Kutya-macska barátság?

Amikor megbukott a magyarokkal szemben meglehetős megengedőnek mutatkozó jobboldali szlovák kormány, és újra hatalomra került a baloldaliként is nacionalistának számító Robert Fico, sokan gondolhatták, hogy a magyar–szlovák viszony megint lejtmenetet vesz. Kétségtelen, hogy Fico korábbi megnyilatkozásai finoman szólva nem arról szóltak, hogy keresné és meg is találná a közös hangot Orbán Viktorral. Sokkal inkább lehetett tartani attól, hogy tengelyt akaszt a populizmustól vagy/és nacionalista demagógiától nem egészen érintetlen két politikus.

Most meg mit látunk: nemhogy tengelyt akasztanak, de talán éppenséggel „tengelyt” építgetnek a korábbi haragosok. Milyen tengelyt? Hát az úgynevezett észak–déli tengelyt, amelyről még 2008-ban beszélt Orbán Viktor a Professzorok Batthyány Körének valamelyik összejövetelén. Olyasféle kelet-közép-európai együttműködést vizionált négy esztendeje Orbán, amely – természetesen Magyarország, vagyis az ő vezető szerepét hangsúlyozva – úgymond megvédi majd a válságba sodródott Nyugatot az (állítólagos) orosz nyomulástól.

Valahogy úgy képzelte a magyarok bölcs vezére, hogy egy lengyel–magyar–román–horvát együttműködés – különösen ha az kiegészíthető a visegrádi országokkal, esetleg Szerbiával, sőt bízva Berlusconi empátiájában – jelentős erőt tudna fölmutatni az oroszokkal szemben. Nagy bűvészmutatvány lenne az biztos, de hát Orbán Viktor nagy varázsló, és mindenre képes céljainak elérése érdekében. Ilyenkor aztán nem számít már az autonómia kérdése meg a kettős állampolgárság ügyében tett szlovák válaszlépések meg a beneši dekrétumok érvényben tartása vagy a felvidéki magyarokat ért inzultusok dolga.

Most éppen jó képet vág, mosolyog, és agyba-főbe dicséri szlovák partnerét, valamint a szlovák nemzetet. Megtette ezt persze az albán, a kazah és minden FÁK-béli kollégájával is, rögtön „stratégiai szövetségesnek” tartva őket. Ficónak is kijutott az elismerésből, Orbán szerint az ő regnálása alatt emelkedett Szlovákia olyan magasságokba, hogy mi most csak fölfelé nézve láthatjuk őket. Ez egyébiránt nem igaz, mert éppenséggel Mikuláš Dzurinda szigorú költségvetési politikája volt a siker záloga, és ezt Orbán nagyon is jól tudja, és majd meg is mondja neki, ha majd megint őt választják meg. Mármint Dzurindát.

Addig viszont Ficónak muszáj tenni a szépet, meg a regnáló lengyel jobboldalnak, bízva azért a kaczyńskizmus visszatérésében, és Băsescunak, akkor is, ha közben a fogát kell csikorgatnia, valamint a délszlávoknak vagy akár Azerbajdzsánnak még akkor is, ha becsaptak bennünket a baltás gyilkosukkal.

Ennyit a „tengelyhatalmak” formálódó együttműködéséről, illetve a „tengelybarátságról”.

(Azért még megemlítendő, hogy biztosan nagyon nagy levegőt kellett vennie annak a magyar politikusnak – lett légyen Orbán vagy Martonyi –, aki beemelte külpolitikánk szótárába a „tengely” szót. Mintha lett volna már Európa „dicső” 20. századi történetében ilyesmi nevű szövetség...)

Gulyás András
E-mail