennek látják helyzetüket, hogy annál rosszabb itt sem lehet.
A helyzet paradoxona, hogy miközben a brit munkavállalás lehetőségei egyre könnyebbek lettek, a pénzügyi és hitelválság egyre rontotta a brit gazdasági élet helyzetét, romlottak a munkaerő-piaci esélyek. A komoly költségvetési csökkentések miatt az állami szektor megszorításokra kényszerült, nőtt a munkanélküliség, nemcsak az állami, de a magánszektorban is. Emiatt a magyar munkavállalók helyzete is nehezedett: ma már nem lehet pillanatok alatt munkához jutni, és ami adódik, az is rosszabbul fizetett, sokszor az illegalitás határán billegő, rossz feltételekkel járó munka, miközben a megélhetés költségei igencsak emelkedtek.
Bármennyire híján vagyunk is az egzakt statisztikai adatoknak, abban teljes a szakemberek egyetértése, hogy valóban újabb kivándorlási hullám tanúi vagyunk. Ma szerencsére nincs olyan politikai motivációjuk a brit földre érkezőknek, mint az 1956-os forradalom bukása után, ezért sokan inkább a múlt század harmincas évei, a nagy világválság kivándorlási hullámához hasonlítják, hiszen a gazdasági kényszert is kényszerként élik meg, akik úgy érzik: szülőhazájukban már nem tudnak boldogulni.
A budapesti brit nagykövet szerint London immár az ötödik legnagyobb magyar lélekszámú város a világon, szinte akkora magyar népességgel, mint Pécs vagy Győr. És ha ehhez hozzávesszük, hogy nagyjából ezer magyar diák tanul brit egyetemeken, akik a következő években nem nagyon fognak hazatérni, akkor a kép még borúsabb lesz. Van olyan posztgraduális képzésen tanuló egyetemista ismerősöm, akinek pár évvel ezelőtti budapesti csoporttársai közül már senki sincs Magyarországon. Mindegyikük külföldön próbál szerencsét. Vajon megtalálják-e?

Király Helga
London