Lámpaláz

– Fess férfiú. Orgánuma karakteres. Pódiumon otthonos. Színészettel sosem próbálkozott?

– Enyém Közép-Európa legjobb memóriája. Fejből tudom versek garmadáját. Ám iskolai ünnepségen a Nemzeti dalba is belesültem. Lámpalázas vagyok, nem nekem való a színészet.

– Műfordítónak nincs hasznára kis teátrumi gyakorlat?

– Már tizenkét évesen naponta jártam színházba, operába. Később próbák sokaságát ültem végig. Az ügynök halálát, Arthur Miller darabját huszonévesen fordítottam. Az ügynököt alakító Tímár József már a fordítás időszakában feljárt hozzám. Tanultam tőle: senki nem érzékeli úgy a szöveget, mint a színész. A Napsugár fiúk átültetése közben fél napot Feleki Kamillnál, fél napot Balázs Samunál töltöttem: az első honi bemutató főszereplői aktív részesei voltak a munkának. Az ilyen helyzetek során megértettem, „mi” a színész. Mi a dikció, mitől lesz íve egy mondatnak. Mi az, amire a színész azt mondja: olyan mondat, amelyre rá kell buknia. De én sem csak inas voltam mellettük. Amikor Az ügynök halála próbáin Kálmán György és Kállai Ferenc – akik a fiúkat játszották – változtatást javasoltak a szövegen, Tímár azzal intette le őket: „Vigyázzatok, kevesen értenek úgy a magyar nyelvhez, mint ez a fiú.” Hozzátenném: a sikerült fordítás önálló mű, a magyar kultúra szerves része.

– Első színre került fordítása az Egy csepp méz volt, amelyet 1959-ben mutattak be a Magyar Néphadsereg Színházának akkori kamaraszínpadán, az Ódryn. Miként került kezébe Shelagh Delaney első s egyben utolsó sikeres műve?

– 1956 után „büntiben” voltam, szilenciumon. Csupán pár kósza cikk miatt. Ám a gyávákat mindig előbb büntetik, mint a hősöket. Regényfordításokból próbáltam megélni, Mensáros László volt a „gépírónőm”, aki szintén pályaszélre került, sőt börtönbe. De a Benedek-rendieknél kiválóan megtanult gépírni, tíz mondatot is megjegyzett diktáláskor. Akkoriban valaki segítségképpen felajánlotta: keressek egy bemutatásra alkalmas angol darabot. Az Egy csepp mézre esett a választásom: Ruttkai Éva, Tordy Géza főszereplésével került volna színre a Vígben, amelyet éppen Néphadsereg Színházának hívtak. De Aczél György kitiltotta a darabot a nagyszínházból. Mert a szerző ugyan derék angol munkáslány volt, mégsem feküdt jól az angol kommunista pártnál. A színművet végül tizenkét előadás után az Ódryn is levették. Pedig egy főbolsevik dramaturg is rákerült fordítóként a plakátra.

– Ön 1960-tól az alakuló, majd rövid életű Petőfi Színház dramaturgja lett. Zenés teátrumnak indult. Ahhoz is volt affinitása?

– Az operett vonzza az írástudókat. Még Ady Endre is szeretett volna olyan sorokat írni, mint Zerkovitz Béla, de amikor próbálta, belebukott. Amúgy Szinetár Miklós kérdezte egyszer az Operett melletti sarkon, van-e már állásom. Mondtam, nincs. Mire közölte: akkor csináljak vele meg Petrovics Emillel egy musicalszínházat, mert nemrég arra kapott engedélyt. Javasoltam, olyanokat vegyünk a társulathoz, akik politikailag bicebócák. Jött Mezey Mária, aki korábban a Liliputi Színházban kényszerült fellépni, Sennyei Vera, aki a Gerbeaud-ban dolgozott énekesnőként, meg Feleki Kamill, aki épp összeveszett az egész Operett Színházzal. Kellett persze néhány erős énekhang is. Egy lányt a főiskolai felvételiről csábítottunk magunkhoz, megesküdve: fel fogják venni. Almási Évának hívták. Domján Editet, Galambos Erzsit vidékről hoztuk fel. Két év után mégis szétrobbantották a társulatot. Hiába fordított nekünk operettet még Illyés Gyula is. Második zenés darabunkat pedig Szentkuthy Miklós magyarította a kérésemre, aki ugyanúgy büntiben volt, mint egykor én.

– Úgy tűnik: még zenés színház esetében is spiritusz az alkotói tűzre a hatalom zsarnoksága.

– A színháznak, amíg működhet, minden jót tesz. Konvertálja a dühöt, a lelkesedést. A színházcsinálók kreatív kalandorok: tele ihlettel és a koncentrált figyelem képességével. Különben a magyar színház újkori története teljesen folyamatos. Minden a Major Tamás és Gellért Endre megteremtette, háború utáni Nemzeti Színházból ágazott ki. A Katona József Színház éppúgy, mint – bizonyos átfedésekkel – a Vígszínház. Saját eszményem szerint utóbbi áll közelebb hozzám. Az igényes sikerre törekvő színház, ahol a színészek rendre kivirágoznak. Persze egy Zsámbéki Gábor-, Ascher Tamás-rendezésre is biztosan elmegyek. De vannak más óriásai is a jelenkori színháznak: például Bálint András, Mácsai Pál, Alföldi Róbert, Jordán Tamás, Eszenyi Enikő.

– Zsótér Sándor?

– Legkedvesebb tanítványom. Ám vannak emberek, akik színpadra viszik Shakespeare-t, mások számára pedig csak inspiráció a szerző. Olyankor szerencsésebb lenne azt írni a plakátra: „Zsótér Sándor: Hamlet.” A Mohácsi testvéreket is csodálatosnak gondolom, ám szigorúan távol kellene tartani őket a világirodalomtól. Tudnak írni, rendezni – miért nem hagyják békén szegény Shakespeare-t és a többieket?

– Nem dolgom, hogy obstruáljak. Kérdezek. Pintér Béla és Társulata?

– Lenyűgöző közéleti produktum: átmenet a vezércikk és a bohóctréfa között. Óriási dolog, de én kicsit konzervatív vagyok az alternatív színházakhoz. Mindig nagyot nevetek azokon a színházi szakírókon, akik annyira igyekeznek lépést tartani az idővel, hogy majd belerokkannak. Én nem akarok korszerűnek látszani.

– A Vidnyánszky Attila-féle színház miként értelmezhető az ön olvasatában?

– Vidnyánszky a jelenkori színivilág Mocsai Lajosa. Nem doktor, csak díszdoktor. Közéleti jelenség. Kielégületlen politikai szereplő, mint Kerényi Imre vagy Szőcs Géza. A talmi tehetséget hatalomra juttathatja a politika, de minden képessége hanyatlik a hatalom kiterjesztésében és megtartásában. Nincs aktuálisabb remekmű, mint Szabó István Mephistója. Az elmúlt évtizedek újrateremtették a kegyenc figuráját. És a kegyencek kegyenceit. Ezek fertőző szerepek.

– Ön mondta egyszer: a színháznak nem csak az a dolga, hogy reflektáljon a társadalom történéseire.

– A színháznak az a funkciója, hogy a legmagasabb szinten szórakoztasson. Ahogy azt Moli?re, Shakespeare tette. Van pár egyetemi rangom, de utóbbi szerzőt azért is imádom, mert nem volt diplomája. Szellemét nem kötötték skolasztikus teóriák. Máskülönben a színház társadalmi jelentőségét megroppantotta a rendszerváltás, majd a központi finanszírozás csökkentése, valamint a sajtó – benne a nívós színházi médiumok – tönkrevágása. Továbbá az, hogy nincsenek már lovak, amelyeket a nézők kifoghatnának a színésznők hintói elől. A színház ugyanis nem attól igazi, kifinomult társadalmi esemény, hogy a közönség eljár a kormánynak beszólogató előadásokra. Akkor válik azzá, amikor a publikum azért jár előadásokra, mert nagyszerű, ismert és megbecsült színészeket akar látni a színpadon megfelelően értelmezett művekben. Ne féljetek akár a remekművektől se!