Lassú ébredés

- Írásában úgy fogalmaz: „Ami ma történik velünk, az elsősorban kulturális katasztrófa.” Ennek is a belpolitikai háború lenne az oka?

– A politika, vagyis a közélet elsősorban kulturális kérdés. Mindaz, amit az elmúlt húsz évben a közügyeinkben elhallgattunk, elmulasztottunk, amihez gyávák, lusták vagy cinikusak voltunk, most egyszerre szakad ránk. A társadalom válságtüneteit a kultúra állapota is visszatükrözi. Vegyük példaként a színházat, amely a nyilvánosságnak talán az egyik olyan utolsó fóruma lehetne, ahol az emberek azért jönnek össze, hogy szembesüljenek közös problémáikkal, beszélgethessenek, vitatkozzanak. A színpad és a nézőtér közötti élő kapcsolat serkenthetné a közélet demokratizálódását. A magyar színházak többsége ezzel szemben a tekintélyelvűség szimbóluma: a nézőket sötétség takarja, míg fentről, a kivilágított színpadról üzennek nekik. Passzív befogadásra, a konvenciók betartására nevelik a közönséget: az a jó néző, aki hallgat, és az előadás végén ütemesen tapsol. Ez a színház a megalkuvásra szocializál.

- De például az Új Színház ügye sokakat felrázott az apátiából: művészek, újságírók, civilek tiltakoztak Dörner György igazgatói kinevezése ellen. Eredménytelenül. A kudarc sokakban azt erősítheti meg: hiábavaló küzdeni.

– Nagyon is fontos volt demonstrálni, és legalább jelezni, hogy elfogadhatatlan, ami történt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valamelyik nálunk kulturálisan edzettebb európai országban egy közintézmény élére ilyen botrányosan alacsony színvonalú pályázattal kinevezzenek egy szélsőséges nézeteket valló személyt. Vagy ha mégis előfordulna, biztos, hogy a szellemi elit egésze összefogna, és megakadályozná. Idehaza viszont még a színigazgatók sem tudtak közösen fellépni, az értelmiség túlnyomó többsége hallgatott. A honi kulturális katasztrófát éppen az idézi elő, hogy a legalapvetőbb szakmai, morális szabályokat sem kötelező betartani. Nem erősödtek meg a demokrácia önvédelmi mechanizmusai, amelyekhez a polgárok mindenáron ragaszkodnának. S ennek legfőbb oka az, hogy a rendszerváltás idején felülről, „ajándékba” kapták a demokráciát, amelynek normáit a társadalom bevonása nélkül alakították ki. Optimistaként én mégis abban bízom: eljön hamarosan az ébredés pillanata.

- Hogy érti ezt?

– A morális ébredés jelei már mutatkoznak a közéletben. Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumbotránya miatt végül már a jobboldali újságírók egy része és a Professzorok Batthyány Körének konzervatív tudósai is tiltakoztak. Eljutottak a tűréshatárig, és úgy döntöttek: szakmai tisztességük fontosabb a politikai lojalitásnál.

- Viszont Schmitt Pál lemondása erkölcsileg konszolidálhatja a jobboldalt, ráadásul újabb öt évre választhatnak köztársasági elnököt. Összességében a Fidesz-kormány nem keveset nyert ezen az ügyön.

– Kétségtelen, hogy a Fidesz vagy még inkább az Orbán Viktort támogató szellemi elit jobban jött ki ebből a történetből, mint akár a Medgyessy Péter ügynöki múltja felett szemet hunyó vagy a Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét bagatellizáló MSZP-vel vagy SZDSZ-szel szimpatizáló értelmiség. A Fidesz most hivatkozhat arra, hogy a hazugságot beismerő hangfelvétel nyilvánosságra kerülése után Gyurcsány még évekig ragaszkodott pozíciójához, Schmitt viszont „önszántából” lemondott. Ugyanakkor Kövér Lászlónak az Országgyűlésben elhangzott bonmot-ja – miszerint méltatlan, hogy a tőle balra ülők ott lehetnek a parlamentben – önmagában elégséges bizonyítéka a demokrácia súlyos válságának. Orbán Viktor kifüggesztette mindenhová az együttműködés nyilatkozatát. És? Tett valamit az együttműködés érdekében? Én nem látom. A civileknek – beleértve a konzervatív polgárokat is – az az érdekük, hogy hosszú távon több szó essék a szakmai hűségről, mint a politikairól. Mert a szakmaiság nem ideológiai, hanem becsületbeli ügy. Nem szabad megengedni egyetlen pártnak sem, hogy erről összevissza hadováljon. És ezt egyre többen megértik. Ezt nevezem én ébredésnek.

- Krémer Ferenc szociológus nyilatkozta lapunknak: a Fidesz hatalmát leginkább a demokratikus ellenzék tehetetlensége konszolidálhatja. Hozzátennénk: ha például az LMP a népszavazáshoz szükséges aláírások összegyűjtésekor hajlandó lett volna együttműködni az MSZP-vel, a DK-val vagy a civil mozgalmakkal, valószínűleg meglenne a kétszázezer aláírás, és népszavazásra készülnénk. Ez tényleg megrendíthette volna az Orbán-kormányt.

– Számomra nem az a lényeges kérdés, hogy ki fogja megdönteni Orbán Viktor hatalmát. Ennél fontosabb, hogy van-e konkrét és előremutató alternatív program. Anélkül ugyanis csak a korábbi reflex működik: „Ha ló nincs, jó lesz a szamár is.” A harmadik köztársaság még nem termelte ki a nagy formátumú, demokratikus politikusait, csak a tehetséges populistákat és népvezéreket. Az LMP összegyűjtött százhatvanezer aláírást úgy, hogy fiatal pártként csupán két éve tagja a parlamentnek. A Fidesznek hány év kellett egy sikeres népszavazáshoz? Igenis büszkék lehetnek az LMP-sek az eredményükre, és van még idejük fejlődni, ha képesek koncentráltan működni, és előbbre valónak tekintik a szakmaiságot a gyors sikernél. A népszavazás ugyan nem jött össze, de az akcióval edzették a mozgósító erejüket. Azokkal értek egyet, akik úgy gondolják:
a demokratikus ellenzéki pártoknak, csoportoknak most nem az összefogást kell erőltetniük. Dolgozzanak inkább programokon, mert a hatalomátvétel akarása nem program. A demokratikus ellenzék még nem áll készen arra, hogy az országot irányítsa.

- De ön is arról ír, hogy társadalmi hálózatokat kellene kiépíteni. Összefogás nélkül? A Szolidaritás mozgalom kimerülőben, a Milla pedig mintha beérné azzal, hogy nemzeti ünnepekre rendezvényeket szervez.

– Ezeket a mozgalmakat néhány aktivista szervezi. Infrastruktúra és tőke nélkül eddig lehet eljutni. Az, hogy tízezreket sikerült utcára hívniuk, bizonyítja: rengetegen várnak arra, hogy a Fidesszel szemben megszülessen végre egy komolyan vehető politikai alternatíva, amely nem feltétlenül a korábbi szocialista és liberális hagyomány folytatása. Csakhogy ez a kreatív üzleti vállalkozások támogatása nélkül nehezen fog menni. A civilek – napi nyolc-tíz órás munka után – egymagukban ezt nem tudják megoldani. Az országban rengeteg jól működő, pártokhoz nem kötődő szakmai közösség létezik, csakhogy nem jutnak el a nyilvánosságig. Sőt, egymást sem ismerik, nem tudják a tapasztalataikat kicserélni. Egy együttműködő, éppen ezért élhető országért áldozni is hajlandó magántőke és egy kicsivel empatikusabb média sokat tehetne azért, hogy ezeket a szakmai köröket helyzetbe hozza, fokozza a hatékonyságukat. A ’89-ben megkezdett demokratikus átalakítást csak „gondolkodó és cselekvő központok” hálózatával lehet eredményesen továbbvinni. Ez a hálózat lehetne a demokratikus edukáció alapja. Ez volna a feltétele annak, hogy Magyarország gazdasági és kulturális értelemben nagykorúvá váljon.

(Az interjút teljes terjedelemben a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.)